Télen kiruccanni Hawaiira még akkor sem kis élmény, ha az ember ezt (az egyébként szintén nem pocsék időjárásáról ismert) Kaliforniából teszi, mint tették azt Susanék. Posztja nem csak néha egészen izgalmas kalandokról szól, de megismerkedhettek kicsit a sziget történelmével is.
„Talán emlékeztek rá, hogy a nyáron irtam egy posztot a magyarországi nyaralásunkról, és arról, mennyi áldásban (vagy mások szerint szerencsében) volt részünk a jó két hét alatt, amit ott töltöttünk. Nos, úgy tűnik, a sorozat azóta sem szakadt meg, mert egy újabb „minivakációnk” során – sőt már az út kezdetétől – úgy tűnik, az égiek megint velünk voltak.
Na, de kezdjük az elején, ami visszanyúlik idén júliusra. A férjem barátja újságolta, milyen olcsón vettek repülőjegyeket Hawaii-ra (Köszönjük, COVID!:) Az ilyen hír „veszélyes” tud lenni egy utazást imádó családnak, mint a mienk, és nem csoda, hogy ez a hír is elültette a bogarat a fülünkben.
Férjem nem sok időt vesztegetett, és bár még nagyban a magyarországi nyaralásunkat terveztük, ő már a Southwest légitársaság weboldalán böngészett. Egy ilyen jónak igérkező ajánlatot nem lehet kihagyni – ez általában sok amerikai mentalitása. �
Ami azt illeti, tényleg nagyon jó áron találtunk repülőjegyeket (csak összehasonlításként: az általában 5-600 $-os retúrjegy most 200 $ volt Los Angeles- Kauai viszonylatra). Ezt tényleg nem lehet kihagyni!
Csoda minden mennyiségben
Így aztán november elején – kicsit felboritva időérzékünket – a kaliforniai őszből (na jó, ezt sem úgy kell elképzelni, mint a ködös, hideg novemberi időjárást) visszatértünk a „nyárba” (bár Hawaii esetén az évszakok meghatározása kicsit másként működik).
Családunkról elmondhatom, hogy kicsit a „Velem mindig történik valami” élő illusztrációja vagyunk (emlékeztek Janikovszky Éva népszerű könyvére?). A kalandjaink eddig szerencsére mindig jól végződtek. � Hawaii nyaralásunk alatt sem volt ez másképp. Amikor később barátainknak meséltük, hogyan is kezdődött az utunk, többen azt mondták, lottóznunk kéne.
Szóval:
1. az utazásunk napjának kora reggelén nem sikerült nagyméretű Ubert rendelnünk (a sztereotipiákat megcáfolva nálunk a család férfi tagja utazik mindig a legtöbb csomaggal – ezúttal négyünknek összesen 7 kisebb-nagyobb bőröndje volt a 10 napos útra), de viszonylag gyorsan sikerült két normál kocsit rendelni.
2. Az első érkező taxiba férjem és én ültünk be, és kicsit aggódva néztem a telefonomon az időt, mert a második autó kb. 15-20 perccel utánunk vette fel a 2 lányunkat. Szerencsére olyan ügyesen behozta a lemaradást, hogy nem sokkal egymás után érkeztünk a reptéri buszpályaudvarra.
3. Előzetesen úgy kalkuláltunk, hogy a 6.30-kor induló reptéri járattal kb. 1 óra múlva ott leszünk a reptéren, és lesz elég időnk, hogy a 8.30-kor induló gépre becsekkoljunk (belföldi járatok esetén általában 1 órával indulás előtt elég ott lenni a reptéren).
A reptéri buszjárat kicsit keresztülhúzta a számitásainkat, mivel a 6.30-as időpont elcsúszott 7-re köszönhetően annak, hogy a busz motorja felmondta a szolgálatot. Viszont a pályaudvaron volt egy másik üres busz, amire át tudtunk szállni!
4. Amitől tartottam, bekövetkezett: a későbbi indulás miatt belecsúsztunk a reggeli csúcsforgalomba, és 30 km-es sebességgel araszoltunk az autópályán jó darabig. Én pedig, mint a család legrealistább tagja (pesszimistább, szokták mondani családtagjaim), már azt keresgéltem Google-on, hogy mikor indul a következő járat, és azon agyaltam, vajon felférünk-e rá.
5. Csodával határos módon kb. 8-ra megérkeztünk a reptérre. A legtöbb nagy reptéren a légitársaságoknak külön termináljuk van, és ismét csak a szerencsénknek (és az égieknek) köszönhetően a mi járatunk rögtön az első terminálról indult. Hurrá!
6. A self-checkin automatánál sikerült probléma nélkül kinyomtatni minden szükséges papírt, és még túlsúly sem volt egyik bőröndön sem! �
7. Hawaii-ra utazás előtt a COVD-előirásoknak megfelelően fel kell tölteni az állam weboldalára az oltási kártya vagy a negativ teszt részletes adatait. Ez alapján mindenki kap egy QR kódot, amit becsekkolásnál bescannelnek. Nem tudom a véletlennek tulajdonitani, hogy egy nagyon segítőkész reptéri dolgozó eltekintett ettől a lépéstől, és mondta, hogy menjünk egyenesen a biztonsági ellenőrzésre, mert már kezdődik a beszállás a járatunkra.
8. Egy kis képzavarral élve tűkön álltunk sorban a biztonsági ellenőrzésnél, ráaadásul – Murphy törvénye – a személyi okmányokat leolvasó automata is pár percre bemondta az unalmast az egyik határőrnél. Az sem nagyon segitett megnyugtatni minket, hogy a hangosbemondón már a nevünket szólitották.
9. Az átvilágítás után – csodával határos módon egyikünk kézitáskájában sem találtak ott felejtett kisollót, kisbicskát, folyadékot, ergo nem állitottak félre újabb ellenőrzésre – sprintelőket megszégyenitő iramban kezdtünk el rohanni a beszállókapu felé és - ilyen szerencséje csak ritkán van az embernek – a kapu rögtön ott volt a biztonsági ellőnőrzéstől talán 20 m-re! A légikisérő már csak ránk várt, hogy becsukhassa a gép ajtaját! 8.25 percet mutatott az óra. Amikor végre kifújtuk magunkat, szinte el sem akartuk hinni, hogy tényleg ott ülünk a gépen, útban Kauai felé!
Kis hawaii-i történelem
Az út közel 6 óra, igy most ti is dőljetek hátra, mert egy kis történelem és földrajz óra következik. Ahogy bizonyára sokan tudjátok, Hawaii egyike az USA 50 tagállamának, de az 1959-es csatlakozását megelőzően jó ideig önálló királyság volt (19. század), majd köztársasági formában is létezett.
A polinézek voltak az első telepesek, majd 1778-ban James Cook is megérkezett, ami hamarosan brit és európai kereskedők és felfedezők megjelenését is jelentette. A nagyobb szigeteknek saját uralkodójuk volt, de a 19. sz. elején I. Kamehameha egyesítette ezeket, és dinasztiája 1872-ig, míg a királyság egészen 1893-ig tartott. Akkor az amerikai tengerészet és a szigeteken élő ültetvényesek a hawaii-i királyságot egy puccs révén köztársasággá kiáltották ki, bár végső céljuk az annektálás volt, ami meg is történt 1898-ban.
Ami Kauai szigetét illeti, a sziget uralkodója sokáig ellenállt Kamehameha király egyesitési törekvéseinek, de aztán 1810-ben Kamehameha vazallusa lett. Érdekesség, hogy 1816-ban megállapodás született Oroszországgal, miszerint erődöt építhettek a szigeten, de végül a hawaii lakosok és az amerikai kereskedők nyomására az építkezés abbamaradt. Ma mindössze egy emléktábla és az erőd falainak maradványai emlékeztetnek erre az időszakra.
A történelem után egy kis földrajz. � Hawaii a turistakiadványokban sokszor a tűz és víz földjeként aposztrofálja magát. A szigetcsoport tagjai úgy emelkednek ki az óceánból, mint megannyi jéghegy csúcsai, csak éppen ezek vulkánok, és nem jéghegyek.
Kauai a legidősebb a szigetek közül, és az egykor több mint 3000 méter magas Olokele vulkán mára 2, kb 1,700 m magasságig erodálódott csúccsal rendelkezik, középső kráter része pedig erősen megsüllyedt. A Csendes-óceán Grand Canyonjaként számontartott Waimea-kanyon is ennek az eróziónak a csodálatos eredménye.
A sziget lélegzetelállitóan gyönyörű és változatos vidékei túrázóknak, fotósoknak, és természetesen olyan vakációzóknak, mint mi, kincsesbánya, de erről mindjárt részletesebben is mesélek, hiszen a gépünk leszállt Lihue repterén.
„Dzsungeltúra” némi izgalommal
A gondosan összeállított terv alapján a következő napunkat máris egy izgalmas kajaktúrával kezdtük. A Hanalei folyó alsó szakaszán evezve úgy éreztük magunkat, mint egy elvarázsolt dzsungelben: egzotikus madarak, trópusi növények, a parton heverésző folyami teknősök...
Egy „dzsungeltúra” nem is igazi, ha nem kap az ember a nyakába egy kis trópusi záport. Az egyre nagyobb cseppekben ránk zúduló eső elől a part menti fák, bokrok víz fölé nyúló lombja alatt próbáltunk menedéket keresni.
Igen ám, de az ezen a szakaszon elkeskenyedő folyó - vagy inkább folyócska, hiszen nem lehetett szélesebb, mint 20 m – sodrása egy barátságos 2-3-mas rafting besorolást kaphatott volna. Ez pedig – árral szemben evezve - már egy összeszokott házaspári tandemnek is sok volt, így kajakunk menthetetlenül sodródott egyre közelebb a parthoz, míg végül szó szerint fennakadtunk a part menti bokrok ágain, és tökéletes borulási technikával a vízben landoltunk a férjemmel. :)
Miután hátrapillantva láttam, hogy a férjem arcán semmi pánik (hiszen mentőmellény volt mindkettőnkön), fotósösztönöm bekapcsolt, és csak az lebegett előttem, hogy a vízben pár méterre előttem úszó hátizsákomat (benne a fényképezőgépemmel és telefonommal) azelőtt elcsípjem, mielőtt az apró Titanicként alászáll a folyó mélyére.
Valószínűleg országos csúcsot döntöttem a mentőmellényes-hátizsáküldöző úszásban, mire a vízbe fordulásnál levegővel megtelt hátizsákot, ami vidáman sodródott az árral lefelé, jó pár méter után sikerült elérni.
A következő kihívás az volt, hogyan tudom egy kézzel beemelni a kajakunkba (amit ez idő alatt a mögöttünk evező sógoromnak sikerült megfognia), míg a másik kezemmel kapaszkodom a csónakba. A csapatmunka eredményeként nemcsak a zsákot mentettük meg, hanem én is visszamásztam a kajakba.
Családom többi tagja mindeközben: férj: raftingszabályoknak megfelelő testhelyzetben szépen csordogált lefelé az árral, amig el nem érte a kajakunkat. Két lányom: miután ők is meggyőzödtek róla, hogy nincs akkora veszély, hangos hahota mellett folyamatosan videózták az eseményeket.
Minden jó, ha a vége jó! A sztori legviccesebb része, hogy a bérelt vízhatlan táska, amibe fotósfelszerelést, telefont stb. szokás tenni, a szendvicseinket mentette meg. A telefonomat, isteni sugallatra, betettem egy műanyag tokba még vízreszállás előtt, így a kalandot épségben megúszta! A fényképezőgép handicapped lett (lehet, hogy elviszem majd egy szervizbe, hátha életet tudnak bele lehelni), de a memóriakártyája túlélte, igy a felvételeimet sikerült megmenteni!
Az egyik legveszélyesebb amerikai túraútvonal
Az első napi „bemelegitő” után másnap szárazföldön folytattuk a sziget felfedezését. A Kalau Trail nemcsak Kauai, hanem az egész USA egyik legfestőibb, de egyben legveszélyesebb túraútvonala. A teljes hossza kb. 18 km (kb. 11 mérföld), ebből mi kb. 7 km/4 mérföldet tettünk meg, és nem kifejezetten ajánlott tériszonyban szenvedőknek... hogy miért? Érdemes ezt a videót megnézni, és mindjárt megértitek.
Trópusi esők a sziget északi oldalán, és főleg a téli időszakban elég gyakoriak, ami egyben azt is jelenti, hogy a túrázóknak fel kell készülniük egy kis dagonyázásra az ösvényeken. Az átlagos 27-28 C-nak és 70-80%-os páratartalomnak köszönhetően viszont nem kell attól tartani, hogy bárki is fázni fog.
A kb. 3.5 km, amit egy irányban meg kellett tennünk, első ránézésre nem tűnt hosszúnak, és arra gondoltunk, akár meg is hosszabbíthatjuk azzal a kitérővel, ami egy szuper vízeséshez vezetett volna. Az első, és legkeményebb szakasz után azonban megváltozott a véleményünk.
Kb. 5 percenként megálltunk, és nemcsak azért, mert a magas páratartalom és hőmérséklet, na meg a 1.5 km alatti 250 m szintemelkedés tisztességes kardio edzés volt, hanem az elénk táruló, leírhatatlanul gyönyörű táj miatt is. A túrázók többsége – mi is –, akik nem vállalkoznak a teljes táv megtételére, egy képeslapra kívánkozó strandon pihenhetik ki magukat, mielőtt visszafordulnak. Így tettünk mi is.
Az alábbi képek és videók magukért beszélnek.
(Trópusi zápor a dzsungelben – fantasztikus élmény, és még esernyő sem kell)
(Érdemes a hangot is rátenni, hogy a dzsungel hangjait is élvezni lehessen)
(A megérdemelt jutalom)
Hogyan éltek a polinézek?
Hogy fáradt tagjainkat kicsit pihentessük, a következő napra “kulturális” programot terveztünk, és meglátogattunk egy “skanzen” jellegű falut. Kamokila szabadtéri múzeuma segit elképzelni, milyen is volt az élet egy polinéz törzs számára.
Az alacsony belmagasságú kunyhóknak nem volt zárható ajtaja és ablaka, ami leginkább azt a célt szolgálta, hogy az esti, frissitő szellők kicsit hűteni tudják. Az alacsony ajtónyílás ugyanakkor segített abban, hogy az eső, por ne kerüljön a helyiségbe.
Amikor a törzsfőnök (királyi méltóság, ali’i) és emberei valami fontos ügyet tárgyaltak a királyi “házban”, akkor mindenki jobban tette, ha elkerülte a környéket, ugyanis akár halálbüntetéssel járhatott, ha egy illetéktelen a közelben tartózkodott.
Mint sok más ősi kulturában, a polinézeknél is a nők “tisztátalanoknak” minősültek a havi periódusuk alatt. Ilyenkor egy külön kunyhóban kellett tartózkodniuk, és családtagjaik vittek nekik élelmet, vizet, ruhaneműt.
A ma embere megirigyelhetné a polinézek egészséges étrendjét, amiben hús, hal, zöldség és gyümölcs szerepelt. (Ja, hát a trópusokon minden könnyebb, igaz?) Persze előfordultak betegségek is, amivel a törzs bölcs “orvosához” (füvesember) fordultak, aki tudta, hogy milyen bajra milyen gyógynövény alkalmazandó. Mielőtt a különböző gyökereket, magokat, gyümölcsöket, stb odaadta a pácienseknek, mindig engedélyt kért az istenektől a használatukra.
Festői naplementék
Vakációnk második részét a sziget délnyugati részén töltöttük, ami nagyban különbözik a többnyire resort-jellegű, turistákra épülő északi parttól. A nyugati partvonal autentikusabb, több a kis helyi település, ami alkalmat ad arra, hogy az ember kicsit belekóstoljon (szó szerint is) a helyi kulturába.
Az alábbi képek és videó jól érzékelteti a különbséget.
Princeville (észak) Airbnb szállásunk
és a környék
Kekaha, Airbnb szállásunk
A hab a tortán az volt, hogy a hely nyugati fekvésének, és a part közelségének köszönhetően minden nap festői naplementékben gyönyörködhettünk. Kekaha strandja pedig szinte teljesen a miénk volt, alig találkoztunk másokkal a parton.
Mindenki nagyon barátságos, segítőkész, és szívesen ad tanácsot, hova érdemes kirándulni, melyik strand a legjobb snorkelingre, vagy hol a legfinomabb a poke. Ez utóbbi egy jellegzetes hawaii-i étel, amely kisebb darabokra vágott, nyers, marinált hal, amit rizzsel és többfajta szósszal, valamint zöldségekkel tálalnak. Aki szereti a sushit, az a poke-t is imádni fogja. Nagyon finom!
Még egy felejthetetlen túra
A nyugati parti tartózkodásunk fénypontja a hires Na Pali partvidék felfedezése volt. Rengeteg cég szervez ide hajókirándulást. Az óceánba szakadó vulkanikus hegyek látványa lenyűgöző, és a sziget egyik legvonzóbb látványossága.
A sok pozitív online értékelést olvasva (promó videójuk itt), a Napali Experience nevű cég kis 6 személyes hajóját választottunk, és nem bántuk meg! Fantasztikus fél napos túránkat sokáig nem fogjuk elfelejteni.
A kapitány, aki egyben idegenvezető is volt, rengeteg érdekességet mesélt, és a kis jachttal olyan helyeket is sikerült megközeliteni, amit egy nagy katamaránnal nem lehetett volna. A legérdekesebb közülük egy, csak apály idején elérhető „barlang”, aminek a sziklateteje valamikor beomlott, így most a kisebb jachtok, motorcsónakok a nyílt óceán felől egy „bejáraton” át megközelithetik.
Ezen a helyen sok reklámot, és egyéb videoklipeket is forgattak. Az én telefonos videóm nem olyan profi, mint az alábbi énekesé, de a helyszín felismerhető rajta.
Mary J. Blige
És az én amatőr videóm :)
Egy egész útikönyvet megtölthetnék az élményeinkkel, de nem akarom a posztot túl hosszúra nyújtani. Ezért így a végére már csak egy érdekesség, ami az állatbarátok számára biztos szivmelengető. Hawaii állam és az USA szövetségi törvényei is szigorúan védig a veszélyeztetett állatokat.
Hawaii-on ezt alkalmunk volt élőben is tapasztalni, amikor az egyik legnépszerűbb strandon akartuk az utolsó naplementét élvezni. A partra sétálva arra lettünk figyelmesek, hogy emberek egy csoportja szinte szabályos félkörben áll, és nagyon figyel valamit.
El nem tudtuk képzelni, mi lehet az, amíg közelebb nem értünk, és láttuk, hogy a kordonnal körülvett területen jónéhány hawaii-i zöld teknős pihen, helyesebben szépen komótosan emelkedik ki a sekély vizből, és tart a homokos part felé.
Ahogy megtudtuk, ez a látványosság napi rutin számukra a turisták és helyiek legnagyobb örömére. Az állatok nyugalmát lelkiismeretes önkéntesek védik, akik figyelmeztetik azokat, akik túl közel mennek ezekhez az igazán békés állatokhoz.
Ugyanezen önkéntesek egy másik védett állatra, egy ritka, csak Hawaii szigetein előforduló fókafajtára (Hawaiian monk seal - Monachus schauinslandi) is nagyon vigyáznak. Egy példány éppen a parton napozott, amikor a strandra érkeztünk, és az ő nyugalmát is kordonnal biztositották.
Nos, ezzel ér véget a virtuális utazás Kauai szigetére. Remélem, hogy sikerült (még ha csak a fotelből is) “világot látnotok”, és a “garden state” (kert állam) szépségeiből ízelítőt kapnotok. Aloha, és mahalo (köszönöm), hogy végigolvastátok a posztot! �”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: