Noha sokáig kérdéses volt (és még így sem lett egyszerű), de azért idén nyáron csak sikerült Susanéknak ellátogatni Magyarországra. És megérte, mert nagyon kellemes emlékekkel gazdagodtak és még az is kiderült, hogy (mint írja), „amikor már nem „lebegünk” két világ között, amikor már el tudjuk engedni a múltat, akkor tudjuk igazán értékelni és élvezni azt, amit a régi otthonunk (Magyarország) tud nyújtani”.

„Amikor ennek a posztnak az ötlete megszületett, még nem tudtam, hogy a Határátkelő blog életében nagy változás lesz. A hir, hogy ezentúl megszűnnek a napi rendszerességű posztok, sokunkat elszomoritott, hiszen szinte része lett az életünknek, hogy időnként benéztünk ide, többünk személyes barátságokat is kötött a blognak köszönhetően, és olvashattunk sok-sok érdekes történetet.

Szerencsére azért nem kell végleg búcsút mondanunk, hiszen a blog platformja most is lehetőséget ad, hogy a gondolatainkat megosszuk egymással. Így most következzen egy élményekkel teli magyarországi nyaralás története egy amerikai-magyar vegyespáros szemüvegén keresztül.

Az idei vakációnk sok szempontból rendhagyó volt. Nemcsak a COVID-helyzet miatt, hanem azért is, mert ezúttal a férjem is utazott velünk (általában ő marad otthon „házőrzőnek”, amiért végtelenül hálás vagyok neki). Idén viszont úgy gondoltuk, ő is megérdemli a pihenést velünk együtt. :)

Az út logisztikai előkészitése és a programok megtervezése – mint mindig – most is az én feladatom volt. Optimista számitásaim alapján arra jutottam, hogy a járványhelyzet augusztusra már biztos javulni fog, és egyébként is szeretnénk látni az aug. 20-i tüzijátékot, igy a nyaralás idejét ehhez igazitottam.

Az élet – és a politika - úgy hozta, hogy a korlátozások csak részben szűntek meg, és a különböző rendelkezések szinte az utazásunk előtti hónapig töbször is változtak.

Elengedni az érzelmi köteléket

Mielőtt a konkrét részletekről irok, egy pár személyes gondolat: ebben az évben úgy indultam neki a vakációnak, hogy azt kértem az égiektől, ez a nyaralás legyen más, mint az eddigiek.

Képes legyek elengedni azt a láthatatlan érzelmi köteléket, ami – magyarként – akár akarom, akár nem, valahol még ott van bennem, de a másik vége már az új hazámhoz köt. Képes legyek egy turista „ártatlan”szemével nézve élvezni mindazt, amit Magyarország nyújtani tud.

Az égiek pedig messze többet adtak, mint amit kértem. Nehéz lenne összeszámolni azt a rengeteg áldást, amit az idei nyaralásunk során megtapasztaltunk. Tudom, egy ateista vagy agnosztikus számára ezek a dolgok amolyan „jókor-jó helyen” véletlennek minősülnek, de számunkra egyértelműen több volt, mint szerencsés véletlenek sorozata.

Bonyolult szabályok

Nos, akkor következzenek a részletek. :) Ahogy említettem, a Covid eléggé bonyolulttá tette a beutazást Magyarországra. Esetünkben ez így nézett ki (a hosszú és részletes szabályokat kicsit leegyszerűsitve és zanzásitva): az érvényben levő jogszabályok alapján amerikai állampolgár akkor utazhat Magyarországra (légi úton) és kerülheti el a 10 napos karantént, ha 1. bizonyitani tudja, hogy üzleti céllal utazik, vagy 2. magyar állampolgár közvetlen hozzátartozójaként érkezik (a 3. lehetőség – focibajnokság – már nem volt aktuális, amikor mi utaztunk).

Maradt tehát a 2. lehetőség, igy felszerelkeztünk a házassági anyakönyvi kivonat másolatával és a mindenki számára előirt PCR-teszttel (a többi EU országokban elfogadták volna az USA oltási igazolásunkat, de Magyarországon még nem, emiatt csináltattunk PCR-tesztet).

A Los Angeles-i indulásnál a precíz Lufthansa-alkalmazott tüzetesen átnézett minden papirt, majd gondosan kiszámolta, hogy a PCR tesztek időpontja beleesik-e a szabály szerinti 3 napon belüli dátumba, továbbá megkérdezte, milyen céllal utazunk Magyarországra. A családlátogatás elegendő indok volt számára.

Átszállásnál Münchenben ismét megnézték a PCR-tesztet, de mást már nem kértek, Ferihegyen pedig már a kutyát nem érdekelte, milyen papirokkal jöttünk, épp csak rápillantottak az útlevelünkre, és mehettünk a csomagfelvételhez. (áldás #1)

Tizenöt éve rendszeresen repülünk, és így az évek során volt alkalmam megtapasztalni, hogyan fejlődött a repülőgépeken a technológia – kezdve a ma már mindennapinak számitó érintőképernyős tv-től az ülések hátában, a gépek tetejére szerelt kamerákig, amelyek mutatják, éppen merre repülünk, vagy – és ez a kedvencem – a napszakok változását imitáló fényekig az utastérben.

Emlékszem, régen elég drasztikus volt, amikor több órás éjszakai repülés után a személyzet felkapcsolta az utastérben a világitást, az utasok pedig álmos szemmel hunyorogva próbáltak magukhoz térni. Ehhez képest most a napfelkeltét (vagy naplementét) imitáló, fokozatos világosság v. sötétség sokkal könnyebbé teszi az időzónák átugrását. Hiába, fejlődik a technika.

Az Airbus A350-900-as gépen levő kamera, ha jól emlékszem, itt éppen Münchenben landoltunk.

Budapesten

Megérkezésünk után 2 napot Budapesten töltöttünk, és a férjem – jó szokásához hiven – már az első reggel nyakába vette a várost, amig mi a jó 12 órás repülőút fáradalmait próbáltuk kipihenni.

Mivel már többször járt a fővárosban, magabiztosan indult belvárosi sétájára egy telefonnal a zsebében. Gondos feleségként megkérdeztem, szüksége van-e térképre, amire természetesen nemmel felelt. Ahogy tudjuk, egy férfi soha nem téved el, csak alternatív útvonalat keres. �

Amikor úgy jó két óra múlva sem érkezett vissza a szálláshelyünkre, azért megfordult a fejemben, hogy felhivom. Abban a pillanatban csörgött a telefonom, és – le a kalappal előtte, amiért férfiúi hiúságát legyőzte – a férjem útbaigazitást kért valahogy igy:

• Nevetni fogsz, de azt hiszem, eltévedtem. Ott voltam azon az utcán, ahol a villamosok járnak, aztán elsétáltam elég messzire, és most itt állok a sarkán ennek az utcának, de nem tudom kiejteni a nevét, szóval betűzöm: P-O-D-M-A-N-I…”.
• Oh, Podmaniczky, akkor már tudom, hol vagy!

Rövid instrukció után hamarosan megérkezett a szálláshelyünkre, és kiderült, hogy is tévedt el. Amerikai agyában az élt, hogy a címben elől áll a házszám, és így a szeme állandóan a 1066-ot kereste a házak falán, de sehol nem találta. Hát persze, hiszen az az Airbnb szállásunk irányitószáma volt!

A 15. házszám előtt valószinűleg többször is elsétált, amig végül úgy döntött, mégiscsak felhív engem. � A kulturális különbségekből adódó vicces szituációk minden utazásról szóló történet legjobbjai, ebben a posztban is lesz még pár.

Irány a Balaton!

Na de térjünk vissza a nyaralásunkhoz, aminek a következő állomása a Balaton volt. A férjem puzzle játékokon edzett agyának köszönhetően a Ford Mondeo csomagtartójába sikerült bepakolni az összes bőröndöt (sőt, még az ominózus hűtőládát is – ha emlékeztek a problémáimra �), és irány Keszthely!

Első utunk a méltán népszerű, és nagyon fotogén mólóhoz vezetett, ahol ebben a látványban lehetett részünk (áldás #2) Valljuk meg, nem minden nap kapunk ilyet ajándékba!

A következő feladat – amiről kiderült, nem is olyan egyszerű – a kerékpárkölcsönzés volt. És hogy miért jelentett nagy kihívást? Azért, mert az én drága párom hegyikerékpárt akart, ugyanis otthon a környékünkön kb. ilyen ösvényeken szokott pedálozni (Big Tujunga Canyontól kb. 10 percre lakunk.)

A probléma ott kezdődött, hogy mindegyik kölcsönzőben csak trekking kerékpárt tudtak volna adni, ezen a férjem nagyon meglepődött. Próbáltam neki magyarázni, hogy itt a Balaton környékén nincsenek akkora hegyek, és az emberek többsége valószínűleg csak a sima, kiépített kerékpárutakon teker, szóval nincs igény a másik fajtára. Nehezen lehetett meggyőzni őt, de aztán végül belátta, és beletörődött, hogy be kell érnie egy trekinggel.

Vasárnap délelőtt besétáltunk a keszthelyi Tourinform Irodába, és előadtam az ott dolgozó fiatal srácnak, hogy hegyikerékpárt keresünk, de eddig nem jártunk sikerrel.

A fiú sem bíztatott sok jóval, de készségesen hátravezetett minket a tárolóhelyiséghez. Mielőtt beléptünk volna, halkan megjegyezte nekem, hogy „a férje biztos ki fogja szúrni a fehér mountain bike-ot, de az az enyém”. Mintha a próféta szólt volna belőle, ahogy beléptünk a tárolóba, a férjem szeme felcsillant, és rámutatott a fehér mountain bike-ra: „ezt kérem!”.

Végül maradtunk a trekkingnél, de rengeteg hasznos tanácsot és térképeket kaptunk, mert kiderült, hogy a srác annak a csoportnak a tagja, akik épp a Balaton környéki hegyi kerékpáros utakat térképezik fel együttműködésben a turistaszövetséggel (áldás #3).

Mondanom sem kell, a férjem boldogan nyugtázta, hogy mégsem kell lemondania a kedvenc időtöltéséről. A következő naptól kezdve minden reggel felfedező útra indult, és az egy hét alatt a rezi vártól kezdve a Keszthely környéki apró falvakig bebarangolta a Balaton-Felvidék egy részét. A bicaj pedig kiállta a próbát földutakon, vagy akár turistaösvényeken is (áldás #4).

A Balaton, mint mindig, gyönyörű volt, és a kis eső, ami esett, mindig éjszakára lett időzitve. Napközben kiváló strandidő, nem túl sok turista, remek ételek, italok, udvarias kiszolgálás, egyre több helyen angolul beszélő személyzet, és még George Clooney-val is találkoztunk � (áldás #5).

Erős Pista a kenyérre

Apropó, ételek, italok. Ismét egy humoros epizód, az eltérő szokásokból fakadóan. Az USA-ban nagyon sok étteremben szokás, hogy a rendelt étel előtt – amolyan étvágygerjesztőnek – friss kenyeret és apró tálkában vajat, esetleg más, kenyérre kenhető dolgot tesznek az asztalra (az étterem jellegéből adódóan ez lehet esetleg tortilla chipsz és salsa v. valami hasonló).

A lányaim ennek tudatában teljes természetességgel nyúltak az asztalra tett kenyérért, majd a mellé tett piros „pástétomot” szépen rákenték. Sajnos nem örökítettem meg az arckifejezésüket, amikor beleharaptak a kenyérbe!

Az Erős Pista valahogy nem igazán nyerte el a tetszésüket. :DDDDD Fel kell őket világositani, mit is kóstoltak (nálunk a háztartásban nincs ilyen, max. pirospaprikával találkoznak az amerikai magyar konyhánkban).

Memento Park

Na de vissza a vakációnk következő állomásához. A 2. hétre igazi „turistás” programokat állitottam össze, és azt szerettem volna, ha a család a régi és újabb magyar történelemből is kóstolót kap.

Régóta terveztem a Memento Park meglátogatását, és az egész családnak érdekes volt végigjárni, és megérteni, mit is jelentett a kommunista diktatúra Magyarországon.

Általánosságban elmondható, hogy az átlag amerikai az európai történelemről max. annyit tud, ami valamilyen szinten az USA-val kapcsolatos, igy a férjemnek – aki egyébként nagyon szereti a történelmet – roppant tanulságos volt a kiállitás. Sőt később egy családi beszélgetés alkalmával még hangfelvételt is készített anyukámmal, akit a II. világháborús és 56-os személyes tapasztalatairól kérdezett.

Kihagyhatatlan attrakciók

A következő pár nap sem unatkoztunk: következett a Pálvölgyi Barlang, majd Szentendre – mindig útba kell ejteni –, Visegrád, és persze a kihagyhatatlan attrakciók, mint a Hősök tere, Vajdahunyad vár, New York kávéház, Parlament (látogatással egybekötve), Fashion Street és a Dunakorzó.

Még a Széchenyi Fürdőt is kipróbáltuk, és nagyon élveztük, főleg, hogy nem volt tömeg. Mint annyiszor a nyaralásunk során, megint konstatáltuk a tökéletes időzitést, mert a kigyózó sor a pénztárnál akkor kezdődött, amikor mi már kifelé jöttünk az épületből (áldás #5)

Aug. 20-át már nagyon vártuk, mert többektől hallottuk, hogy az idei ünnepségsorozat nagyszabású lesz. Tényleg a bőség zavarával küszködtünk, annyi minden volt városszerte!

A Várra esett a választásunk, bár kicsit mosolyogtunk önmagunkon, és azon, hogy pont azt a napot választottuk a panorámában való gyönyörködésre, amikor a legtöbb ember tolongott ott. Azért a látvány még igy is megérte. Soha nem lehet megunni!

Amikor eltávolodunk, akkor kerülünk közelebb

Az esti tűzijáték valóban fantasztikus volt! Mindannyian nagyon élveztük, a férjem megjegyezte, hogy ez volt a leglátványosabb tűzijáték, amit valaha látott (nálunk államilag szervezett tűzijáték talán csak Washington D.C.-ben létezik, Kaliforniában inkább több helyszínen kisebb), amikor pedig a kisebbik lányom ezt mondta „I’m proud to be a Hungarian” (büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok) kicsit elérzékenyültem �.

Másnap, 21-én indultunk haza Los Angelesbe. A hosszú repülőút jó alkalom volt arra, hogy az élményeinket gondolatban újra felidézzem. Ismét eszembe jutott, amit jó két héttel azelőtt kértem: azt, hogy képes legyek „elengedni” bizonyos dolgokat.

Ez a vakáció – mivel az amerikai férjemnek is köszönhetően inkább „turisták” voltunk, mint hazalátogató magyarok – megtanitott valamire: amikor már nem „lebegünk” két világ között, amikor már el tudjuk engedni a múltat, akkor tudjuk igazán értékelni és élvezni azt, amit a régi otthonunk (Magyarország) tud nyújtani. Akkor látjuk meg a szépségeit és értékeit.

Talán ellentmondásnak tűnik, de amikor eltávolodunk Magyarországtól, akkor kerülünk hozzá közelebb. Ezért tudta azt mondani a lányom, aki 5 éves kora óta az USA-ban él, hogy büszke a magyarságára. Ezért tudtuk mindannyian élvezni ezt a vakációt. És ez a sokadik áldás, amiért hálás lehetek!

(A posztom végén pedig egy rendhagyó utóirat: sokat emlegettem az „áldásokat”, amit ezen a nyáron kaptunk. Szeretnék megosztani veletek egy linket. Ahogy a sorozat szlogenje mondja: „come and see”...gyere, és nézd meg”. Azoknak ajánlom ezt a sorozatot, akik nyitottak arra, hogy a világ nem csak a „jókor-jó-helyen” véletlenek sorozata, hanem annál sokkal több. Ha végignézed az 1. évad 1. epizódját, az utolsó jelenetnél megérted, miről is beszélek, és biztos vagyok benne, hogy a többi epizódra is kiváncsi leszel. A sorozat  - eddig 2 évad, de 7 évadra tervezik - angolul, de magyar felirattal is nézhető, ill. applikációként (The Chosen) letölthető telefonra.)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.