Vagy még inkább: mi nem? Az olaszoknál tavasszal nagyon durva helyzetet teremtett a járvány, most viszont nagy a csönd, egész jól teljesítenek. Vajon miért?

Olaszország volt az első nyugati állam, ahová becsapott a COVID-19 kénköves ménkűje, és most, amikor a legtöbb európai államot keményen verdesi már a második hullám is, úgy tűnik, hogy az olasz rendszer egész jól helytáll – legalábbis Olaszmamma szerint.

„Ismerve a taljánokat, akik nem arról ismertek, hogy szenvedélyük az önmegtartóztatás, hogy szeretnek esténként otthon ülni, hatalmas eredmény ez. Pont az olaszok, akiknél annyira fontos a testi kontaktus, a puszival üdvözlés, az ölelkezés és úgy általában mások intim szférájának folyamatos megsértése, remekül visszavettek a folyamatos tapizásból.

A tweetet a WHO tette közzé, és most visszanézve egyszerre vert ki a víz, mert még elég élénken él bennem a márciusi rémálom, másrészt meg büszkeséggel tölt el, hogy milyen ügyesen reagált az ország, és mennyire együttműködők voltak az állampolgárok is.

#Italy �� was the first Western country to be heavily affected by #COVID19. The government & community, across all levels, reacted strongly & turned around the trajectory of the epidemic with a series of science-based measures. This video tells the story of ��’s experience. pic.twitter.com/ZjGNAuZnyl

— World Health Organization (WHO) (@WHO) September 25, 2020

A mai napig fenn is maradt a szabálykövetés, ennek köszönhetjük, hogy míg a szomszédos Franciaországban napi tízezernél is több új esetet regisztrálnak, és a miniszterelnök tegnap már egy újabb lockdownt is belengetett, vagy amíg Spanyolországban kezdenek ismét megtelni a kórházak és Madridban gyakorlatilag már megint csak dolgozni lehet kijárni, addig Olaszországban viszonylag normális életet élünk.

Új nemzeti hős is született, a miniszterelnök Conte, aki úgy előugrott a bokorból, hogy ihaj, azóta is belé szerelmes az összes olasz háziasszony.

Korábban zártunk, és később nyitottunk, mint a többiek, de most még élvezhetjük az őszi nyár sugarait a tengerparton (jövő héten részemről irány Puglia), étterembe járunk, a gyerekeink meg már lassan két hete újra iskolába.

A napi esetszám átlagosan 1500 körül mozog a hatvanmilliós országban, és 250 körüli az intenzíven kezelt beteg. Nyilván megugrott a legalacsonyabb, alig ötven súlyos beteg számához képest, ami a legalacsonyabb volt a nyáron, de meg sem közelíti az ötezerhez közelítő negatív rekordot.”

A teljes írást itt találjátok.

Egy rendkívüli nyár

Ha már Covid-19, mindannyiunk mögött rendkívüli nyár áll (és sajnos jó eséllyel még ennél is rendkívülibb ősz...). Editék a kisebbik gyerek szülinapi partijának másnapján indultak Magyarországra.

„Azt már korábban megbeszéltük, hogy ha a határ nyitva lesz és nem kell karanténba vonulnunk, akkor elindulunk haza, mert már ekkor minden média azzal volt tele, hogy majd a második hullám, és őszintén szólva volt egy olyan megérzésünk, hogy ha most nem megyünk haza, akkor ősszel már esélyünk sem lesz.

Ahogy most kinéz a helyzet, nincs is, a karácsony mellett is csak egy nagy kérdőjel van a naptárban, mármint karácsony lesz, de hogy hol töltjük azt még nem tudjuk.

Sokat gondolkodtunk azon, hogy be merjünk-e vállalni egy vízparti nyaralást, vagy sem. Mivel ezzel kapcsolatban egyáltalán nem sikerült határoznunk így azt a kompromisszumos megoldást hoztuk, hogy viszünk egy plusz táskát, fürdőcuccal, azután majd az utolsó pillanatban döntünk.

Kicsit nézegettük a balatoni szállásokat, árakat, Horvátországot is, de mindig csak legyintettünk, hogy majd meglátjuk.

Hála az el nem használt szabadságoknak jó másfél hetet tölthettünk el otthon. Autóval indultunk el, egyrészt mert nagyon nem szerettünk volna repülőre szállni, és nem amiatt, mert én utálok repülni, másrészt, úgy voltunk vele, hogy ha közölnek valami határzárást, akkor abban a pillanatban ülünk az autóba és indulunk vissza. Repülő esetén ezt nem tudtuk volna megtenni.

A családdal persze jó előre tisztáztuk, hogy nem félnek attól, hogy mi vírussal együtt érkezünk, mert ha mégis, akkor nem megyünk, mivel senkit nem szeretnénk kellemetlen helyzetbe hozni.

Mi tartottunk tőle, hogy akár tünetmentesen fertőzhetünk is, mászkáltunk azért erre-arra és a fene se tudja, a családtagjaink azonban megnyugtattak, hogy egyébként nagyjából bárhol meg tudnak fertőződni, nem csak tőlünk lehet elkapni. Természetesen nem volt lázunk, nem köhögtünk, semmiféle tünetet nem produkáltunk. A legkisebb betegségre utaló jel esetén nem indultunk volna el.

Az út gyakorlatilag sokkal jobb volt, mint azt megszoktuk. Volt ugyan útépítés meg minden egyéb ami lassíthat bennünket, de a forgalom elviselhető volt, vagy azért mert vasárnap volt, vagy azért mert nem találkoztunk kamionokkal, vagy azért nem találkoztunk kamionokkal, mert vasárnap volt. A határokon minden megpróbáltatás nélkül haladtunk keresztül. (...)

A hazafelé vezető nem rövid úton többször is megálltunk, egyszer még Németországban, egyszer egy cseh benzinkútnál és a 0-ás mellett is Magyarországon, ahol egyébként mindig meg is szoktunk állni, Auchan benzinkút tankolás, majd folyó ügyek intézése az áruházban.

Azt tudtuk, hogy Csehországban néhány hét maszkmentesség után ismét kötelező maszkot hordani. Azok az ismerősök, akik előttünk egy héttel mentek haza még be tudtak számolni azon élményeikről, hogy milyen maszk nélkül belépni egy benzinkútra, de nekünk ezt nem sikerül megtapasztalni, már a tankoláshoz is maszkot kellett felvenni.

Szlovákiában nem álltunk meg, a következő megálló az Auchan volt Magyarországon. Bementünk, hogy használjuk a mosdót és ügyesen fel is húztuk a maszkjainkat, majd azt tapasztaltuk, hogy ezt nem mindenki teszi meg.

Nem állíthatom, hogy furán nézett ránk bárki is, mert pont nem érdekel, hogy hogy néznek ránk, de az feltűnt, hogy nincs mindenkin maszk, vagy ha igen, akkor is orr alá, vagy áll alá húzva.

Gondoltam, hogy valamit rosszul tudunk, és nem is kötelező már a maszk Magyarországon, de a benntartózkodásunk alatt a hangosba elhangzott, hogy dehogyisnem kötelező. Igazán nem voltak benn sokan, tehát nem is szerettem volna messzemenő következtetéseket levonni ebből, mindössze furcsa volt.

Mi ugyanis ahhoz vagyunk szokva, hogy az aki nem vesz fel maszkot egy üzletben, esetleg az orra alá húzza, akkor vagy az eladók figyelmeztetik, vagy a boltban lévő emberek, hogy vagy kimegy, vagy normálisan felveszi a maszkot.

Ez elég ritkán fordul elő, mert az emberek többsége, méghozzá nagy többsége rendesen hordja a maszkot, és annak dacára, hogy 6 év alatti gyereknek nem kötelező sokan adnak a kisebbekre is maszkot, mielőtt zár térbe lépnének.

A kedvenc sztorim az volt, amikor is egy néni a húspultnál állva úgy érzékelte, hogy a mögötte álló úr nem tart kellő távolságot, és az úr ezt akkor sem tette meg, amikor a néni szólt neki, így a néni, hogy nyomatékot adjon a mondanivalójának az éppen akkor vásárolt marhaszelettel pofozta fel az urat.

Északi barátaink említették, hogy jó lenne már, ha vége lenne a koronának, mert zavarja őket ez a 1,5 méteres távolságtartás, jó lenne már visszatérni a megszokott 2-2,5 méteres távolsághoz.

Nem mondom, tény, hogy bizonyos dolgok lazultak, mert tavasz óta már nem nagyon megy a távolságtartás, még akkor sem, ha mindenfelé fel vannak ragasztva a jelek, hogy hová kellene állni, de még nyomokban azért az erre való törekvés azért fellelhető. (…)

Ehhez képest természetesen furcsa elsőre, hogy látunk olyan embert üzletben, akin nincs maszk, hiába mondta anyukám, hogy ez Magyarországon teljesen megszokott, ne lepődjek meg, azért én mégis meglepődtem.

Mondjuk akin van, de az orra alatt, álla alatt, az pont olyan, mintha nem is lenne. A maszkról lehet vitatkozni, hogy ér-e valamit, vagy sem, de teljesen felesleges, ha kötelező, kötelező, és persze hogy kényelmetlen, senki sem szereti, de ha a maszk viselése szükségeltetik ahhoz, hogy ne zárjanak be minket újra, akkor felveszem a maszkot és kész.

Nem, nem érzem úgy, hogy korlátoznák a jogaimat, úgysem, hogy bele fogok halni, azt sem érzem, hogy ez felesleges macera lenne, még csak azt sem, hogy ezzel akarják befogni a számat, hogy ne legyen saját véleményem, vagy ha van, akkor ne tudjam elmondani, nem érzem, hogy a maszkkal próbálják meg befolyásolni a politikai nézeteimet, vagy a gondolataimat, nincs oxigénhiányom sem, és nem, nem fogok szén-dioxid-mérgezést sem kapni.

Apró tény, hogy a városban, ahol élünk eddig 52 ember hunyt el a korona miatt, a maszk viselése miatt viszont még senki, pedig az emberek hordják a maszkot, méghozzá úgy, ahogy kell.

Megérkeztünk Magyarországra, végre. Otthon lenni jó, mindig, teljesen mindegy, hogy nyár, vagy tél, esetleg ősz. Otthon lenni jó és pont.

Sok programot nem terveztünk erre az időszakra, és a tágabb családban sem reklámoztuk, hogy otthon vagyunk, mivel senkit nem szerettünk volna kényelmetlen helyzetbe hozni, mi még mindig nagyon óvatosak próbáltunk lenni, és kerülni azokat, akikre veszélyt jelenthetett volna, ha tünetmentesen betegek vagyunk.

Nem azt mondom, hogy nem találkoztunk senkivel, de akikkel igen azoktól megkérdeztük, hogy nem tartanak-e tőlünk.

Nem akarok érzelgős lenni, de egy elzárt időszak után talákozni a családdal elég felemelő érzés, mivel nem tudhattuk, hogy egyáltalán idén lesz-e lehetőségünk erre, vagy sem.

Soha, de soha nem gondoltuk volna, hogy valaha előfordulhat ilyesmi, hogy ez megtörténhet, hogy határokat zárnak le, vagy hogy lehetetlen lesz hazajutni a családunkhoz.

De most a lehetőség adott volt, és mi éltünk is vele, hisz ez megint több mint bizonytalan. Jól is tettük. A lányok végre összejöhettek az uncsitesókkal, és habár ritkán találkoznak, vagy épp ezért, de eléggé kötődnek egymáshoz.

Nagyjából két nap után esett le, hogy Magyarország vírushoz való hozzáállás szempontjából egy másik világ, és mi lazán paranoiásnak tűnhettünk, de mi valóban egy másféle hozzáálláshoz vagyunk szokva. Pár nap után azonban már nem magyaráztuk mindenkinek, hogy mennyire meglepettek vagyunk, vagy, hogy ez számunkra kicsit azért ijesztő.

Nézzük az éttermeket, cukrászdákat. Voltunk egy-két vendéglátóhelyen, és ahhoz képest, ami nálunk van, hát kérem szépen teljesen más volt a helyzet.

Nálunk alap, hogy a kontaktkutatás érdekében ki kell tölteni egy papírt, amin az adataink szerepelnek, név, cím, telefonszám, az asztal száma ahol ülünk valamint óra perc megadása, mind az érkezésé, mind a távozásé, amennyiben teraszon ülünk le, akkor is addig hordani kell a maszkot, amíg oda nem értünk az asztalhoz és le nem ültünk, és a maszkot abban a pillanatban vissza kell venni, ahogy felállunk az asztaltól, a kiszolgáló személyzet maszkban dolgozik.

Az asztalokat, és lehetőség szerint az étlapot is fertőtlenítik. Az éttermek nem fogadhatnak annyi vendéget, mint korábban, a 1,5 méteres távolságtartás miatt.

Ehhez képest Magyarországon, amerre mi jártunk, nem hogy nem fertőtlenítették, de le sem törölték az asztalt. A pincéreken nem volt maszk, semmiféle papírt nem kellett kitöltenünk az adatainkkal, és olyan közel voltak az asztalok egymáshoz, mintha mi sem történt volna. Be kell valljam becsülettel, elsőre ez inkább volt ijesztő, mint felszabadító érzés.

Az emberek kezet fogtak egymással, ölelkeztek, amikor találkoztak, puszit adtak, senkinek sem jutott eszébe távolságot tartani, mi a közvetlen üdvözlésről addigra már teljesen leszoktunk, amikor a barátainkkal találkoztunk max. a könyökünket érintettük össze vagy a bokánkat, és ez egyáltalán nem vicc, még ha vigyorogtunk is közben, persze az is az igazsághoz tartozik, hogy most már megint más a helyzet itt is fogunk újra kezet, adunk puszit, de még mindig mindenki elég óvatos. (...)

Magyarországon habár teljesen más volt a hozzáállás, mint nálunk, ettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat, és mondhatni jól esett egy kicsit felszabadultabban viselkedni.

Közben tartottuk a kapcsolatot a mindenfelé nyaraló barátainkkal. Voltak, akik Görögországban, voltak akik Horvátországban nyaraltak és voltak akik a hazai pályát választották és Németországon belül vándoroltak egy kicsit.

Akik a külföldi nyaralás mellett döntöttek, mind azt mondták, hogy a legkockázatosabb része a nyaralásnak a repülés volt, a reptereken mindenhol tömeg, de Horvátországban, vagy Görögországban nincs a nyáron megszokott embermennyiség, lehet távolságot tartani, és úgy érzik, hogy nagyon jól döntöttek, amikor mégsem mondták le a nyaralást.

Ezzel szemben a Münchent és annak környékét választó ismerőseink szerint mindenhol tömeg van, lehetetlen távolságot tartani, étteremben alig kapnak helyet, amikor vacsorázni szeretnének, mert annyian vannak, az a biztos, ha már napokkal előtte foglalnak.”

A teljes posztot itt olvashatjátok el.

Hát ez nem emberi!

De hogy ne csak járvány legyen, elég régen követjük már Vera (új helyre költözött és megújult) blogját, mégis meglepett minket, milyen nagy tengerimalac-tenyésztő. Úgyhogy végül jöjjenek az ő állatai.

„Sajnos többen nincsenek már velünk, a létszám ennek ellenére sokat nőtt, ugyanis az itteni lehetőségekre építve nekiláttam beszerezni néhány pedigrés jószágot, elsősorban a szomszéd szigetről, de néhányan a kontinensről jöttek.

Egyszínű angol rövidszőrű típusok, ezek, ahogy a nevük is engedni sejteti, egyenletesen rövid bundával rendelkeznek, s a teljes szőrzetük színe egyforma. 

A bőséges fűkészletet s a nagy mennyiségű szabadidőt kihasználva tenyésztésbe, illetve a tartásukkal kapcsolatos edukációba is kezdtem, jelenleg már a legnagyobb, tisztán tengerimalacokra fókuszáló ír közösséget vezetem – ha eltekintünk az otthonkereső csoporttól, ők még népesebbek.

A tengerimalac-ügyi helyzet a szigeten nem igazán fényes. Rajtam kívül még három másik minőségi tenyésztőről tudok, szaporító annál több. Hozzájuk értő, kellően felkészült, egzotikus állatorvos is mindössze 2-3 van az országban, s az ismeretanyagon is van még bőven mit javítani.

A saját állomány végül maradt a lakásban, két szobát foglalnak el. Jelenleg a nőstények helységében 11-en, míg a hímek a másik szobában hatan vannak, de a teljes létszámot még nem értük el.”

A teljes poszt Veve sok fotóval és egy videóval megerősítve itt érhető el.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.