Miközben Magyarország és Európa nagy része éppen a járvány harmadik hullámával küzd, Japánban teljesen más a helyzet. Csak éppen azt nem tudja senki, hogy már túl vannak rajta vagy még csak most jön a neheze. Ami már csak azért nem mindegy, mert nyáron ugye elvileg holmi olimpiát rendeznének ott…

(Fotó: Japan Times)

Túl vagyunk egy ronda harmadik hullámon, újra nyílnak a szilvavirágok, és hamarosan a sakura is, eltelt egy év, hogy is állunk hát Japánban a koronavírussal? – tette fel a kérdést a Tokyo Reloaded.

„Összeségében azt kell mondjam, hogy nem rosszul, továbbra is igaz az, hogy a megbetegedések és főképp a halálozások száma jelentősen elmarad az európai-amerikai adatoktól és mindezt úgy érték el, hogy jóval lazábbak voltak a szabályok, mint általában a világban.

Bár most rendkívüli állapot és korlátozások vannak, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne étterembe menni (csak 8-kor haza kell menni), belföldön utazgatni (csak „nem ajánlott") vagy akár sporteseményre menni (félházzal megy a foci- és a baseball-bajnokság).

Közelebbről megszemlélve a helyzetet, azért vannak furcsaságok. Az egyik az, hogy dacára a relatíve alacsony fertőzöttségnek, a kórházi ágyak telítettsége, különösen az intenzív osztályokon, igen magas.

Ez azt jelenti, hogy ha kicsit is meglódul a járvány, amire bőven van esély, akkor könnyen bekövetkezhet a rettegett „bergamói szindróma” amikor is megmenthető betegek halnak meg megfelelő ellátás hiányában.

Mindez egy olyan országban, ami magas szintű orvosi ellátására joggal büszke és az egy főre eső kórházi ágyak számában világelső! Ez most akkor hogy…? Sokáig én sem értettem, de a megoldást ott kell keresni, hogy az ágyak nagy része kis magánklinikákon van és ezek nincsenek felkészülve járványkezelésre.

Ráadásul még azok a klinikák sem mindig hajlandóak COVID-os betegeket fogadni, ahol az megoldható lenne. Igen, ezt gazdasági okokra hivatkozva megtehetik, és igen, ennyit ér a híres japán össz-nemzeti szolidaritás… Így korántsem lehetünk nyugodtak a fertőzöttséget illetően, különösen, ha két másik szempontot is figyelembe veszünk.

Az egyik az utóbbi időkben elhíresült vírus-variánsok kérdése. Amint ez látható, az angol-brazil-dél-afrikai és még ki tudja milyen verziók most már bizonyítottan jóval fertőzőbbek és gyakran súlyosabb megbetegedést is okoznak, mint az „eredeti”, már amennyiben van ilyen egyáltalán.

Nos, ezek a variánsok már jelen vannak Japánban is, de még nem dominánsok. Ha azok lesznek (márpedig miért ne lennének?) akkor könnyen elképzelhető egy minden eddiginél erősebb „negyedik hullám” is.

A másik aggasztó dolog az oltások csigalassúsága. Márciusban végre elkezdték ugyan az egészségügyi dolgozókat oltani, de az időseket majd valamikor áprilisban kezdik csak és a magamfajta, nem sokkal 60 év alatti fiatalemberekre jó, ha ősszel sor kerül.

A minap egy újságban megjelent, hogy ha a jelenlegi tempóban oltanak, akkor 120 évbe telne, amíg az egész országot beoltanák… OK, ez afféle klikkvadász mondat, biztosan felpörög majd a vakcináció, de akkor is… nem valami Nyári Olimpiai Játékok nevű eseményt akarnak itt rendezni júliusban? És ha így van, nem lenne jó ötlet még előtte túl lenni ezen az oltás-dolgon?

Érdekes kérdés, hogy miért van a vakcináció ekkora lemaradásban itt. Véleményem szerint ennek több oka is van. Egyfelől érezhetően van egyfajta „lack of urgency” (sürgősség hiánya), hiszen a helyzet MOST MÉG valóban nem katasztrofális.

Hasonló okokból lassan halad az oltáskampány több ázsiai országban is, még olyanokban is, mint Kína vagy Dél-Korea, ahol a járványt egyébként jól kezelték.

A másik az oltóanyaghiány, és mivel Japán főleg az USA-ból számít oltóanyagra, és vélelmezhető, hogy amíg az USA-ban nincs felesleg, ez bizonyára fennmarad. Kínai-orosz kotyvalékok (én nem gondolom, hogy azok lennének) nyilván szóba sem jöhetnek, ilyenekkel nem mérgezzük a tiszta japán nemzettestet!

De ha már ilyen válogatósak az urak, azért nem alaptalan feltenni a kérdést, hogy miért nincs japán oltóanyag? Hiszen már harmadik világbeli országok (ma hallottam egy kubai-iráni közös fejlesztésről!) is készítenek saját oltóanyagot…

Itt érkezünk el a harmadik okhoz, ami szerintem a legfontosabb: valamiért a japánok képtelenek felpörgetni magukat és krízismenedzsment üzemmódra átállni.

Azt tudjuk, hogy a japán munkastílus, és ezen belül is az alaposság, a szabályok szigorú betartása és a konszenzus-kereséses döntéshozatal, mennyire JÓL működik, ha arról van szó, hogy valamit, egy terméket vagy egy folyamatot, jó minőségben fenntartani vagy tökéletesíteni kell.

A „kaizen” országában vagyunk és ennek eredményei legyen az egy, az évszázadok alatt kialakult szabályok szerint megalkotott tusfestmény, egy teaceremónia, vagy a Toyota egy autója, szinte tökéletesek a maguk nemében.

De nem véletlen, hogy Picasso nem itt alkotott és a TESLA sem itt született... Az ilyen fajta forradalmi, a formákat felrúgó alkotások és termékek nem teremnek meg könnyen egy olyan kultúrában, ahol a szabályok betartása és a csoport-konszenzus elérése mindenekfeletti parancsolat.

Egy krízishelyzetben, legyen az a pandémia vagy akár a fukushimai reaktorbaleset, ez a fajta gondolkodás- és működésmód nem igazán hatékony. Ilyenkor egyéni kockázatvállalás, top-down döntéshozatal és (bizony!) a konvenciók és szabályok helyenkénti felrúgása vezet gyorsabb eredményre.

Ám erre láthatólag képtelen a rendszer, ezért is van az, hogy még mindig csak a Pfizer vakcina van csak engedélyezve. (...)

Sajnos attól tartok, hogy sok ember fog itt nézni nagyon bután valamikor május környékén, amikor az egyre erősödő átoltottságnak köszönhetően (Izraelben, Angliában már látható ennek az eredménye) a járvány a fejlett országokban jó eséllyel csillapodik, ám Japánban változatlanul, (sőt, a variánsok miatt akár fokozottabban is) terjed.

Lesz majd bűnbakkeresés is, és lamentálás arról, hogy mit is kellett volna jobban csinálni, egészen a következő krízisig, mikor is majd egy teljesen más jellegű problémára ugyanolyan rossz válaszokat adnak majd. Hiába, minden nemzetnek megvan a maga rossz karmája.”

A nagyon érdekes posztot a maga teljességében itt olvashatod el.

Bortól mézig Új-Zélandon

Az új-zélandi Cromwell egy nagyon hangulatos település, ráadásul a Central Otago borrégió egyik központja és ezt maximálisan ki is használja – miként azt Janekék is megtapasztalták.

„Meglátogattuk a ’Felton Road’ borászatot. Ez egy nagyon „neves” borászat, és a hely, ahol van GYÖNYÖRŰ. A kóstoló baromi jól szervezett, de… ha őszinte vagyok, akkor az egész a hozzá nem értőket célozza (ez látszik a kérdésekre adott válaszokon is).

MARKETINGBŐL ötös. Szó nélkül. A boraik, amiket kóstoltunk, bár mind „hibátlan”, de… ittunk sokkal jobbat is, olcsóbban (sokkal olcsóbban). Ha valaki nem szeretne az idegenvezető rossz oldalára kerülni (ahogy mi tettük), akkor ne feszegesse a „mi bioborászat vagyunk” témakör részleteit… Egy kellemes 2 órát elvertünk itt két másik kiscsoporttal, közös kóstolón.

Eléggé a sarokba lettünk száműzve, és bár barátságos módon kaptunk a borból, a vendéglátó párbeszédjébe nem annyira voltunk bevonva. Természetesen ez Józsi hibája volt, aki olyan kellemetlen kérdéseket tett fel, mint hogy: „ön azt mondta, hogy X palack bort készítenek évente, és csak saját szőlőt használnak. A rozsdamentes acélhordókban, amiket láttunk (és mondták, hogy minden termelés ezekben történik), tutira nem tudnak ennyi bort befogadni. Honnan származik a többi bor?”. Meg, hogy „mitől bioborászat, ha a vegyszeres szekrény tele van XYZ adalék anyaggal?”

Azért jól éreztük magunkat, igaz nem marasztaltak túlságosan…

A borozás után gondoltuk, megkóstoljuk a helyi híres mézeket. Én nagyon szeretem a jóféle mézet, és amikor megláttunk egy útszéli fabódét, ahol lehet a helyi „Manuka” mézet kapni, nem volt kérdés, hogy meg kell állnunk.

Amin azért felfutott a szemöldököm, hogy a fabódéba itt be volt szerelve egy biztonsági kamera. A méz amúgy tényleg finom. Kb. mint akármelyik jóféle termelői méz otthon.

Visszacsattogtunk a városba autóval, amit leraktunk és bortúrára indultunk. Nem mondom, hogy kicsinyesek lennénk, de benéztünk a helyi borboltba, mielőtt elmentünk a kóstolókra.

Érdekeltek az árak is, meg kíváncsiak voltunk, hogy a helyi borokat lehet e kapni. Érdekes mód a boltban nem volt a helyi borokból sok (mondjuk érthető), de a sziget minden neves márkáját meg lehetett találni. Vettünk pár üveget csak hogy tuti ne fussunk ki este az innivalóból.

Nem volt túl sok időnk szóval még egy borászatba tudtunk elsétálni a Wooing Tree-be. Nos. Fotózkodni jó / hangulatos a hely, a boraikat… kóstoltuk…”

A nap végére jutott még egy zseniálisan jó vacsora, amiről az eredeti posztban olvashatsz (és nézheted meg...).

Isztambul bezár, mi pedig szomorúak vagyunk

Egy régóta működő blog vége mindig szomorú, hiszen hozzánk nőtt, a szerző még úgy is szinte személyes ismerősnek tűnt, hogy soha nem találkoztunk. Az Isztambul infó ráadásul korábban indult, mint a Határátkelő, úgyhogy különösen szomorúan olvastuk CyberMacs bejegyzését.

„A blog 2009. február végén indult. Most is február vége van, 2021. Nem így lett tervezve, így alakult.

Ez a 12 év alatt sok minden megváltozott.

Másik is jelezték, hogy tűnnek el a Törökországgal kapcsolatos blogok. Talán enyém volt az utolsó élő. De miért?

A dolgok két irányból is változtak. 12 évvel ezelőtt még éppen csak lábadoztak az okos telefonok. 2010 előtt leginkább a hagyományos módon túrázgattunk: papír térképpel, és leginkább belevágtunk az ismeretlenbe.

A túra előtt legtöbbször az úti könyveket bogarásztuk, majd a helyszínen ébredtünk rá, hogy a könyv már akkor elavult volt, amikor a nyomdába került. De attól még szép volt, hasznos is, jól összeszedett is. Csak éppen kicsit régi.
Na és persze nem a magyaroknak, a magyar pénztárcára lett tervezve.

Persze egyszeri élmény a tűzijátékkal összekötött élőzenés-hastáncos privát boszporsz-túra, miközben a legdrágább ételeket esszük, majd a végén a hajó direkt beparkol a hatcsillagos hotel szobájába. Csak hát az ára…

Ennek egyenes eredménye lett, hogy aki egyszer járt Isztambulban, az mindjárt túlélő tippeket osztogatott az internet közönségének.

Az első változás a 2008-as váltsággal kezdődött, amikor a turisták pénztárcája komoly diétán esett át. Az isztambuli fedett bazárban is teljesen átalakult. Előtte leginkább tematikus csillogó-villogó boltok voltak, csillogó-villogó árakkal. 2008 után viszont már mindenki minden vackot árult.

Viszont a szűkös pénztárcával érkező turisták átértékelték az igényeket. Most már nem a csillogó-villogó és jó drága hotelek, éttermek és boltok voltak a fő célpontok, hanem inkább azok, amelyek a hátsó utcákban vannak.

E mellett, talán mert egy idegen országba átruccanni eléggé mindennapos volt, az emberek egyre inkább a hagyományostól eltérő útvonalakat, látnivalókat és büféket kezdték kedvelni.

Ezzel talán a blogok megerősödhettek volna, mert mindenki meg akarta osztani a saját élményeit, saját tapasztalatait. De közben a szociális média és az okostelefonok fejlődésével mégis más irányba ment ez az egész.

A TripAdvisort több ember szerkeszti, mint bármelyik blogot. Sokkal több ember tapasztalatát lehet átböngészni, és sokkal több hely található, mint a blogokon.

Nem is beszélve arról, hogy így mennyivel könnyebb az információkat is naprakészen tartani (emlékeim szerint a Topkapı Palotába a bejutást, és az árakat….öööö…. hát nagyon régen frissítettem). Ezzel nem igazán érdemes versenybe szállni.

Annakidején egy ismerősöm mielőtt Isztambulba jött pár napra, tanácsot kért tőlem. Nagy lelkesedéssel, és rengeteg szabadidővel 3 nap alatt 72 helyszínt írtam össze neki. Mit érdemes megnézni, mire számítson, hogy talál oda, és várhatóan mennyit fog rákölteni.

Ebből lett volna az Isztambul Wikipédia, ami szerintem elég jól indult, de úgy tűnik, sose lesz már kész (bár ha a mindennapi blogírás kötelességétől megszabadulok, akkor talán ez mégis elkészülhet)

E mellett ahelyett, hogy az emberek a túra utána hazaérkezve átválogatnák, átgondolnák és rendeznék az élményeiket, fényképeiket, direkt a túra közben dobálják fel a fényképeket és gondolataikat a szociális hálózatra.

Ráadásul sokkal több like-ot is be lehet vele gyűjteni, és sokkal több embert lehet vele elérni. Ezzel pedig rengeteg információ kerül ki az internetre minden pillanatban. (...)

És nem csak az történik, hogy az AyaSofya összes téglája legalább ezer irányból és ezer módon le van fényképezve és fent van az interneten, hanem hogy az olyan népszerű turista helyek, mint Velence, az egész város fent van az interneten.

Isztambulban is alig lehet új dolgokat találni, mert biztos, hogy a sablonos helyek elől menekülő turisták már minden rejtett és titkos helyet bejártak. Így egyre nehezebb és egyre több időt igényel, hogy valami olyat találjunk, ami még nincs fent az interneten.

Mindez a turistáknak nagyon jó, hogy sokkal több forrásból lehet célpontokat gyűjtögetni, mintha csak papír könyvek és néhány blog lenne. És olyan izgalmas helyeket is találni, amelyekre korábban esélyünk sem volt.

Tehát a turizmus nagyon sokat változott. Nagyon sok lehetőség van, hogy nagyon izgalmas helyeket találjunk, és ehhez nem igazán kellenek a 10 évvel ezelőtt írt blogok.

Ha üzletként gondolnánk erre (ami persze hülyeség), akkor mondhatnánk, hogy egy blog abszolúte nem hozza vissza a belefektetett energiát.

Persze egy blognak nem is ez lenne a lényege. Mégis sokaknál elég, hogy inkább feladják az írást, és átmenjenek valamelyik egyszerűbb és gyorsabb megosztási oldalra.

Amióta én elindítottam a blogomat, sose volt fontos, hogy sok ember olvassa. Sőt! Bizonyos populáris témákat messze elkerültem. És a napi hírek is pár ezer évvel korábbról szóltak.

A cél mindig a szórakozás volt, hogy kiírjam magamból az élményeket. Meg egyébként is írni szórakoztató, és reméltem, hogy mások is jókat szórakoznak. Függetlenül attól, hogy végül egy ember fogja elolvasni, vagy több ezer.

Persze mondhatnánk, hogy nem kell a turizmusról írni, és nem kell turista tippeket adni. Még az is lehet, hogy ebből már bőségesen elég volt! Mégiscsak 12 év alatt minden macskakővel sikerült bőségesen összehaverkodni. Van még más, amiről lehet írni!

Itt a furcsa dolog történt, hogy 12 év alatt nemcsak a turizmus változott gyökeresen, de Törökország is.

A majdnem legfrissebb demográfiai adatok szerint (2019) a lakosság 23,6%-a 14 éven aluli. Vagyis a törökök kb. negyede az után született, hogy én elkezdtem blogot írni.

Márpedig a legerősebb élmények, amelyek a blog írására is ösztönöztek (az elektrosokk) még 2005-ből valók. A mostani emberek, akik lassan az országot formálják, mind ez után érkeztek. Ők pedig már többet vannak online, mint a valóságban.

E miatt pedig Törökország nagyon sokat európaizálódott.

Mára elvesztek azok a tipikus vicces török szituációk. Mint pl. amikor kijön a szerelő. Először leveszi a cipőjét még az ajtóban, hogy minden szép is tiszta maradjon. Majd ledobja az olajos fúrót az ágyra, és akkora koszt csinál, hogy két hétig takaríthatjuk. Mára ezek megszűntek. (...)

És már a közlekedés sem a régi, pedig az egyik legizgalmasabb bejegyzések ebben a témában születtek. Az ember beül az autóba, és elmegy A pontból B-be úgy, hogy közben egyetlen betonkeverő sem jön vele szembe az egyirányú utcán.

És még a navigáció is ott van, hogy A pontból tényleg B pontba jussunk az ábécé többi betűjének kihagyásával. Már régen nincs az, hogy a Galata-torony mögött egyszerűen lementünk a papír térképről, és utána fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk, hogy jutunk haza.

Ezzel szemben már komolyan kell erőlködni, hogy egyáltalán az eltévedés látszatát keltsük. Még olyan térkép-alkalmazás is van, amivel a bevásárló-központokban mellőzhetjük azt a egyedülálló érzést, hogy cipőt akartunk venni, de a macskatartók boltjába tévedtünk be.

Nagyon sok más kaland is eltűnt, köszönhetően a technikának. Ilyenek a szótárak és a kommunikáció. Azt próbáltátok már, hogy a buszmegállóban várakozó emberektől kérdezitek (kézzel-lábbal mutogatva), hogy merre kapható falbontó kalapács?

Ma már ezeket be lehet írni a Google-be, és azt is megtudjuk, melyik buszról, hol kell leszállni. És az eladó előtt sem kell sokat táncolni kommunikáció néven, elég csak a telefonon a képet megmutatni.

Mindeközben pedig egyre jobban fejlődik az a program, amelyik azonnal fordítja a beszélt török nyelvet magyarral.

További hálás, és izgalmas kategória a főzőcskézés, ami a blog legnépszerűbb oldalait hozta. A két török szappanopera (Tiltott szerelem és Szulejmán) után a Sema köftés receptjét olvasták el a legtöbben. Statisztikákról majd kicsit később. De a köfte alig 20 látogatóval van lemaradva a nagy török szultán mögött. Ha most mindannyian elolvassátok, biztosan megelőzi!

2017 óta ez is nagyon visszaesett. Itt is bőséges a konkurencia. A YouTube tele van török receptekkel, amit ráadásul automatikusan fordított felirattal is ellát. Jó, ezek a feliratok még messze vannak a tökéletestől. De annyira már elég, hogy ne keverjük össze a dinnyét a tehéntőggyel.

A másik nagyon komoly változás, hogy 2015-ben felébredtek a török fiatalok, és azóta nagyon aktívak politikai témában. Sajnos e miatt az olyan mókás hírek, mint a medve a kávéházban, mára teljesek kiszorultak. Mindenhonnan a politika folyok nagy mennyiségben. Arról pedig nem itt fogunk beszélgetni!

A mindennapjaink pedig pont ugyan olyan mindennapok, mint a világ bármely pontján. Főleg most, amikor a vírus miatt leginkább otthon maradunk.

Nagyon összefoglalva ezt a nagyon hosszú borsófejtegetést: elfogytak azok a témák, amelyeket az adott energia és idő alatt szépen ki lehetne dolgozni. Összecsapni, meg felületesen nem akarom csinálni (ezt meghagyom a hivatalos médiának).”

A jó hír az, hogy a blog (az eredeti posztot itt találod) azért nem szűnik meg, csak éppen nem frissül majd rendszeresen. Mi azért reménykedünk...

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.