Hamarosan egy éve lesz, hogy a világ nyugati felén is berobbant a Covid-19, azóta csak pillanatokra jutunk némi levegőhöz és szabadsághoz, a legtöbbünk élete totálisan megváltozott, felborult. Volt, akinek a munkája bánta, másnak a költözéses tervei – és még sorolhatnánk.
A Modern Wander szerzője és férje éppen egy éve kezdték tervezni, hogy a számukra elviselhetetlenül drágává lett Kaliforniából Arizonába költöznek. Aztán nem lett belőle semmi…
„Már minden készen állt a költözésünkre, a lakásbérleti szerződés is meg volt írva, nekünk már csak alá kellett volna írnunk és indulhattunk is volna. De ekkor jött az Élettől egy nagy pofon, a Covid.
Hirtelen mi is dilemmába estünk, hogy mit tegyünk, hiszen annyira hirtelen bezártak mindenkit, nem tudtuk, mit jelentenek be 5 perc múlva újra. Végül aláírtunk még 1 évet itt, Kalifornában, ahol immáron már 3 éve lakunk.
Jó pár hónapon át bántuk egyébként, hogy nem költöztünk, de ugye mégis ki tudhatta előre, hogy egy éven át online oktatás lesz majd, és a férjemnek nem kell bemennie az előadóterembe, hanem Zoomon fog tanítani.
Viszont, ha a másik oldalát nézzük a dolgoknak, minden okkal történik. Ha átköltöztünk volna, akkor nem valószínű, hogy tavaly ősszel végre oly sok évnyi várakozás után elkezdek egy főiskolát.
Tavaly sajnos 8 év várakozás után sem sikerült hazajutni Magyarországra. Bár nagyon sok ismerősöm hazament a nyár folyamán, vagy éppen ősszel, mi nem akartuk bevállalni a kockázatot.
Valamint olyan gyakran és váratlanul törölték a járatokat, hogy nem szerettünk volna ezen sem anyagilag veszíteni. Így inkább az európai utazással várunk addig, amíg végre akadálytalanul lehet menni. Remélhetőleg 1-2 éven belül helyreáll minden.
A bezártsággal több lett nekem is az online munka. Igaz, tavasszal úgy éreztem, hogy kiégtem, nem dolgozom tovább online. Egyszerűen nem tudtam magyarázatot találni arra, hogy miért utasítom el folyamatosan az egyre több ügyfelet. Nem tudtam nekik blogposztokat írni. Nem ment, és nem találtam rá magyarázatot.
Ezért elkezdtem inkább másoknak való bevásárlással foglalkozni appeken, ami itt, az Egyesült Államokban egy igen szépen jövedelmező munka, és nagyon flexibilis, ami a tanulás mellett nagyon sokat számít nekem.
Bár Magyarországra tavaly nem sikerült hazajutnunk, mi mégis próbáltunk egy kicsit kimozdulni. Így sikerült elmenni Las Vegasba kedvezményes áron rögtön azután, hogy kinyithattak. Ezen kívül végre eljutottunk az Area 51-ba, a Monument Valley-be és a Gooseneckshez is.
2020 ősze nagyon gyorsan telt, szinte észre sem vettük, hogy máris év vége van. Jó pár év kihagyás után el kellett kezdenem visszarázódni a tanulásba, persze mindezt Zoomon keresztül, ami azért valljuk be, csalódás volt nekem, hiszen egy iskolapadba mégiscsak más beülni.
Emellett az angoltanár oktatási morálján is meglátszott, hogy utálja az online tanítást. Heti 1 alkalommal volt angolóra, ami a tanmenet szerint 4 órás kellett volna, hogy legyen. Nos, ő 1 óra után elköszönt, és kikapcsolta a Zoomot. Minden alkalommal...
Oké, tudom, ki az a hülye, aki ennek nem örül? Én! Én ennek egyáltalán nem örültem, hiszen annyira vártam már, hogy végre tanulhassak. A dolgozatok és rövid tesztek is, amiket írni kellett neki, eléggé nevetséges színvonalon voltak.
Még a férjem is meglepődött, hiszen egy English 101 osztálynak nem ilyen alacsony színvonalúnak kellett volna lennie. De végülis megbékéltem vele és úgy voltam vele, hogy ez az osztály legalább könnyű.
A matematika nem volt az. Nagyon nem. Főleg nekem, aki hülye belőle. Mindig csak átcsusszantam középiskolában is, itt is meglett a szükséges jegy.
A tavaszi félévemben nincsenek Zoom órák. Olyan szinten online megy minden, hogy YouTube-videókat küldenek a tanárok, ahol előadják a tananyagot, amit nekem végig kell hallgatnom, majd a főiskola website-jára feltölteni a házi feladatot. Ez végülis annyiból jó, hogy nem vagyok órához kötve, akár éjjel is meghallgathatom a tananyagot.
Mit hoz(ott) eddig nekünk 2021? A férjem továbbra is online tanit Zoomon, és már közölték velük, hogy nyár végéig online is maradnak a főiskolák és egyetemek, de kb. 90% biztosra mondták nekik egy múlt heti értekezleten, hogy 2021-ben teljesen online marad itt Kaliforniában az állami főiskolai oktatás.
Mivel eltelt 1 év, és megbántuk, hogy tavaly nem költöztünk el a számunkra élhetetlenné vált Kaliforniából, eljött az idő, hogy megkeressük az új lakóhelyünket.
Arizona kiesett a látókörünkből, hiszen az elmúlt 1 év alatt olyan sokan költöztek át a szomszédos államba Kaliforniából, hogy elég szépen elkezdtek menni ott is fel az árak.
Annak a lakásnak, amit szerettünk volna tavaly kivenni, idén már közel $300-al felment az ára és kb. csöbörből vödörbe esnénk, ha oda költöznénk, ugyanis abszolút nem spórolnánk, vagy legalábbis nagyon minimálisan.
Nevada államban is hasonló árakkal lehet most már találkozni, mint Arizónában. Így esett a választásunk Texasra.”
Hogy ez a projekt hol tart most, kiderül az eredeti posztból, amit itt találhattok meg.
Arany tégla az arany szívért
Az elmúlt év a segítségnyújtásról is szólt és erre mindenféle kezdeményezések születtek – vagy éppen erősödtek fel már meglévők. A hollandiai Delft városában például aranytéglát helyeznek el egy utcában azok tiszteletére, akik tesznek valamit az emberekért. Vera szerint nem kell világrengető dolognak lennie, csak legyen szívmelengető.
„A projekt lényege eredetileg az volt, hogy bárki vásárolhat egy arany téglát olyan ismerősének, aki szerinte megérdemli ezt az elismerést például azzal, hogy kedves, segítőkész, támogató vagy talpraesett. Ennek ára 37,50 euró és csak korlátozottan áll rendelkezésre, egy évben pedig egyszer teszik le.
Emellett az önkormányzat (is) keres olyanokat, akiket erre a kitüntetésre jelölnek, akik másokra vigyáznak vagy épp összekötő szerepük van az emberek közt egy szomszédságban, kerületben. Olyat, aki sokat tesz, hozzájárul a város élhetőbbé válásához. Valakit, akinek aranyból van a szíve.
A téglába négy karakter lesz kézzel belevésve, amit az erre nevezett választhat ki, majd ennek megfelelően készíti el a gyár.
A Jozefstraat - a Nieuwe Langedijk sikátora - már több száz arany téglát tartalmaz. A cél az, hogy teljesen megtöltsék.
2019-ben az addig lerakott kétszáz téglából rögtön a letételük utáni reggelre hármat elloptak. Azóta már jelezték, hogy extra felügyeletet fognak kapni és amúgy sem éri meg kilopni őket, mivel nem érnek annyit amilyen drágának látszanak: ez valójában „csak” egy szokásos normál tégla, ami aranyszínű, tartós kerámiaréteget kap.
Anyagi értéke nem túl sok, de az eszmei annál több és örökre ott marad- dicsérve és emléket állítva annak, aki ezt megérdemli.”
A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni!
Világvége az erdő mélyén
A kolumbiai Putumayo esőerdőiben található a Fin del Mundo, azaz a Világvége. Ez tulajdonképpen egy ökopark, ahová a Mirador társasága látogatott el.
„Putumayo Meta és Caquetá mellett a FARC melegágya volt, továbbá itt a legaktívabbak a drogkartellek, ezért a megye jó része még most is vörös zónának minősül. Mocoa és térsége azonban békés, izgalmat az utóbbi években csak a földcsuszamlások és árvizek jelentettek.
Az út Pitalito és Mocoa között kiváló állapotú. A béke és a térség rehabilitációjának egyik alapfeltétele az infrastruktúra fejlesztése volt, ami olyan jól sikerült, hogy az esőerdők mélyén kanyargó sztráda Kolumbia legjobb minőségű útja lett. A 135 kilométeres utat kevesebb, mint két óra alatt abszolváljuk, aminél gyorsabb átlagot sehol nem lehet Kolumbiában produkálni. (...)
Szerencsére a kisbuszunk Villagarzónig közlekedik, így a sofőr el tud minket dobni a Fin del Mundo névre hallgató ökoparkhoz, ahol két éjszakát kívánunk eltölteni. Ezúttal senki nem szed belépőt a park bejáratánál, így szabadon sétálunk át a Rio Mocoa felett.
Közel félórás kaptató veszi kezdetét a túlparton. Az erdőben megbújik néhány vendégház, ezek közül a legtávolabbiba, de egyben leghangulatosabba foglaltam ágyakat.
Janneth, a Huaca Huaca Hostel tulajdonosnője nagy mosollyal fogad minket. A három privát szobáját elfoglalja a csapat három párosa, a többiekkel pedig bevesszük magunkat a hostel utolsó, dormként funkcionáló szobájába.
A szálló tehát nem nagy, tulajdonképpen meg is töltjük, rajtunk kívül csak két srác héderel Jannethnél, akik a szállásért cserébe segítenek neki új konyhát építeni a saját háza aljában. (...)
Másnap tiszta, napos időre ébredünk. Reggeli után megindulunk az ökopark felé, ahová hosszú, csúszós kaptató vezet. A tegnapi eső a mohás köveket itt-ott korcsolyapályává varázsolta, így csak a fák ágaiba kapaszkodva tudunk feljebb jutni.
Nagyjából egyórás sétával érjük el a hegy tetejét, amin létesítettek egy büfét. Egy szelet dinnye ezer peso, de senkit nem érdekel; kiesszük a készletből a helyet.
Csakhamar megérkezünk a folyóhoz, amin kétszer is átkelünk, mire feltűnik az a természetes híd, ami a park talán leglátványosabb képződménye. A folyó ezen a ponton esik vagy tíz métert, a leszakadó víz pedig az elmúlt évezredek során átjárót vájt a sziklába.
A Fin del Mundo elnevezés onnan ered, hogy egy kicsit odébb a folyó vízesés formájában egyszer csak eltűnik a mélyben. 2017-ben lemásztam a zuhatag aljára, de erre ma már nincs lehetőség; állítólag sok volt a baleset, ezért lezárták.
A leszakadásnál fantasztikus a kilátás, tényleg olyan, mintha az ember megérkezne a világ végére. Ezt meglovagolandó egy fickó biztosítóköteleket fúrt a kövekbe, így a tériszonyosok is kimerészkedhetnek a kiszögellés szélére. A mélység alattunk egészen rémisztő.
A sok séta után tartunk egy nagyjából kétórás pihenőt az egyik lagúna partján. Fürdünk, napozunk, megebédelünk, majd visszatérünk a szállónkra, mert délután még vár ránk egy program: felkeressük az Hornoyaco-vízesést.”
Hogy ott mi történt azt a (szokás szerint rengeteg képpel felturbózott) eredeti posztban tudhatjátok meg.
Kalandozz velünk a nagyvilágban!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek