Másfél, külföldön töltött évtized után az elmúlt két év (és elsősorban az a nyomorult Covid) úgy hozta Péternek, hogy hosszabb időt volt kénytelen Magyarországon tölteni. Tapasztalatai csak megerősítették abban, amit eddig is sejtett, de nem mert vagy tudott meglépni.

„Körülbelül másfél éve írtam ide utoljára. Akkor már javában dúlt a járvány és sok szempontból felforgatta a világunkat, ahogy addig ismertünk.

Ahogy akkor leírtam, az a szokatlan helyzet állt elő, hogy Magyarországon ragadtam a Covidnak köszönhetően. Egy faramuci helyzet, amit korábban elképzelni sem tudtam volna.

Késői gyerek vagyok és különösképp édesapámtól sokat hallottam azokról az időkről, amikor az utazás és a szabad mozgás nem volt ennyire természetesen egyértelmű, mint amennyire ma nekem az. Többször mondta, hogy járjak nyitott szemmel a világban, mert szerinte lehet még a korábbihoz hasonló helyzet.

Meghallgatni ugyan meghallgattam, de nem tartottam túlzottan valószínűnek ezt a lehetőséget, elnézve az irányt amerre a világ szerintem józanabb fele tart. Aztán tessék, mégis az öregnek lett igaza, és habár volt pontosan meghatározva előre, hogy szerinte milyen okok vezethetnek bezártsághoz és komoly utazási korlátozásokhoz, de ezen a ponton ez már nem is számított. Ott álltunk befürödve, hogy most mégis mihez kezdjünk?!

Nyolc reménytelen hónap

Erről itt pár sorban írtam akkor. Amire mit mondott a művelt magyar kommentelő? Azt, hogy a kis surmók visszasunnyogtak Magyarországra. Akármennyire is nem tetszettek azok a vélemények, amiket ott és akkor kaptam arra az írásra, az a helyzet, hogy viszonylagosan a maguk egyszerű szemszögéből nézve ugyan, de igazuk volt. Nem a szó legszorosabb értelemben véve, de végeredményt tekintve igazuk volt.

Persze utólag kiderült – mert utólag én is nagyon okos vagyok ám -, hogy egész jó döntést volt Európát megcélozni és kivárni. Nyolc szájba vágott hónapot töltöttünk Magyarországon. Nyolc hosszú reménytelen hónapot.

Közben jöttek a nagy szavak, nemzeti készültség, majd vészhelyzet, a megvédjük az országot, megvédjük a magyarokat, szájkarate és kardoskodás, de semmi érdembeli nem történt, csupán tolták le a torkunkon az ostobaságokat, a propagandát, a nyunyókát.

Értelmetlen nagy szavak, háborús retorika közben lehúzások és átverések, ahogy azt már totálisan megszokhatta mindenki. Talán túlzottan is megszokhattuk. Világszinten sem volt ez nagyon másként. Az országok nagy és okos vezetői hirtelen nem tudtak hova nyúlni. Az általuk ismert gondolkodás és módszerek semmire nem vezettek.

Pánikban mindenki a padtársára nézett, mint egy iskolás kisgyerek és másolta a szomszédja baromságait, miközben politikai előnyt próbáltak kovácsolni a butaságokból. Nyugaton, keleten, mindenhol.

Ültünk és néztük az életünk széthullását

Eközben mi Magyarországon ültünk a lakásunkban és vártuk sorsunk jobbra fordulását. Próbáltuk értelmesen elütni az időt, próbáltuk mentális egészségünket és motivációnkat megtartani, de egy pont után kilátástalannak tűnt az egész.

Az én munkám szerves része az utazás, avagy az utazás a munkám és az életem. Eközben szó legszorosabb értelmében naponta jöttek a friss hírek a világunk újabb és újabb bezárt országairól.

Eleinte mindenki mondta, hogy csak két hetet bírjunk ki, meg még két hetet, meg három hónapot, de nem lett jobb. Ötletünk sem volt róla, hogy mikor merre és hogyan lesz jobb. Ültünk és néztük az életünk széthullását és semmit, de semmit nem tudtunk tenni ellene. Nekem nem arra volt szükségem, hogy egy ország kinyisson, nekem az kellett, hogy a legtöbb újra megnyíljon.

Teremtettünk magunknak egy világot

Tizenöt éve költöztem el Magyarországról. Feleségem csak később csatlakozott hozzám. Megteremtettem magunknak egy olyan világot, ami idilli, biztonságos, anyagilag is teljesen rendben van, tele voltunk hatalmas tervekkel és egyik pillanatról a másikra ez kezdett el darabjaira hullani.

Két hónappal az egész rémálom előtt még nyaraltunk. A világ másik felén, az őserdő közepén izzadtunk, vadvilágot fotóztuk és világunkban gyönyörködtünk, gyakran megállapítva, hogy sajnos az ember módszeresen pusztítja el önmagát és környezetét.

Hallani hallottunk a Covidról, de a dzsungelben viszonylag irreleváns információnak tűnt. Továbbá volt már mindenféle Ázsiából induló állati eredetű fertőzés, felsőlégúti megbetegedések, mindegyik viszonylag lokálisan csengett le túl nagy pánik nélkül. Erre jött ez látszólagosan a semmiből és hirtelen bezárt az egész világ.

Két dologgal szembesültem hirtelen

Az egyik az a magyar valóság, amiből akkor már több, mint 13 éve ki tudtam szakadni és hirtelen megint benne találtam magam annak minden nyűgével és viszontagságával együtt.

A médiából folyik a genny, az emberekből a keserűség, mert pofátlanul szívtájak őket, de ha ez nem lenne, akkor sem a világhíres optimizmusáról híres a magyar.

Közben egy rétegnek mindent lehet, ők hergelik és froclizzák az amúgy is létminimum közelében nyomorgó nagytöbbséget. Egycsapásra ott volt az orrom előtt egy teljes lista azokról a mentalitásokról, tulajdonságokról, gondolkodásmódról és életszemléletről, amivel többet az életben nem akartam körülvéve lenni ezután tessék, mégis…

A másik, amivel szembesültem az volt, hogy gyorsan be kellett látnom, hogy amim van, az lószart nem ér pillanatnyilag. Hiába rengeteg tapasztalat, hiába a szakmai sikerek, a nemzetközi kapcsolatok, hiába minden. Ott álltam totálisan kiszolgáltatva a helyzetnek, de erre bővebben vissza fogok térni.

Nyolc hónap után hívott vissza a munkáltatóm. Habár elég borúsan láttam a lehetőségeimet, de azon kevesek között voltam, akiknek megmaradt az állása. Ez hihetetlen szerencse volt, mert a mai napig rengeteg kollégánk van világszerte, aki most már két éve munkanélküli.

Lerántott magával

Habár visszahívtak és azóta is rendületlenül dolgozom, de valahogy az a nyolc hónap, közben a kényszer érzése, hogy ott vagyok, ahova utoljára akartam bezárva lenni és a folyamatos, de szisztematikus csepegtetése annak a szarnak, amit szerintem ma Magyarországon az emberekre önt a politika, a közélet, a társadalom úgy, ahogy van, egyik ember a másikra, az valahogy sajnos jobban lerántott magával rántott a kelleténél.

Újra elkezdtem magyar híreket olvasni mindenhonnan. Az egyik oldal eladja a trágyát, mint valami arany főnyereményt, a másik oldalból meg dől a keserűség és próbálnak rávilágítani egy újabb csalásra, lopásra, mutyira, sunyiságra.

Olvasgattam híreket, riportokat, legkülönbözőbb cikkeket, de ettől nem lett jobb nekem, csak rosszabb. Azt éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem ebben a végeláthatatlan és javíthatatlan helyzetben.

Azt, hogy nem tudok kilábalni belőle, olyan, mint valami drog. Ők odaadják, én beveszem. Hat. Az volt a hatás, hogy irgalmatlanul felb*sztam az agyam és minősíthetetlen stílusban kezdtem el kommentálni, azt gondolván, hogy azzal majd elérek valamit, hogy legalább pár embernek felnyitom a szemét belefordítva a képükbe, hogy hát teljesen hülyék és vakok vagytok, és tényleg nem látjátok a nyilvánvalót?!

Arra legalább jó volt, hogy megtanultam, hogy szinte teljesen mindegy, hogy mit mondok, miért mondom, hogy fejezem ki magam, a másik pontosan annyit tud és fog megérteni a mondandómból, AHOL ÉPPEN Ő TART.

Aki hallja vagy olvassa, az úgy is a saját szűrőjén keresztül fogja azt értelmezni. Ez meg olyan, mint egy fénykép. Van egy alapkép, de ahány filtert ráhúzunk, annyi féle látványt nyújt. Itt a filter az emberek fejében és szemében van.

Szerencsére eljutottam oda, hogy saját magam számára vállalhatatlan lettem. Akkor mondtam, hogy elég és kellett egy nagy adag szünet. Közösségi médiából, hírekből és a végén mára már mindenből, ami Magyarországról szól.

Az igazság az, hogy engem Csernobil egy kicsit jobban érintett, mint azt bárki is szeretné. Mindenkinek megvannak a saját preferenciái természetesen, de ezáltal az enyém az lett, hogy nagyon messze menjek bármitől, aminek közel van ahhoz szovjet/orosz/komcsi mentalitáshoz, mindentől, amit rákényszerítettek az emberekre Magyarországon évtizedeken keresztül, amit ezáltal olyan jól megtanultak, és amire ma azt hiszik, hogy dejavu milyen szép is volt. Mindettől én nagyon messze szeretnék lenni.

Habár tudom, hogy a másik oldal, a „nagy nyugat” sem fenékig tejfel és a kerítés sincs kolbászból, van sok szar a rovásukon, de ettől még az én személyes meggyőződésem, jólfelfogott érdekem azt diktálja, hogy azonnal hátat fordítsak bárminek, ahol az előbb leírt, számomra nagyon káros mentalitást tapasztalom. Ezzel a fejjel ragadtam Magyarországon.

Semmi sem változott

Egyszer korábban már beláttam, hogy az ország fejben valahol egy múltbeli tér-idő kontinuumban ragadt, de valamiért azt gondoltam, hogy csak túl borúsan és egyoldalúan látom.

Most saját káromon, kellett belátnom, hogy lényegében semmi sem változott. Legfeljebb más irányból megy a lopás és a politikai szarzivatar. Habár ettől lehet inkább sírnom kéne, de az igazság az, hogy ezzel csak megkönnyítettek számomra egy döntést.

Ahogy korábban elkezdtem írni, hiába a szakmai sikerek, tapasztalat, kapcsolatok, nemzetközi lehetőségek, amikor jön egy ilyen helyzet. Ez az egész arra döbbentett rá, hogy lehetőségeimet mocskos módon befolyásolja a legfontosabb okmányom: az útlevelem.

Hiába van nagyon jó munkám, életem, terveim, az egész egy pillanat alatt megváltozhat, ha az útlevelem valami miatt elértéktelenedik. Mert mondjuk kiléptetik az unióból. Vagy összeveszik az útlevelemet kibocsátó ország minden nyugati országgal egy pillanat alatt persona non grata leszek, hacsak nem vagyok valahol nagyon magas beosztásban.

Nem beszélve egy esetleges háborúról, ahol pillanat alatt behívót kaphatnak az állampolgárok. Ha világméretű a dolog, akkor meg szinte biztos, hogy rögtön hadifogoly a külföldi. Már ha nem bélyegzik kémnek és lövik agyon ott helyben.

Megtörtek és betörtek

Szóval és tettel habár elköltöztem Magyarországról 15 éve, sokáig visszajártam. Egészen a covidos történetig. Az a helyzet, hogy gyáva voltam elszakadni. Ott a család, a rokonok, a még megmaradt barátok.

Minden egyes alkalommal, amikor visszamentem láttam, hogy nem jó az irány, egyre inkább felemészti az embereket és egyre kevesebb emberrel lehet normálisan kommunikálni.

Azt látom az embereken, hogy szépen lassan megtörtek és betörtek. Azokra a dolgokra, amikre évekkel ezelőtt még azt mondták, hogy „ők aztán biztos nem, ez nem normális, ez nonszensz, ez egy agyrém, ez elviselhetetlen, ez tűrhetetlen”, azokat a már megszokták.

Sarkos véleményük először alábbhagyott, majd megszokássá és rezignált viselkedésbe torkollt. Kicsit később már ügyesen lavíroztak benne és természetesnek tekintették.

Mára sok esetben eljutottak odáig, hogy számukra az a normális, és amit mondjuk külföldről hallanak, vagy amit én mesélek az egy irreális világ, egy másik bolygóról. Feladták önmagukat, értékeiket, sok esetben álmaikat.

Ha emlékeztetem rá őket, hogy pár éve még nem így gondolkoztak, hanem szöges ellentétét mondták annak, amit ma, akkor tagadnak és támadnak. Ezért amit megváltoztatni nem tudok, azt elfogadom és tiszteletben tartom, de magamat is tisztelem annyira, hogy az én életembe ezt már nem engedem be, még ha azzal is jár, hogy nagyon sokan morzsolódnak le.

Az első és legfontosabb célommá vált, hogy magam és családom számára olyan útlevelet szerezzek, ami feltétlen szükséges egy nyugis és normális élethez. Amivel nem csak kellő messzeségbe tudunk elköltözni, de ott le is tudunk telepedni most már egyszer és mindenkorra és nem vagyunk kiszolgáltatva semminek, amihez Magyarországhoz, a magyar vezetés pillanatnyi érdekeinek és pártpolitikai propagandájának köze van.

Tizenöt év hosszú idő. Elkövettem azt az amatőr hibát, hogy szentimentális voltam, azt hittem, hogy élek, dolgozom és elegendő számomra adott országban egy munkavállalási és lakhatási engedély, ami által lakos vagyok és élem a kis életemet, de beláttam, hogy ez nagy hiba volt és ez édeskevés.

Nem tudom, hogy a megbolondult vezetők mit találnak ki, kiszámíthatatlannak és veszélyesnek látom, ahogy a népet ostobaságba és kilátástalanságba hergelik.

Sajnos az történt újra, hogy aki változást akart, az nem valami mellett, hanem valami ellen szavazott, ami alapból rossz kezdés, mert úgy gondolná az ember, hogy annál, ami van, csak jobb lehet, de ez ugyan olyan veszélyes és ostoba szélsőséget adhat politikai erők kezébe, mint a 12 éve az első kétharmad.

Kiépített hűbérúri rendszer

Azt hitték sokan, én is azt hittem okáig, hogy azok az emberek, akik továbbra is támogatják a narancssárga rendszert, nem tudnak a dolgaikról. Az igazság az, hogy ennél sokkal rosszabb a helyzet. Pontosan tisztában vannak a dolgaikkal, csak nem érdekli őket, mert van, ami fontosabb számukra.

A vidék nagyon nagy részének megélhetése függ, egy nagyon szisztematikusan kiépített hűbéri rendszertől. Továbbá számukra ez a tekintélyelvű kormányzás ad biztonságérzetet.

Leginkább a rengeteg idős ember fejében van ez így, egy olyan világban, ahova pontosan tudják, hogy nem tudnak beilleszkedni és nem is akarnak. Ezek után a „liberális demokrácia” nem mint igény, hanem mint szitokszó merül fel.

Ezek után, ha az egyszeri embernek aközött kell választani, hogy ki tudja-e fizetni a számláit és meg tud-e inni esténként két felest a kocsmában vagy véleményt mond Paks II-ről, kínai egyetemről, demokráciáról, közmédiáról, propagandáról, és népbutitásról, akkor nem kérdés, hogy melyiket fogják választani.

Ha azt hisszük, hogy nem tudják, akkor hülyének nézzük őket és ez nem korrekt, mert pontosan tudnak szinte mindenről, amik történnek, az más kérdés, hogy mit és hogyan értenek meg belőle. Ellenben, ha kimondjuk, hogy tudják, de nekik ez igy jó, kényelmes és kiszámítható, akkor már valami egészen másnak nevezzük az ilyen embereket…

Sose gondoltam megkülönböztetni egy országot főváros kontra vidék vonalon. Ugyanis civilizált országokban nem tűnik fel a különbség mondjuk edukáció szintjén.

Ezzel szemben érdemes most megnézni a választási térképet, a fővárosban nyert az ellenzék, mindenhol máshol magasan tarolt az eresztény. Nagyon „ügyesen” kitalált rendszer, ott taroltak a sárgák, ahol az emberek ki vannak szolgáltatva nekik és féltik az állásukat, ott taroltak, ahol az emberek inkább nem beszélnek nyelveket, mint igen, ott taroltak, ahol a külföld az egyik legnagyobb szitokszó, mert nem mint lehetőséget ültették az emberek fejébe, hanem mint elnyomó hatalmat, ami ellen harcolniuk kell, amitől meg kell védeni magukat, az értékeiket és „kultúrájukat”.

Mindeközben fogalmuk sincs, a világ dolgairól, igaz nem is érdekli őket. Semmijük sincs és sehova máshova nem integrálhatók be, ezért annyira felerősítették bennük a nacionalista érzéseiket (nem a hazaszeretetet), hogy egyrészről van egy parancsra hergelhető nagytömegű ember, akik gombnyomásra ugranak, ha kell, másrészt, elhitették velük, hogy megfelelő oktatás, végzettség, tapasztalat, nyelvtudás, szókincs és kommunikációs képességek nélkül is érnek annyit, mint egy mocskos külföldi három diplomás, több nyelvet beszélő orvos.

A gond csak az, hogy elhiszik, hogy ők tényleg annyit érnek a világban és világnak – vagy akár többet, pusztán azért, mert ők magyarok - és ez nagyon veszélyes.

Szitkozódás, mocskolódás mindenhol

Bánnám is én ezt az egészet, ha ma Magyarországon nem a politika folyna mindenhonnan. Rohadtul nem érdekelne, hogy ki van kormányon, legyen az jobb vagy baloldali, ha normálisan lehetne élni. De nem lehet, mert megy a szitkozódás, mocskolódás mindenhol.

A buszmegállótól a vegyesboltig, az iskolától a munkahelyig mindenhol megjelennek az általuk követni kívánt agymosott beteg gondolatok és kérés nélkül próbálják letuszkolni mindenki torkán.

Hirtelen felerősödött és felbátorodott ez a nagyon nagyszámú réteg, hangot adnak primitívségüknek és mivel nagyon sokan vannak, nagyon hangosak. Ők mára a magyar többség, nekik szól a propaganda, nekik szól a megvezetés, ők költenek, szavaznak és ők gondolják, hogy az egész világnak le kell térdelniük a lábuknál, csak azért, mert szerintük ők az igaz nagymagyarok, miközben nem hagyják élni azt, aki ebből az egészből nem kér és nem kíváncsi rá.

Lejárt a határidő

Szóval igazából szidhatnám az embereket, a pártot, a Kicsit az ismételt kétharmadukért, de úgy érzem, hogy én csak hálás vagyok nekik. A folyamatot már régebben elindítottam, de fekete-fehéren korábban nem döntöttem el, a mostani választást adtam meg magamnak határidőnek.

Nem volt ez olyan messze és látni akartam, hogy esetleg van-e egy irányváltás, egy fejlődés felé mutató halovány reménysugár. Habár csodát nem vártam, de ennél mindenképp jobb eredményt igen.

Persze nem tudom, hogy egész pontosan mitől is vártam ezt, amikor az állítólagos egységes ellenzék a vereség után 10 perccel már egymást pocskondiázta és képtelenek voltak együtt, őszintén kiállni a kamerák elé. Ugyanúgy széthúztak, mint bármilyen 5 random magyar 150 éve.

A határidő, amit magamnak adtam lejárt és azt tudom mondani egy nagyon büszke és nagyon edukált kétharmadnak vagyok most hálás és köszönök nekik leginkább két dolgot.

Az egyik, hogy megkönnyítették a dolgomat és segítettek meghozni egy olyan döntést, amit másfél évtizede meg kellett volna hoznom, de eddig nem tudtam rávenni magam.

A másik meg az, hogy nem beszélnek és nem is akarnak nyelveket beszélni, tehát kisebb eséllyel fogjuk egymás útját keresztezni a világban, ami pont jól van így. Ők nem vágynak máshova, - mondjuk többségük nem is tud beilleszkedni még ott sem, ahol most van -, mi nem vágyunk oda, nem fogunk egymásnak hiányozni. :)

Eddig se kellett volna, de innentől kezdve végképp nem kell azzal foglalkoznom, hogy milyen gyűlöletpolitika megy, milyen kirekesztés, milyen propaganda folyik, milyen mélyen van ismét magyar nyelv ruszki seggben, hány kínai kém egyetemet építettnek amig a nyugatit elzavarják.

Sőt az sem érdekel, hogy a nyugat számukra egyenesen a legnagyobb szitokszó - miközben gyerekeiket azért nyugatra küldik tanulni -, ahogy az sem, hogy éppen milyen elmebeteg dolgot neveznek magyar útnak és magyar érdeknek.

Meghoztam ezt a döntést és úgy érzem hirtelen, hogy megnyugodtam, a vállamról le lett rántva egy iszonyatos teher, rögtön azzal foglalkozom, amivel szükséges és valóban fontos.

Nekem is csak egy életem van, abban kell boldognak lennem, a feleségemet boldoggá tennem, leendő gyerekeimből életképes embereket nevelnem, ideje arra koncentrálni, ami fontos és lerázni minden visszahúzó és hátráltató tényezőt.

Megkönnyebbülve, nyugodtan, higgadtan egy korszak lezárásaként tiszta szívből tudom kimondani: Viszlát Magyarország!”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.