Hollandia nyitott és befogadó ország, ennek ellenére mintha az utóbbi időben megszaporodtak volna az intézményes megkülönböztetésről szóló hírek. Igaz ez a lakásbérléstől a munkavállalásig.
A hollandokat kedvesnek, barátságosnak gondolják azok is, akik ott élnek, még akkor is igaz ez persze, ha ott is vannak (mint mindenhol), nem annyira szimpatikus és barátságos helyiek. Vannak azonban a Hollandokk szerint ennél nagyobb problémák is – például a hátrányos megkülönböztetés.
„Több egyetem és szervezet közös kutatása azt mutatta ki, hogy ugyanarra az állásra jobb eséllyel pályázik egy „fehér” holland, mint egy nem nyugati származású honfitársa.
A lakásfronton sem jobb a helyzet. Az amszterdami ingatlanközvetítők harmada a nem nyugat-európainak tűnő vezetéknév láttán nem is reagál, vagy kapásból elutasítja az érdeklődést.
A munkaerőpiacon biztos nem kerülhetünk hátrányba, gondolhatnánk, hiszen aki akar, az nagy valószínűséggel talál munkát. Mégis, egy – összesen 467 munkaerő-közvetítő cég megkeresésével végzett – vizsgálat szerint az irodák 40 százaléka nyitott arra, hogy ne közvetítsen ki olyan etnikumú munkavállalót, melyet a kölcsönözni kívánó cég kizár.
Az a hír csak pár hete látott napvilágot, mely szerint az adóhivatal – a Belastingdienst – szigorúbban ellenőrizte a kettős állampolgársággal rendelkező polgárokat. Persze nem mindenkinek van félnivalója, az adófizetés alól mentesített Maxima királyné nyugodtan alhat...
De nehogy azt higgyük, hogy csak a külföldieket éri hátrány.
A hivatalosan „csak” 24, de egyes vélemények szerint több száz nyelvjárás országában, akár 5-15 százalékkal is kevesebbet kereshet egy dialektust beszélő kolléga, mint egy „standard” hollanddal – ABN Algemeen Beschaafd Nederlands – kommunikáló munkatársa.
Jan van Ours, a tilburgi egyetem kutatójának véleménye szerint ennek oka az, hogy a dialektust használókat kevésbé produktívnak, illetve fogékonynak gondolják. Ez azért nem túl örvendetes az ország valamelyik nyelvjárását beszélő körülbelül negyven százalékának...
Természetesen modern és felvilágosult országhoz illően Hollandiában is tilos bármilyen hátrányos megkülönböztetés. (...)
Ennek ellenére a vizsgálatok mégis azt mutatják, hogy a lakosok több, mint negyede – 27 százaléka – tapasztalt már nem ritkán erőszakba torkolló diszkriminációt. Ez az arány gyakorlatilag megegyezik az öt évvel ezelőtti hasonló felmérés eredményével.
Így összegyűjtve nézve a fentieket talán az az érzésünk lehet, hogy az általános helyzet rossz. A magunk részéről mégsem gondoljuk ezt. Bármilyen megkülönböztetés esetén több fórumhoz is fordulhatunk, ahol segítenek problémánkon.”
A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni.
Árthat egy idegen nyelv?
A kérdés alighanem sok határátkelőben felmerül első gyermeke megszületése előtt, pláne, ha a baba olyan soknyelvűségbe születik, mint Veráéknál. Akik már döntöttek is a Luxembourgból költözés mellett.
„Az a terv, hogy még az idén, de mindenképp egy éven belül átköltözünk Trierbe vagy környékére, mert itt embertelen drága a bölcsi, meg az élet, meg az albérlet, illetve B. fontosnak tartja (én még nem tudom, mennyire vagyok meggyőzve), hogy a gyerekünk ne ennyire multilinguális környezetben nőjön fel, hanem legyen egy nyelv, amit tényleg anyanyelveként (illetve esetünkben második anyanyelveként) ismer - bár én azon az állásponton vagyok, hogy olyan nincs, hogy egy (akárhány) idegen nyelv ártson, és nem kell, hogy tökéletesen beszélje valaki, akkor is gazdagítja.
De ha nem ezt a szépen hangzó elméletet, hanem a gyakorlatot nézem, tény, hogy az a kevés luxemburgi, akit ismerünk, egyik nyelven se tud tökéletesen, ráadásul mindegyiken akcentusa van.
Bölcsiben luxemburgiul beszélnek hozzájuk, oviban elkezdenek franciául is tanulni, és első osztálytól ehhez jön még a német.
Középiskolában (amit megint csak tök bonyolult kiválasztani, mert van francia rendszerű meg nemzetközi meg luxemburgi rendszerű) kezdenek csak angolt tanulni, és még emellé jön fakultatívan egy negyedik nyelv (olasz, spanyol, kínai stb.).
És ugye mindemellé még ott van az otthonról hozott anyanyelvük is, hacsak nem bennszülött luxiak generációk óta.
Szerintem ez inkább pozitívum továbbra is, de igazából Németországban is lehet nemzetközi sulit választani vagy franciát, szóval tulajdonképpen csak a luxi nyelv kerülne ki a képből.
Már elkezdtünk volt nézelődni bölcsik terén Trierben, mert ott körzetesen vannak az intézmények, szóval a bölcsődei várólistára való feliratkozáshoz kell tudni, hova költöznénk.
Ezt így vaktában nem nagyon lehet ugye megállapítani, mert attól, hogy egy bizonyos környék szimpi pár ott töltött óra alapján, lehet, hogy ott élve kiderül, hogy a legaljább gettó.
Úgyhogy próbáljuk a másik oldalról közelíteni a kérdést, hogy hol van jó bölcsi (de hát azt is honnan lehet tudni), és az volt a terv még a vírus előtt, hogy kérünk időpontot tájékozódás végett a trieri Bölcsihatósághoz, de aztán bumm, lezáródtak a határok, szóval szerintem ez őszre tolódik (már nyitva van a határ, de nem szívesen ülök az autóban ennyit).”
A teljes posztot itt olvashatjátok el.
Földi Paradicsom súlyos problémákkal
A San Blas-szigeteket sokan tartják a Paradicsom földi kivetülésének, amire fehér homokos strandjaival, kókuszligeteivel rá is szolgál. Azonban, mint minden helynek, úgy San Blasnak is megvannak a maga problémái – derül ki Endre írásából.
„Guna Yala, más néven San Blas durván túlárazott, viszont azért a látványért, amit nyújt, szívesen fizetnek a turisták dollárszázakat. Mert hogy egy pár napos San Blas-i kiruccanás bizony százdollárosokban mérhető.
A belépő az autonómia területére 20 dollár, a kikötői illeték újabb 2 dollár. A terepjárók Panamavárosból 50 dollárba kerülnek, a szállások pedig 40 és 300 dollár körül mozognak fejenként és éjszakánként.
És akkor nem beszéltünk arról, hogyha az ember bárhová beteszi a lábát, újra bele kell nyúlnia a pénztárcájába, legyen az lakott vagy lakatlan sziget. (...)
Az egyetlen olcsó dolog a szigeteken a kábítószer, mivel a San Blas tökéletes búvóhelyet nyújt a csempészeknek. A fű grammja mindössze egy dollár, a kokainé pedig öt dollár, aminél csak a kolumbiai Patia-völgyben olcsóbb a drog.
Mivel azonban az igazi piacot nem a turisták jelentik, hanem azok a colóni kereskedők, akik tonnaszám vásárolják fel a szállítmányokat, nagyon sok guna családnál nagyon sok pénz összpontosul. Erre fedősztori a turizmus.
A Guna Yala szigetein az árak nem tükrözik a szállások és szolgáltatások minőségét, sokkal inkább arról van szó, mennyi drogpénzt kell tisztára mosni.
Egy százdolláros bungaló lehet sokkal jobb minőségű, mint egy háromszáz dolláros, minden azon múlik, melyik kereskedőcsalád melyik drogbáró által menedzselt hostellel vagy túraszervező céggel áll kapcsolatban.
Bár az autonómia határán folyamatos a drogellenőrzés, ez csak a turisták elrettentésére szolgál, mivel a nagy tételek vagy a San Blas-hegység ösvényei mentén kerülnek Colónba, vagy Miramar és Palenque halászkikötőin keresztül.
Milyen véletlen, hogy Panama leghíresebb elektronikus zenei fesztiválja pont Palenquében van, nem?! (...)
Évről évre egyre nehezebb a San Blas-szigeteken jó helyeket találni. Elsősorban nem a turisták, hanem az őslakosok miatt, akik között még mindig rengetegen vannak, akik hat-nyolc gyermeket hoznak a világra.
Mára több mint 50 000-en vannak, akik többsége a drog és turizmus miatt a szigeteken próbál megélhetést találni. Ez azonban olyan zsúfoltsághoz vezet, ami nem csak az idegenforgalmat, de magát a fennmaradáshoz szükséges életteret is veszélyezteti.
Úgy néz ki, Narasgandup néhány éven belül Isla Carti vagy El Porvenir sorsára jut: nem maradnak fák, sem homokos strandok, csak kosz, szegénység és persze kábítószer. Ha előtte el nem nyeli őket végleg a tenger..."
A teljes sztorit (rengeteg pazar fotóval) itt találjátok.
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek