„Naivan azt gondoltuk, hogy jó ötlet volt három fehér külföldinek a Los Angeles-i gettó szélén rihegve-röhögve bandukolni a buszmegálló felé.” Így kezdődik Péter (nem kis fordulatokat tartogató) története.
A kép illusztráció
Los Angeles (a legtöbb amerikai nagyvárossal együtt) nem éppen a kiváló tömegközlekedéséről híres. Ebből az alapvetésből indult Péterék története is.
„Amikor először suhant el mellettünk egy rendőrautó még nem sejtettünk semmit. Pedig a rend lelkes őrei már akkor is gyanúsan méregettek minket. Aztán, amikor egy perccel később ismét mellénk gurultak, akkor egy kicsit meghűlt bennünk a reggeli széklet.
Az éjfekete, szirénákkal felszerelt Ford Mustang elején komor vadráccsal nem túl sok jót sejtetett. Az autó egy pár lépésre állt meg előttünk majd komótosan kihajolt az egyik officer:
Poliszbácsi: – „Hová lesz a menet, srácok?”
(Hirtelen felindulásból az futott át az agyamon, hogy ez tök nyilvánvaló: gondolom egyenesen a börtönbe. Tuti ránk húzzák a vizes lepedőt, hogy kokót árulunk a gettó szélén.
Már biztos előre bekészítették a kis csomagokat, amit majd a zsebeinkben fognak „találni”. Elsőként az Alcatraz rémképe sejlett fel lelki szemeim előtt, de az ugye a keleti parton, New Yorkban San Franciscóban van. Persze lehet, hogy csak túl sok tévét nézek…)
Mi: – „A reptérre tartunk, és gondoltuk, busszal lenne a legkézenfekvőbb” – válaszoltuk tétovázva. (Az elkeveredett csomagjaink ürügyén készültünk oda, nem elutazóban voltunk.)
Poliszbácsi: - „Azt ugye tudjátok, hogy nem egy életbiztosítás magatokban barangolni ezen a környéken? Itt farkastörvények uralkodnak.”
Mi: - „Hát… khmm… persze… most már igen” – vettük tudomásul kissé megilletődve.
Hirtelen kérdően kezdtük el keresni egymás tekintetét, hogy most vajon mi lesz. Tulajdonképpen szerencsések vagyunk, hogy egy helyi gang még nem lőtt minket szitává, és akasztotta a kilyuggatott hulláinkat az egyik keresztező autópálya hídjára. Ám ekkor jött a meglepő fordulat:
Poliszbácsi: - „Na, pattanjatok be, kiviszünk bennetek a reptérre!”
A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha egy amerikai rendőrautó letartóztatott bűnözőknek fenntartott, és ráccsal elszeparált, kemény, műanyag hátsó ülésén kötök majd ki. Ráadásul teljesen ártatlanul.
Szerencsére a kezdeti ijedtség ellenére ez a sztori egész vidám véget ért. A reptéren azért még dobtunk egy lapáttal a turistás fílingre és fotózkodtunk egyet a vidáman pózoló kaliforniai rendőrökkel. És ennek a napnak hol volt még a vége?
A város a szikrázó kora délutáni napsütésben úszott, pedig már jócskán november derekán jártunk. A belváros felhőkarcolói között baktatva minden egyes lépéssel magasabbra szökött bennem az adrenalinszint.
Aztán megérkeztünk az egyik hatalmas épület földszintjén elhelyezkedő irodához, és beléptünk a recepcióra. Izgalommal teli tört-angolsággal elhebegtem ki vagyok, és mit szeretnék, majd bemutattam a bizonylatot és a személyazonosító igazolványom.
Pár perccel később ott volt a kezemben a három ropogós papíros. Úgy fosztorgattam őket, mint hülyegyerek a mikuláscsomagot. Innentől már semmi nem állhatta utunkat: este fél nyolckor jelenésünk van a Staples Centerben!
Egy levegőt szívhatunk majd Jack Nicholsonnal, Denzel Washingtonnal és a Los Angeles Lakers történetének, valamint a kétezres évek egyik, ha nem a legikonikusabb kosárlabdázójával, – az azóta sajnos tragikus körülmények között elhunyt – Kobe Bryanttel.
Ha akartam volna, sem tudtam volna leplezni a mindenen túláradó gyermeki izgatottságom. Úgy pózoltam a bejáratnál Magic Johnson szobra előtt, mintha én fedeztem volna fel Amerikát.
Bemutattuk jegyeinket, és már lépdeltünk is tovább a hatalmas előtereken át a szektorunk irányába. Európai kosárlabda-rajongóként furcsa látvány volt, ahogy a helyi családok hatalmas popcorn- és hamburgerhegyek, illetve hordónyi kólaadagok társaságában sétáltak el mellettünk. Mintha csak moziba indulnának.
Hiába, volt némi kulturális különbség eközött és a hazai – amúgy délszláv vonalat erősítő – szurkolói hozzáállás között. Ők szórakozni jöttek, mi pedig rendszerint háborúzni. Szidni, fújolni, káromkodni és kiadni a hétköznapokban felgyülemlett dühöt.
Persze színház és színház között is van különbség. A Staples Center bérleteseit többnyire a tehetős hollywoodi elit teszi ki, míg odahaza egy profi kosármeccs a hétköznapi emberek számára is tökéletesen megengedhető élményforrás.
Amerikában azonban az átlagemberek inkább csak a nappaliból, a tévécsatornáik révén követhetik kedvenc kosárlabdacsapatuk mérkőzéseit.
Belépvén, a hatalmas stadion és a pálya felett átívelő gigantikus kivetítő már-már futurisztikusnak hatott. Annyira magával ragadott a légkör, hogy csak kapkodtam a fejem.
A szünetekben a táncos lányok show-ja és a meccset helyszínen követő hollywoodi hírességek bemutatása csak tovább fokozta ezt az egész szürreális élményt.
A helyi Los Angeles Lakers csapata a Phoenix Suns gárdájával mérkőzött meg, így olyan – a kosárlabda rajongók által minden bizonnyal ismert – all-time hírességeket láttam együtt a parketten pattogtatni, mint Steve Nash, Amare Stoudemire vagy a zenitjén ugyan már túllendült, de még mindig sztárnak számító Grant Hill.
Annyira izgatott voltam, hogy a meccsből magából csak jelenetek maradtak meg. Egyik alkalommal például a Lakers egyik cseréjének – Shannon Brown – olyan iszonyatosat sikerült zsákolnia, hogy lefele menet leszállási engedélyt kellett kérnie a LAX irányítótornyától. A phoenixi gárda nem igazán állt a helyzet magaslatán, szó szerint körbedobálták a gyűrűt. (...)
Az este fénypontja – mint általában – most is Kobe Bryant és az ő elképesztően elegáns játéka volt. A srác teljesen más szinten játszott mint a többiek. A rá jellemző könnyedséggel és halálos nyugalommal szerezte pontjait, miközben teljes kontrol alatt tartotta a mérkőzést.
Ahogy az többnyire lenni szokott, a Fekete Mamba mellett a többieknek ezen a napon ismét csak mellékszerepeket osztottak. Minden idők egyik legnagyobbja fikarcnyi kétségeket sem hagyott senkiben a felől, hogy a Staples Center bizony az ő „játszótere”.”
A történet és maga a poszt ennél jóval teljesebb, érdemes elolvasni!
Kanadai üvegplafon
Határátkelőként sokan szembesülnek azzal, hogy bizony még a legjobb szándék mellett is van „üvegplafon”, már csak azért is, mert a helyieknek általában jóval több évük volt arra, hogy bedolgozzák magukat egy adott területre. Ezzel szembesült a Juharszirup blog szerzője is.
(Fotó: deskmag.com)
„2017. júniusban landoltunk Torontóban és szerencsém volt, meg rá is éreztem, hogy mire van szükség a kanadai munkaerő piacon és mindössze 3 hét munkakeresés után 2017. júliusban kezdtem egy torontói szoftvercégnél senior IT projekt menedzserként, ahol mindössze és szerencsére csak 9 hónapig dolgoztam.
Ez egy nagyon gáz cég volt óriási fluktuációval és igazán mérgező munkahelyi légkörrel, de segített, hogy megvessem a lábam a kanadai munkaerő-piacon és összegyűjtsek annyi tapasztalatot, hogy eséllyel pályázzak egy komolyabb céghez.
Hat hónap munkaviszony után kezdtem újra munkát keresni és három hónap próbálkozás után 2018. márciusban hagytam ott az első kanadai munkahelyem és egy nagy pénzügyi csoport biztosítójának kezdtem dolgozni Senior IT PM-ként.
Ennél a nagy biztosítónál egy olyan csapatban kezdtem, akik „berepülő pilótaként” működnek, azaz ahhoz a portfólióhoz (biztosítás, befektetés, ügynöki támogatás, stb.) mennek IT-projektet vezetni, ahol projektmenedzserre van szükség.
Így igazán mély ismeretük nem alakul ki az adott portfólióról és az ott használt IT rendszerekről, de pár év alatt sok területet meg tudnak ismerni és széles kapcsolati hálót tudnak kiépíteni a cégen belül.
Az első projektem a biztosítási portfólióban volt és a teljesítményem alapján megkérdezték, hogy lenne-e kedvem specializálódni és fixen a biztosítási csapathoz csatlakozni.
Mivel azt láttam, hogy a biztosítási csapatnak nagyon jó a dinamikája és ez hiányzott a másik csapat esetében, ezért igent mondtam. A munkaköröm nem változott ezen a ponton, sőt a biztosítási termékfejlesztési projektem is megtartottam, mert már eleve a biztosítási területnek dolgoztam.
A váltással egy új lehetőséghez is jutottam, amikor a portfóliómenedzser 3 hónapos szabira ment és megkértek, hogy helyettesítsem.
Az új feladatkörben szabad kezet kaptam és magam alakíthattam ki, hogy portfólió menedzserként mire fókuszálok és ez jól sikerült, mert 2019. szeptembertől már „főállású” biztosítási portfólió menedzserként dolgoztam és 2020. márciustól a befektetési területet is hozzátették a feladatkörömhöz. (...)
A 2020-as évem főleg azzal telt, hogy finom hangoltam a portfólió menedzseri feladatköröm és létrehoztam egy olyan „best practice-t”, amit több terület is átvett.
És ezzel meg is érkezünk 2020 decemberéhez, amikor 2 év és 9 hónapja dolgozom a jelenlegi munkáltatómnak és ez alatt az idő alatt 2 jelentősen eltérő munkaköröm volt (IT projektmenedzser és portfoliómenedzser) és ezzel együtt 2 különböző csapatban, 4 vezető alatt dolgoztam.
Mivel Magyarországon elég komoly felelősséggel rendelkező vezetőként dolgoztam, ezért menedzsereim tisztában vannak/voltak vele, hogy a jelenlegi menedzseri munkakörömből igazgatói szintre szeretnék tovább lépni. Ezen aktívan dolgozom, de az elmúlt bő egy évben csak sikertelen belső pályázataim voltak.
Néhány esetben kaptam visszajelzést is és alapvetően azzal van a gond, hogy mindig van egy jelölt, aki vagy a cégünknél (ami több ezer embert jelent) vagy külsősként Kanadában pontosan azt csinálta, amiről az állás szól, miközben én legfeljebb európai/magyar tapasztalatot tudok felmutatni.
Ez pedig ebben a nagyon konzervatív kanadai közegben azt jelentette, hogy eddig még nem kaptam lehetőséget, hogy előrébb lépjek.
Jött is a fejvakarás, hogy a jelenlegi munkakörömben hogyan tudok releváns és kanadai projekt „delivery”- vagy programmenedzsment tapasztalatot összegyűjteni, mert ezek a területek, ahova tovább szeretnék lépni. (...)
Pár hónapja jelentkeztem egy program igazgatói munkára, de az ügynöktámogatási IT-terület vezetője nem volt biztos benne, hogy az üzleti terület elkötelezett marad és a program tényleg hosszú távon fut majd, ezért külsős igazgatót vett fel szerződésesként (contract position).
De emlékezett rá, hogy én is jelentkeztem erre az állásra és a program indulása után pár hónappal megkerestek egy ajánlattal, hogy csatlakozzak ehhez az amúgy nagyon izgalmas programhoz egy vegyes program menedzser + projekt menedzser munkakörben. (...)
Ha elfogadom az ajánlatot, akkor ismét benne leszek a mély vízben, mert a projekt menedzserek elég nagy nyomás alatt vannak a cégünknél, főleg egy ilyen kiemelt, tizenmillió dolláros program esetében. Cserébe megismerhetek egy teljesen új területet és az ott használt rendszereket és nem utolsó sorban lesz program menedzsment tapasztalatom a cégen belül.”
Hogy mi lett a döntés és mik lesznek a következményei, kiderül az eredeti posztból.
Egy új időszámítás kezdete
Teljesen más típusú élethelyzettel szembesült tavaly Vera Luxembourgban, akinek 2020 egyszerre volt nagyon egyhangú és rendkívül intenzív év.
„Az első fele a terhesség, a második fele a babázás jegyében telt, és az egészet belengte a hol erősödő, hol gyengülő vírusaggodalom. Kivéve a január-februárt, amikor még részben nem is lehetett hallani a koronáról, részben meg már lehetett, de Európa még nem volt érintett.
A tavasz a (ha nem is jóleső, de azért semmiképp sem nagyon kellemetlen) borzongás és hitetlenkedés jegyében telt: határzár, kijárási tilalom, meg eleve, egy új és ismeretlen vírus, hát ilyenekről az (elkényeztetett, európai, megfelelő korba született stb.) ember - hálistennek! - csak regényekben vagy max. a törikönyvben olvas. Ilyenek egyszerűen nem történnek a 21. században.
Mindennap olvastuk, hány új beteg van Luxemburgban, fix program volt a kormányzati koronaoldal csekkolása esténként fél 6 és 6 között, mert akkor frissítették mindig a számokat (ez is mi már, hogy ilyen pontosan emlékszem erre).
Hasonlítgatások: és Magyarországon hány új beteg van? Sőt, egy ideig mindennap néztem az Operatív Törzs sajtótájékoztatóit (minek?). Ez már asszem akkor volt, amikor gyesen voltam, úgyhogy annyi mentségem van, hogy nem volt jobb dolgom. Meg azért akkor ez volt A Beszédtéma. Az újdonság varázsa, ugye.
Aztán egyre kézzelfoghatóvá és frusztrálóbbá vált a dolog: elmaradtak utazások, B. nem jöhetett velem az ultrahangokra, a látogatók mégse jöhettek hozzánk, nem volt kórus, és ami a legrosszabb volt (még mindig az, bár talán kevésbé): az egésznek nem látszott a vége.
Nekem új időszámítás kezdődött először április végén, amikor gyesre mentem, ott volt kilenc hét, amíg semmi dolgom nem volt, az időjárás viszont gyönyörű volt, rengeteget kirándultunk, már elég hosszúak voltak a nappalok ahhoz, hogy amikor B. befejezte a home office-t, még órákra el lehessen menni bolyongani a virágillatba(n), szóval idilli volt, és valamennyire kárpótolt a füstbe ment terveinkért.
Közben sok tevékenység áttevődött az online térbe, ami sokat segített a józan eszem megőrzésében (pl. online tolmácsolás, online társasozás, „barátnőzés”...).
Nyár elejére enyhült annyira a vírushelyzet, hogy a partnerek újra látogathatták a frissen szült kismamákat és frissen született babáikat a kórházban, ez nagyon nagy megkönnyebbülés volt.
De például kóruspróbákról szó se lehetett továbbra sem, egyrészt a próbahelyszínünk nem nyitott ki, másrészt a kórus túlnyomó része 65+, harmadrészt az éneklés az egyik legveszélyesebb tevékenység, szóval legfeljebb szabadtéren lehetett volna valamit csinálni, de azt mire megszerveztük volna (kb. szeptember elején, ha jól emlékszem), megérkezett a sokkal keményebb második hullám.
Aztán június végén megszületett Dani, és egyszerre megállt és elkezdett rohanni az idő. Az azóta eltelt bő félévet egy pillanatnak érzem, a fejemben szeptember környéke van, miközben a napok néha csigalassan vánszorognak. Minden nap egyforma és mégsincs két egyforma nap.”
A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni.
Barangold be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek