Nivea tavaly nyáron, éppen két járványhullám között költözött külföldre. A határátkelésre egyszerre gondolt kalandként, lehetőségként és szakmai / anyagi továbblépésként. Aztán sajnos szembesülnie kellett, milyen nehéz tud lenni a távolság…
„2020 nyarán, több mint fél éve munkanélküliként kerestek fel külföldi állásajánlattal. Turisták által kedvelt városba szólt, ahol jómagam is jártam már korábban (>10 éve).
Nem volt kifogásom az ország, a város, a kultúra ellen, úgyhogy vállaltam az interjúkat, az itthoni fizetési igényemnél jelentősen többet mondtam (helyi viszonylatban is jó fizu), az állásinterjú sikerült, így kaptam egy szinte visszautasíthatatlan ajánlatot.
Egy ideje már barátkoztam a külföldi munkavállalással, leginkább társadalmi és politikai okokból. A magyarok többsége olyan közegben nevelkedett, ami elfogadhatatlan: durva, érzéketlen felnőtteket köpött ki magából.
Kaland, lehetőség és szakmai előrelépés
Akkoriban egyszerre gondoltam kalandként, lehetőségként és szakmai/anyagi továbblépésként a munkára. Évszázadunk nagy és hatalmas, halálos járványának olaszországi pusztításának hatása Magyarországon és a környező országokban elhanyagolható volt, a határokon még - néhány kivétellel - szabadon át lehetett kelni.
Miután kitűztük a munkaszerződés aláírásának időpontját, aznap reggel beültem a kocsiba és olyan távolságokba vezettem el, ahova korábban még sosem; külföldön igazából csak azelőtt jártam (kb. 100 km-t leszámítva), hogy lett volna jogosítványom.
Bécset érintve fölém tornyosultak a felhőkarcolók, szintén az osztrák pályán láttam először BMW-t kisorolni két teherautó közé a külső sávba. Igazi nyugati izgalmak.
Mikor elbúcsúztam a rokonok szűk körétől, azt mondtam nekik, hogy következő hónapban, első fizetésből hazajövök, beszámolok nekik arról, mi van velem és pár maradék személyes tárgyat, plusz ami kell a lakásba, bepakolok, mielőtt visszaindulok.
„Boy, I was wrong!” Akkor még nem tudtam, hogy szeptemberben az országhatárokat lezárják, se ki, se be; és máig (2021 ápr.) a nemzetközi közlekedés karanténhoz kötődik, akadályokba ütközik, majd rövidesen védettségi igazolványhoz (?). Persze, ha nagyon-nagyon-nagyon akarnám, biztos meg lehetne oldani az utazást.
Szóval nem szenvedtem hiányt semmiben, a városban volt bőven koncert, ilyen-olyan események, amikre el lehetett menni, szórakozni, nem éreztem bezárva magam, még ha szülőhazámtól és a családomtól el is voltam zárva fizikailag.
Jött a második hullám, én pedig maradtam
Szeptember-október környékén elkezdett begyűrűzni a második hullám, országonként ezres-tízezres nagyságrendű napi megbetegedésekkel és egyre több elhunyttal.
Sosem tagadtam, vagy bagatellizáltam a Covid-19 járványt, de nem volt személyes tapasztalatom vele, rokonok, ismerősök is jól voltak: nem éreztem át a komolyságát és a potenciális hatását. Még Magyarországon hordtam a maszkot, barátokkal nem jártunk össze, oszt' ennyi, munkám se volt.
Decemberben már elég tiszta volt, hogy ez nem „egy újabb influenza”, így rövid mérlegelés után letettem arról, hogy a Karácsonyt és Szilvesztert Magyarországon töltöm.
Nem nagy ügy, nem vagyok hívő és így legalább nem kell a modern vásárlói társadalom legképmutatóbb ünnepét kényszerű mosolyok és szikrázó feszültség közepette töltenem.
Az újévet pedig a szintén lakásaikba kényszerült helyiekkel töltöttem - mindenki a saját ablakán-erkélyén keresztül csatlakozott a buliba - pár pohár pezsgőt kortyolgatva, miközben néztük, hogy néhányan tűzijátékoznak.
Meló van, pénz van, egészség van
A döntésem mégis 99%-ban az befolyásolta, hogy így nem viszem haza ez esetleges, bennem lappangó vírust, ami csak arra vár, hogy a szeretteimnek gyilkos puszikat adjak. Nem tudtam volna elviselni, ha miattam hal meg egy családtagom. A fizikai távolság nem zavart, van telefon, e-mail, tudunk beszélni, ha kell és van miről.
Jól bírtam a home office kényelmét. Azt már egyre kevésbé, hogy ha akarnék, se tudok mit csinálni: minden bezárt, nincsenek koncertek, kultúresemények, felvonulások, tüntetések - semmi.
Ugyanis (kis túlzással) az egyetlen hobbim, ami nem köt számítógéphez, az a fotózás és rohadt unalmas 0-24 ugyanazt a négy (+1 a szemben lévő ház) falat nézni.
De semmi okom panaszkodni: meló van, pénz van, egészség van. Egyedül vagyok egy albérletben, egy olyan országban, ahol 0 ismerősöm, 0 rokonom van - ezt simán elviselem, nekem nem probléma.
Hegyekké növő távolság és honvágy
Egyik nap felhívtak telefonon és elmondták, hogy egy idős szerettem kórházba került koronavírussal, tüdőgyulladása van. Elsőre elég tárgyilagosan álltam hozzá, feltettem pár technikai jellegű kérdést, aztán felhívtam a beteg rokonom. Halkan, erőtlenül beszélt, mondatonként köhögött és egyszerűen beteg volt a hangja is.
Akkor minden, amivel a határátkelőknek általában gondja van, amivel eddig nem volt bajom - a távolság, elzártság, honvágy, egyedüllét - hirtelen hegyekké nőttek.
Ott és akkor úgy éreztem, tehetetlen vagyok, nem tudok hazamenni, valahogy segíteni. Felajánlottam, hogy küldök haza pénzt, ha kell (végül nem kellett). Említettem, hogy politikai és közkulturális okokból szerettem volna költözni, de ha a hazaküldött pénz az ország legkorruptabb orvosának zsebében landol, nem érdekel, ha ez kell hozzá, csináljuk, legyen kenőpénz, hálapénz, tökmindegy.
Arra gondoltam, hogy amikor boldogan elhagytam Magyarországot, lehet, hogy azon a héten láttam utoljára. Hogy nem lesz többé, elbúcsúztunk ugyan, de azzal, hogy viszontlátjuk egymást. Féltem. Féltettem őt.
Minden lényegtelenné vált
Aznap este imádkoztam - említettem, hogy nem vagyok hívő. Ha van olyan entitás, amit a kereszténység Istennek hív, biztos meghallotta. Az orvosoknak, ápolóknak erőt adott, a szerettemnek pedig úgy tűnik, egészséget.
Vagy, ami valószínűbb, hogy az alulfizetett orvosok, ápolók és nővérek erőn felül, minden tudásukat bevetve küzdenek/dolgoznak fél éve és még mindig képesek odatenni magukat, ezúton is erőt és kitartást kívánok nekik!
A munkám lényegtelenné vált, apró ponttá, pedig az egyik legjobb dolog az itteni életemben.
Az ötlet
A fotókat illetőleg: mivel a köhögéstől beszélni nem tudott, a járvány miatt pedig még akkor sem láthattam volna, ha történetesen Magyarországon vagyok, a pénzem nem kellett, VALAMIT pedig tennem kellett, eszembe jutott, hogy körbefotózom a várost, a képeket hazaküldöm, kinyomtatják fotópapírra és azt majd beküldik a szokásos ruha/tisztasági/könyv csomagban.
A beteg szerettem, ahogy ismerem, annak is örült volna, ha életlen, alulexponált/beégett, érdektelen fotókat küldök; nyilván azért az értékelhető képeknek talán több haszna van.
Nem szoktam a várost fotózni, megtették előttem millióan, évente. Embereket szoktam fotózni. Most viszont nem szerettem volna maszkos járókelőket fotózni és azt beküldeni a kórházba, mert nem hiszem, hogy egy épp koronavírusos betegnek az olyan hatalmas lélekemelő hatással bírna.
Tehát olyan témához kellett nyúlnom, amihez nem szoktam, ráadásul értékelhető minőségben. Aggódtam, hogy majd mellényúlok, nem tudok jól várost fotózni.
A lényeg, hogy a beteg, bezárt, maszkos-védőruhás szerettemnek el akartam vinni a világ egy pontját, amiben gyönyörködhet, az eszébe juthatok, lehet közöttünk valami kapcsolat és arra gondolhat, hogy ha kibírja, pár nap múlva megint kap, csak bírja ki, élje túl, javuljon az állapota.
Ezeket a fotókat csak neki készítettem, nem került ki közösségi médiába és szerintem nem is fog. Ide sem csatolom és azt sem véletlen hagytam ki a beszámolómból, melyik városban vagyok. Ez azért valahol magánügy és bárhol lennék, ugyanezt írhatnám.
Hónapok óta pedzegettem, hogy küldök valamit a Határátkelőre, de eddig csak a „járvány van, de én jól vagyok” lehetett volna a tárgy, annak meg mi haszna lenne? A rokonom egyébként felépült, már otthon van.
Hordjatok maszkot, oltassátok be magatokat és egy pár hónapig még bírjátok ki!”
Barangold be velünk az egész világot!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
(Fotó: pixabay.com/jeshoots-com)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek