A búcsú mindig nehéz, még akkor is, ha csak egy nyaralás végét jelenti. Mint Stevenék esetében, akik két hetet töltöttek Japánban. Az utolsó nap történetét olvashatjátok, ami már csak azért is érdekes, mert egy utazás utolsó napja valahogyan mindig más hangulatban telik, mint az előzők.
„Sayonara - mondják a japánok viszontlátásként. Elmúlt két hét, ideje volt elbúcsúzni Japántól.
Az utolsó nap minden utazásnál egy kicsit előre megjósolható. Minden arra irányul, hogy időben legyél a repülőtéren, avagy a pályaudvaron. Manapság nemzetközi légijárat esetében illik két órával indulás előtt bejelentkezni.
A mi esetünkben ez délután 3 óra volt. Gépünk du. 5 órakor indult, egy 16 órás megállás nélküli légimaraton Torontóba.
Tokió nagyváros, külön ezzel a céllal induló vonat visz ki a távoli Narita nemzetközi reptérre. Ez plusz egy óra. E vonat állomásához a hotelunktól egy taxival, majd egy másik HÉV-el kellett menni, szóval adjunk még egy órát hozzá, azaz du. 1-kor kellett elindulni.
Ördögárok tokiói módra
A napi program reggeli után csak egy séta volt a szomszédságban. Egy péntek délelőtt. A hotelünk a Megurónak nevezett városrészben volt. Egy ideig a főutcán sétáltunk.
Sok bútor- és lakásberendezés bolt, ugyan a hotelünkhöz közel volt egy VW-árus is. Kiemelem ezt, mert a német autókon kívül mást, mint japán és koreai autót nemigen látni. Szóval a német autógyártás világsikere tagadhatatlan.
A főutcán haladva körülbelül húsz perc múlva egy kanálishoz érsz. Amolyan Ördögárok. Itt lehet a part mellett sétálni. Az árnyékban, cseresznyefák alatt. Tavasszal, amikor a cseresznyefák virágzanak, ez a hely tele van.
Egy idő múlva egy parkhoz értünk és megpihentünk. Néztük, hogy is zajlik itt az élet. Jött egy óvoda. A kisdedek csak nemrégen tanulhattak meg járni. Mégis, a bátrabbjuk a csúszdára aspirált!
Fel is ment egypár, az óvó nénik árgus felügyelete alatt és azok bátorításával. Egyedül lecsúszni csak a legbátrabbjuk mert, talán valami szamuráj leszármazott.
A kanális másik oldalán egy teniszklub volt, tele sportoló emberekkel. Sok ráérő polgár itt csoportos teniszleckét vett. Mondjuk közepes nívón játszott az „osztály”.
Érdekes volt, néhány hölgy, gondolom a napot elkerülendő, egész sivatagi álarcba burkolta fejét és a vállát, plusz maszk takarta az arcukat. Így teniszeztek. Furán nézetek ki, mint valami legionárius katonák a sivatagban.
Még messzebb, azon az oldalon volt egy fura dolog, egy teljesen magas hálóba beborított nagy szabad tér egy épülettel. Először azt hittem, baseballpálya. De ahogy elmentünk mellette kiderült, hogy nem. Itt, főleg urak, a golfot gyakorolták.
A klubház tetején volt egy terasz, innen ütöttek. A hálók megakadályozták, hogy a golflabdák szerteszét menjenek a sűrűn beépített szomszédságban. Hallom ilyen helyen az ütéseket egy számítógép elemzi, milyen messze ment volna, milyen pontos lett volna a valóságban.
Girbe-görbe utcákon
Na, ideje volt tovább ballagni, egy kávézót találni. Ez is megtörtént. Hazaindultunk. Ezúttal, a változatosság kedvéért, nem a főutcán, hanem az a melletti szomszédságban sétáltunk.
Járda nélküli, keskeny, hangulatos, csupán egy autó számára alkalmas, de mégsem egyirányú, girbe-görbe utcákon. Néztem a nett házakat, ahol az itteni jómódúnak kinéző polgárok laktak.
Néztük a helyi bicikliforgalmat, ami dicsérendő. Nagymamák, fiatal mamák, két gyerekkel is, biciklivel közlekednek. Egy gyerek elől, a másik hátul ül, ezeknek kötelező bukósisakot viselni.
Ugyan (gondolom) van autójuk, de azt helyi dolgok intézésére, bevásárlásra, gyerekeik óvodába vitelére nem használják. Az egész negyed jóval kompaktabb, mint itt Amerikában, de még az európaiaknál is.
Kevésbé pazarló, mégis láthatóan nagyon jól megvannak. Sűrűbben élnek, de majdnem mindenkinek volt pici kertje virágokkal, ezek sokszor nagy cserepekben. Az új házak vasbetonból készültek, rendkívül erősnek tűntek, gondolom a földrengéseknek kell ellenállniuk.
Az amerikai
A hotelbe visszatérvén, kértük, hívjanak taxit. Jött is perceken belül, hajlongás, búcsúzás, taxizás. Borravalót el nem fogadnak. Se a hotelesek, se a taxis. A reptéri vonaton voltak bőven magunkfajták is. Úgy értem, hogy nem japánok.
Felszállt egy amerikai, és mellénk ült. „Hi, how are you?” - kérdezte tipikus amerikai közvetlen stílusban. Honnan valók vagyunk, hova megyünk?? Mondtuk. Volt már Torontóban, dicsérte.
Mit kerestünk Japánban? Mondtuk. És te? - kérdeztem udvariasságból. Ő Kansasból való, Salt Lake Cityből tette hozzá. Gondoltam talán mormon. Egy jótékonysági intézménynek dolgozik, mondta.
Tokióban csak megállt, mert szereti a várost és itt vannak sokan, akik adakoznak az intézménynek. Valami távol keleti szegény országban volt előtte, most ment haza. Gépe az oregoni Portlandbe viszi, majd onnan repül tovább Salt Lake City-be. Ez egy hosszú nap lesz - mondta sóhajtva.
A jótékonysági intézmény harmadik világbeli szegény, deformációval született gyerekek ingyenes kozmetikai korrekciós műtétjét támogatja. Az intézmény nevét elfelejtettem. Rendes dolog, gondoltuk, az amerikai kezdett szimpatikus lenni.
Megérkeztünk a reptérre. Átmentünk a formalitásokon. Kibattyogtunk a kapuhoz, ahonnan a gépünk indult. De még volt rengeteg idő. Narita repülőtér véleményem szerint építészetileg egy nulla, egyike a rondáknak. Nemigen volt mit csinálni.
A Torontóba tartó gépünk, egy óriás Boeing 777, vagy 400 embert tudott bekebelezni. Más híján a gyülekező utasokat tanulmányoztam. Volt egy japán turistacsoport, akik észak-amerikai (vagy csak kanadai) túrára gyülekeztek.
A fiatal túravezető fekete öltönyben és fehér frissen vasalt ingben, feltűnő módon állt, egy kis zászlóval: Crystal Tours. A túra tagjainak illett odamenni és csevegni vele. Kaptak egy kis csomagot, benne némi papírral. Gondolom instrukció az érkezésre, japánul.
Az utazók néhánya pont velünk szemben ült. Jobb módú nyugdíjas japánok, sokan házastársak. Látszott, szépen együtt öregedtek meg és most végre mennek a világot megismerni. Csoportosan, vezetővel, mert így biztonságos. Észak-Amerika valószínűleg ismeretlen volt számukra.
Elképzeltem mi lehetett az érkezési instrukciókban. Talán: „a WC-k Kanadában, kissé mások, mint itt Japánban. Fenekedet végig papírral kell majd törülni. Legyen nálad WC papír mindig, sok helyen ez hiányzik. Sok helyen a nyilvános WC használatáért fizetned kell.”
Avagy: „Van egy a furcsa szokás, úgy hívják borra való. Aprópénz ezért legyen mindig a zsebedben.”
És így tovább.”
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek