Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy akármilyen rossz helyzetben legyünk is, azért az Európai Unió tagországának állampolgáraként a lehetőségeink sokkal szélesebbek, mint azoké, akik jóval balszerencsésebb körülmények között kénytelenek elindulni. Már ha egyáltalán el tudnak.
„A menekültek korunk igazi dilemmája. Mindegyikük mögött egy emberi történet, sokszor tragédia áll. Ugyanakkor ezt a jobbára illegális folyamatot, ami mellesleg a legális emigrációt rövidre zárja, talán fékezni kellene és nem bátorítani” – vélte az írást beküldő Steve.
Az afgán Roohullah Ahmadi 23 éves volt, amikor először megkísérelte elhagyni Afganisztánt. Történetét így mesélte el.
„A koalíciós erőknek dolgoztam fordítóként, amikor a tálibok elkezdtek hívogatni. „Megkeresünk és megölünk” – mondták, azt állítva, hogy ismerik a nevem, tudják, hol élek.
Nem tudom, hogy mindez igaz volt-e, ha az ember az amerikaiaknak dolgozott, óvatosságból elfedte az arcát, ennek ellenére gyilkoltak már tolmácsokat azelőtt. Úgy éreztem, meg kell próbálnom Európába jutni és ott új életet kezdeni. Szóval elmentem egy kachakbar-hoz, egy csempészhez, hogy vigyen ki az országból.
Az akció 700 US dollárba került. Kis csoportban mentünk, de ahogy beléptünk Törökországba, a határőrök körülvettek. Hét nap börtön következett, majd visszaszállítottak az iráni határhoz, ahol azt mondták, gyalogoljunk haza.
Ezután Iránban tolvajok kezébe kerültünk. Szerencsére beszélek perzsául. Ezután eladtak valakinek 500 dollárért. Ezt az embert rá tudtam beszélni, hogy elengedjen. Mindez elrettentett egy ideig, és tényleg nem akartam a hazámat elhagyni.
Aztán pár év múlva lerángattak egy tolmácsot egy buszról Kabul határain túl és lemészárolták. Ekkor elhatároztam, hogy újra megpróbálom.
Találkoztam egy kachakbar-ral, aki 10 ezer dollárt kért, azt mondta, hogy barátomat és engem el tud vinni Angliába. Azt állította, hogy Hámid Karzai rokona. Mondtam neki, én nem bíztam Karzaiban elnöksége alatt sem, hogyan tudnék benne bízni?
Aztán két másik kachakbar-ral találkoztam, mindegyiknek irodája volt egy kabuli bevásárlóközpontban. Utazási ügynöknek nevezték magukat, nem kachakbar-nak. Egyikük sem tett rám jó benyomást.
Akármilyen hihetetlen, a következő kachakbar egy politikus volt. Amikor elmentünk meglátogatni irodájában, a Ghazi Stadion közelében, fegyveresek őrizték. Azt mondta, el tud vinni Angliába 18 ezer dollárért.
Elvette az útlevelünket, majd közölte, több ezer dollárral tartozunk neki. Mondtuk, nincs ennyi pénzünk… mire megfenyegetett, hogy megöl minket. Aztán nem hallottunk róla többé és az útlevelünket sem kaptuk vissza. (Száz dollárt kellett fizetnem, és több hetet várnom, míg egy újat kaptam.)
Az ez utáni kachakbar az mondta nekünk, hogy Brazíliába küld, és onnan, mondta, eljuthatunk Kanadába vagy az Egyesült Államokba. Odaadtuk az útleveleinket, de még aznap este megtudtam, hogy Brazíliából ugyanolyan nehéz Kanadába jutni, mint Afganisztánból. A következő reggel felhívtam a kachakbar-t, visszakértem az útlevelemet. Megtagadta, és így másodszorra kellett újat kérnem.
Mindez elég frusztrált, több évembe tellett, hogy sehova se jussak. Aztán decemberben elhatároztam, hogy egy speciális emigráns vízumot kérvényezek, amit az amerikai államnak dolgozó afgánoknak hoztak létre.
Összegyűjtöttem minden szükséges papírt és elküldtem, de nem érkezett semmi. Azt is láttam már, hogy Afganisztánban számomra semmit sem tartogat az élet, nincs szabadság, jövő, gazdaság, nincsenek állások.
Elmúlt egy hónap, találkoztunk a barátommal, majd egy újabb csempésszel egy étteremben, aki azt hajtogatta: „Nem vagyok kachakbar, rendes ember vagyok, aki segít másokat abban, hogy teljesüljenek az álmaik”.
Úgy tűnt, tudja, mit csinál. A terv az volt, hogy Teheránba repülünk, ahol valaki találkozik velünk és átvisz a határon Törökországba. Onnan Bulgáriába mennénk. Fejenként 10 ezer dollárt kért, ami nekem túl sok, de a barátom és a család azt mondta, segítenének.
Pár héttel később beszéltem pár emberrel, akik végül is megkapták a speciális vízumukat. Ők azt tanácsolták, várjak még legalább egy hónapot. Ha a kachakbar-ral megyek, illegális bevándorló leszek Európában. Ha megkapom a vízumot, törvényesen léphetek be az Egyesült Államokba. Így hát vártam.
Egyik nap olyan volt, mint a másik. Minden reggelt azzal kezdtem, hogy megnéztem az emailjeim, van-e hír a vízumomról. Aztán visszaaludtam, mert munkanélküliként nincs dolgom.
Reggeliztem otthon anyámmal, apámmal, és a húgommal. Miközben eszünk, nem beszélünk, de tudom, reménykednek abban, hogy el fogok tudni menni.
Azután elmentem meglátogatni egy biztonsági őrként dolgozó barátomat, aki szintén azt tervezi, hogy elmegy és dühös, hogy én nem megyek, de mit tehetek?
„Gyere vele, kérlek, gyere velem. Egyedül leszek. Nem akarok egymagam elindulni” – mondta, hozzátéve, a pénz miatt ne aggódjak, ő kifizeti helyettem.
„Meggondolom. Csak adj egy kis időt” – feleltem neki.”
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�Görslöv, Svédország �: @frajti #görslöv #sweden�� #sweden #svédország
(Fotó: pexels.com)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek