A parlamenti választás ismét sokakban előhozta a külföldre költözés vágyát (ez már nem az első alkalom, hogy aztán némi idő elteltével visszaálljon az alapállapot). Legalább ilyen érdekes, milyennek látják a Magyarországhoz fűződő viszonyukat a már hosszabb ideje külföldön élők. Közéjük tartozik Mojo is, aki egyúttal (nem kis meglepetésünkre) felelevenítette egy régi sorozatunkat is. (Ha csatlakoznál hozzá és szívesen megírnád, milyen a Magyarországhoz fűződő viszonyod most, akár határátkelőként, akár Magyarországon élőként, azt a hataratkelo@hotmail.com címre teheted meg. Inspirációként pedig egy link a régi sorozathoz.)

„Régen olvasom már a Határátkelőt, emlékszem, volt egyszer egy sorozat, aminek Magyarország és én volt a címe. Akkor elég sok írás jelent meg ebben a témakörben. Most szeretném hozzátenni a magamét.

Egy ideje már gondolkodtam azon, hogy írni kellene arról, hogyan látom én, külföldön élve a helyzetet, milyen a viszonyom Magyarországhoz. Tologattam, tologattam, aztán végül a parlamenti választás adott egy lökést, igaz, még akkor sem voltam biztos benne, hogy érdemes erről írni. Mindjárt megmondom, miért.

Kétharmad

Én azok közé tartozom, akiket egyáltalán nem lepett meg a Fidesz újabb kétharmada. Biztos voltam benne, hogy nyerni fognak, és elég jó esélyt adtam a kétharmados győzelemnek is. Ugyanis ezt sugallta a realitás és maga az ország.

A Fidesz-győzelem papírforma volt, szerintem még a kétharmad is. Persze sokan beszélnek médiafölényről, állam és párt (no meg az egyház) összefonódásáról, és a többi, és a többi, hosszan lehetne sorolni – de minek?

Évek óta külföldön élve (és így valamennyire kívülről látva a magyarországi eseményeket és a folyamatokat) elég pontosan látszik, hogy a magyarok jelentős része nem igényli a nyugati értelemben vett demokráciát.

Persze miért is tenné, gyakorlatilag semmi tapasztalata nincsen benne. Ha visszatekintünk a magyar történelemre, akár csak az elmúlt 150 évre, az nyugati értelemben vett demokráciát maximum nyomokban tartalmaz. Ha nagyon jóindulatú vagyok, akkor talán 1945-48 és 1990-2010 sorolható ide. Ez 150 évből mondjuk 22-23.

Az, ami most (azaz 2010 óta) zajlik Magyarországon nem rendszerhiba, hanem maga a megszokott rendszer, amelyet különböző történelmi helyzetekben, de Ferenc József, Horthy, és Kádár (most pedig Orbán) fémjelzett. A rendszerhiba 1990-2010 volt, a maga tökéletlen, mégis valamennyire a nyugatira hasonlító demokráciájával.

Aki elég öreg hozzá (mint én) vagy ismeri a közelmúlt történelmét, az emlékezhet rá / tudhatja, hogy 1990, a rendszerváltás után 2006-ban fordult elő első alkalommal, hogy egy kormányt újraválasztottak. Azaz 16 év telt el politikai váltógazdaságban, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A legnagyobb előnye persze az volt, hogy minden kormány érezhette, meg lehet bukni. Tartott mindez 2010-ig.

Akkor a 2006-os politikai és a 2008-as gazdasági válságba belefáradt választók kétharmadot adtak a Fidesznek, ami (Orbán Viktor szavaival élve) tényleg fülkeforradalmat hozott, egyben véget vetett az azt megelőző két évtized nyugati értelemben vett demokratikus berendezkedésének.

Ami ezután jött, azt a magam részéről először erős fejcsóválással (magánnyugdíjpénztárak), aztán hitetlenkedve (közmédia bedarálása, stb.), majd döbbenten („migránsozás”, „sorosozás” és minden, ami utána jött) figyeltem.

A fordulópont

Noha ha nagyon megszorítottak, akkor én korábban konzervatív liberálisként definiáltam magam, legkésőbb 2015-re nyilvánvalóvá vált, hogy ami az országban történik, az nekem nagyon nem stimmel. Akkor már nem arról volt szó, hogy az ember ezzel és azzal nem ért egyet, vagy lábrázást kap bizonyos intézkedésektől, a hatalom ott szintet lépett gyűlöletkeltésben és sok minden másban.

Ami engem illet, a 2018-as választás volt a fordulópont. A harmadik kétharmad döbbentett rá, hogy az én készülékemben van a hiba, pontosabban, hogy az ország és én nem illünk össze. Van ez így.

Ott és akkor elengedtem azt az elképzelést, hogy Magyarország és én valamikor ugyanarra tartunk majd. Elfogadtam, hogy az ország többsége egyszerűen nem azt akarja, amit én, nem úgy gondolkodik a világról, mint én és mást tart fontosnak az életben, mint én.

Márpedig ha ez így van, akkor az embernek döntenie kell: vagy elfogadja, hogy az ország, ahol született és él olyan, amilyen, vagy keres magának egy olyan helyet, ahol a többség azt gondolja a világról, amit ő. (Próbáltam, de a „belső emigráció” nekem nem működött.)

Én az utóbbi mellett döntöttem és bő két évvel ezelőtt sikerrel is jártam, határátkelő lettem.

Magyarország és én

Milyen a viszonyom Magyarországgal? Ott születtem és éltem le életem nagy részét, ott él a családom nagy része, a barátaim többsége, ezeket a dolgokat nem lehet és nem is kell megtagadni.

Vannak helyek, melyek fontosak számomra, mert életem jelentős eseményei vagy periódusai kötődnek hozzájuk. Ezt sem lehet és kell megtagadni.

De ennyi.

Nem gondolom azt, hogy a magyaroknál csodálatosabb nép nincs. Nem gondolom azt, hogy a magyar irodalom mindennek a csúcsa, hogy a magyar nyelvnél nincs csodálatosabb, a magyar nőknél nincs szebb, a magyar bornál finomabb és még sorolhatnám.

Ugyanúgy imádom a horvát és a spanyol tengerpartot, az osztrák hegyeket, Londont, az olasz városokat, és azt is gondolom, hogy Európán belül szinte bárhol letesznek, ott otthon tudom magam érezni.

Imádom a tengeri herkentyűket, szinte semmilyen magyar kaja nem hiányzik (ha igen, akkor egy-két kivételtől eltekintve megcsináljuk magunknak), csodálatosnál csodálatosabb borokat és söröket iszom, ha úgy hozza kedvem és így tovább.

Mióta határátkelő lettem soha, egyetlen pillanatig nem volt honvágyam. Nyilván az ember örül, ha látja a családját, barátait, de ezen kívül különösebben nem vágyom Magyarországra. Teljesen jól megvagyok a Lánchíd, a Balaton, a Tisza látványa nélkül.

Ugyanígy az sem zavar, ha hazaárulóznak – a maguk szempontjából biztosan igazuk van, engem viszont a legkevésbé sem érdekel, ki mit gondol. Ha nekik így kényelmesebb, ám legyen.

Én elsősorban európaiként tekintek magamra, aki Magyarországon született. Ugyanakkor azzal, ahogyan a magyarok többsége az országra, önmagára és az életre tekint, nos, azzal nem tudok azonosulni. De ez az én bajom.

Szóval a magam részéről a lehető legőszintébben és a legkisebb cinizmus nélkül sok boldogságot kívánok a Magyarországon élőknek, ha nekik az jó, ami van, ám legyen. Nekem nem jó, nem is vagyok ott. Nem dühöngök rajta, mert már nem érdekel. Elengedtem.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.