Mellbevágó látvány: lepukkant épületek, hotelek – közben ellenpontként a nagyon kedves helyiek. Ez fogadta Vikit és Danit a malajziai Sandakanban. Az ott töltött napok során kiderült, miként képes az ember rohamléptekben tönkretenni a környezetét.
„Kuchingot elhagyva Sandakanba repültünk. A reptérről Grabbel mentünk a belvárosba. Nem nagyon értjük, miért ez a kiindulópontja a Kelet-Borneóra érkezőknek: a Sepilok orángután - és maláj medve - farmon kívül semmi érdekes nincs a közelben, és még azok is eléggé „állatkert-szagúak”.
A kuchingi kínai negyed után mellbevágó volt a látvány: a lepukkantság erőteljesen jellemző erre a városra, de a hotelokra is. A főtér, és a kínai negyed szépek. Érdekes megfigyelni, hogy mennyire jófejek és rendesek egyébként a borneói kínaiak, ellentétben a világban utazgató társaikkal.
Olyan épületek vannak a tengerparton is, közvetlenül a Sheraton Hotel mellett, hogy a Hős utcai házak vidám barakkok ahhoz képest (lásd a nyitóképet).
Az emberek azonban mosolygósak, kedvesek. Egyedülálló nőknek nem javasolják éjszaka a sétát, de több fórumon is olvastuk, hogy 10-15 év itt tartózkodás alatt sem ért senkit inzultus.
A másik tényező, amire a konzuli honlap is figyelmeztet, az a kalóztámadások. Mióta kijelentették Brunei függetlenségét, és felosztották a sziget maradék, jóval nagyobb részét Indonézia és Malajzia közt, a Fülöp-szigetek nem ismeri el a maláj Borneó keleti tartományát, Sabaht, és igényt is tart rá, amit többszöri, fegyveres támadással is bizonyított.
Emiatt, és a Sulu-tenger „senkihez nem tartozása” miatt a fülöp-szigeteki Moro fegyveres ellenállás nem gyakori, de rendszeres kalóztevékenységet folytat elsősorban teherhajók ellen, pár évente elrabolnak egy-két embert is.
Utoljára két éve történt ilyesmi. A közeli államok azonban összefogtak, és alkottak egy uniót a kalózok leverésére, hiszen nekik is közös érdekük az eseménymentesség.
Nos, mi inkább kihagytuk a keleti irányú hajóutakat. A modern kalózok egyébként Szingapúr és Indonézia között, valamint Szomália partjainál aktívak a mai napig.
Sandakan közeli látnivalók
A város maga még kevésbé attraktív, mint Kuching, így célba vettük a 20 km-re fekvő, Sepilok-Kabili nemzeti parkot, ahol vannak orángutánok, meg maláj medvék is, külön területeken. Motorkerékpárt hosszas kutatás árán sem sikerült jó áron találnunk, így minibusszal utaztunk.
Először a Rainforest Discovery Centre-be mentünk, mert az egy érintetlen dzsungel, kiépített túraösvényekkel, és az ember jó eséllyel sokféle állattal találkozhat.
A belépésünket követő 5 percben meg is pillanthattunk egy családnyi vad orángutánt. Legalább 10-15 m-re voltak tőlünk, de jól láttuk őket, és még tűrhető fotókat is sikerült csinálni róluk.
Az orángután-anyukának nem tetszett ez a közelség, és többszöri "támadást" indított ellenünk: ilyenkor az ott dolgozó malájokkal együtt hanyatt-homlok menekülni kezdtünk. Amikor láttuk, hogy csak el akar minket ijeszteni, visszamentünk.
A parkban még du. 3-ig bolyongtunk, és nagyon tetszett, mert van benne egy lombkorona-sétány is, ahol egészen 27 m magasra fel lehet menni, és onnan egész máshogy fest minden.
Óriásmókust láttunk a legtöbbet, de különféle madarak (főleg trogonok és piros sérós harkályok) is voltak szép számmal, és persze egyéb lények, valamint csodás növények.
A parkban van: repülőkígyó, -béka, -mókus, és -maki, ezeket, és a koboldmakit sajnos nem láttuk, mert elsősorban éjszaka aktívak, és a mi szemünk elsősorban vargányára van beállítva.
Az utolsó minibusz du. 4-kor indult vissza, de addigra már ki is voltunk rendesen fáradva. Kettőnknek 24 myr (kb.1800ft) volt a buszút, oda-vissza.
A „kis Amazonas”, ahol a pusztítás kézzel fogható
Másnap elmentünk a 130 km-re fekvő Sukauba, a Kinabatangan folyóhoz, ahol a világon egyedülálló az élővilág, itt ugyanis egy helyen él a borneói törpeelefánt a törperinocérosszal és a ködfoltos párduccal, valamint megszámlálhatatlan majommal, és persze kismillió egyéb fajjal.
Mi saját szervezésben mentünk, de a spórolás mértéke nem volt jelentős, a rizikó azonban, hogy elvisz-e valaki az utolsó 40 km-en, és hogy bőrig ázunk-e, annál inkább, így ajánlható a privát transzfer, ami 50 myr/fő (3700ft).
A hajótúrás csomagajánlatok helyett azonban érdemes a helyszínen érdeklődni, mert a csoportos túrán több ember van a hajókon, míg a privátokon akár csak ketten.
Az itteni biodiverzitás oka pedig prózai: annyi pálmaolaj-ültetvény van a szigeten, hogy a folyó körüli, megmaradt őserdőbe kényszerült ez a rengeteg állat.
Az odaúton nem is kellett nézni a tájat, mert kizárólag olajpálmát lehetett csak látni. Egy helyi pedig azt mesélte, hogy az ültetvényesek zokszó nélkül lelövik, vagy megmérgezik a pálmáik közelébe férkőző - egyébként veszélyeztetett - elefántokat.
Nagyon elszomorított ez minket, mert ehhez a helyhez csak az amazonasi árterületek foghatók, ha az élővilág változatosságát vesszük alapul. Indonézia pedig, Jáva szigetének túlnépesedési problémájára reagálva, egy 500 ezer (!!) négyzetkm-es területnyi őserdőt tervez kiirtani Borneón, hogy pálmaolajat termelhessen, és sok embert idetelepítsen.
Kellemetlen megtapasztalni, hogy az ember az eszközhasználat révén hogy vágja haza a környezetét. Nyilván fontos a megélhetés, de ez már azért elég extrém így. Nem mellesleg Borneóról származik a világ trópusi fáinak fele.
Túrák a folyón és környékén
Ennek a barbarizmusnak „hála”, a vadvilág látványára éhes turista szemei hamar „jóllaknak”: a szállások reggeli, délutáni és esti túráin garantált az erdő lakóival való találka.
Mi először du. fél négykor mentünk egy három óra hosszúra, és minimum 200 majmot, kettő növendék-krokodilt, valamint gyönyörű madarakat is láttunk az út során.
A délutáni fények miatt többnyire remek fotókat sikerült készíteni, bár a krokodilok túl gyorsan eltűntek a víz alatt, így azokról semmilyet sem. A sofőr mindig nagy dérrel-dúrral közelítette meg az állatokat, és amelyik félénk volt, el is tűnt nyomban.
Hazafelé eleredt az eső, de ez semmit nem rontott az élményen. Mintha egy természetfilm forgatásába csöppentünk volna. Az első kép egy izgága Kingfisherről készült.
Másnap hajnalban újabb, kétórás túra következett, a folyó felett sejtelmes köd terjengett, melyből másfél óra múlva el is kezdett esni az eső, de minket ez sem tántorított el.
Ezen a túrán két kifejlett krokodilt is láttunk feljönni levegőt venni (fotóhoz sajnos ismét túl gyorsan, pedig most a sofőr is tapintatosabb volt), de a főszereplők ismét a nagyorrú majmok voltak, ezúttal a hím is rendesebben megmutatta magát.
Az új kedvenc pedig a Great Hornbill, azaz a legnagyobb testű tukán volt, mely párban repkedett a fákról ide-oda, és rekedtes hangjával felverte a hajnali csendet.
A másnapi, második délutáni túra pedig a legkülönlegesebbre sikeredett, mert a szokásos majomsereg után most ezüstös, de még vöröses langúrok is voltak. Mire beesteledett, behajóztunk egy mellékágba, ami nagyon szűk volt, cserébe rengeteg állat élt mindkét partján.
Legalább 30 tukánt láttunk, és egy másik, ritkán látott fajtát is, a Rhinoceros Hornbillt is, azaz az orrszarvú tukánt is. Ezt láthatóan nem zavarta a sok olajpálma, mert éppen az egyik termését dézsmálta. Láttunk egy fa két törzse közé „ékelődött” óriásgyíkot is.
A helyiek a turizmuson kívül egy másik érdekességből is próbálnak megélni: hamis barlangokat építenek, melyekre hangszórókból szól a fecskék hangja, hogy a madarak beköltözzenek, és oda fészkeljenek. A fészek, ha nem is a legjobb minőségű, de még így is megéri vele vesződni.
A közeli barlangban rengeteg ilyen madár fészkel, és a világ legjobb fészkét ott lehet megtalálni a fecskefészek-leveshez, melynek kilója 100 ezer Ft körül mozog - gazdag kínai nők meg vannak győződve a fiatalító hatásáról - viszont bődületes magasságokba kell érte felmászni, és már többen meg is haltak a veszélyes akció miatt. Ezen kívül biztonsági őrök vigyáznak a fészkekre. A madár egyébként nem fecske (swiftlet), csak hasonlít rá.
A Kinabatangan folyóhoz Kota Kinabaluból és Sandakanból lehet eljutni, a három napos túra ára legjobb esetben is 30 ezer forint, de nagyon megéri, hiszen a száraz évszakban az elefántok, és az orrszarvúak is lejárnak a folyóhoz, a makákókat és nagyorrú majmokat szinte unni lehet a végére, így a világ egyik legizgalmasabb szafarija várhat ránk!
Még pár nap Sandakanban
Lehet, hogy a szállás állapota, vagy a belváros kosza teszi, de ez az első város az egész utunk folyamán, amit nem fogunk hiányolni. Tíz km-re van a Sandakan Rainforest Park, ami egy kibetonozott utakból álló pár négyzetkm-es park, de le lehet térni róluk, és máris igazi dzsungelban lehet az ember. Ezen kívül egy húsevő növényekkel tűzdelt kertet is körbe lehet járni.
Hazafelé a Trig hillre taxiztunk el, mert a dombtetőről csodaszép kilátás nyílik a dokkra és a tengerre.
Buli Sim Sim
A Buli Sim Sim nevű cölöpfalu, ami a tenger felett helyezkedik el, megéri a 60ft-ot, amennyiért a helyi busszal lehet oda eljutni. A parton derékig ér a szemét, de beljebb kerülve egyre érdekesebb a látvány: vannak komolyan felszerelt házikók, sőt, újonnan épülőket is láttunk.
Az egész falu jelentős népességgel bír: legalább 30 utcája van, és egy utcában is minimum 30 ház. A beljebb eső házaknak remek kilátásuk nyílik a szemközti Berhala szigetre.
A Berhala sziget érdekessége egyébként, hogy a '70-es évekbeli, fülöp-szigeteki fegyveres konfliktus elől menekülő Bajau nép számára felállított menekülttábornak adott otthont, ezek az emberek a mai napi ott élnek, bár már nincs tábor, sokaknak személyazonosságuk sincsen, a maláj kormány tudomást sem vesz róluk. Ők a tengeri cigányok.
Állítólag hegyekben áll a szemét az egyébként gyönyörű szigeten, és a helyi legények azonnal megrohamozzák a turistákat egy kis alamizsna fejében.
Sandakanban - a helyiek elmondása szerint - nagy gondot okoznak a fülöp-szigeteki bevándorlók, akik egy jobb élet reményében érkeznek, sokszor fittyet hányva a törvényekre.
Kota Kinabalu
Ismét repülőre szálltunk, hogy eltölthessünk három napot Kota Kinabaluban, a 4095 m magas Gunung Kinabalu lábánál. A hegy csúcsát szinte karistoltuk landoláskor.
A hegyre nem mentünk fel, mert 240 ezer Ft lett volna kettőnknek, de a környéket egy maláj gyártmányú, szinte új, és meglepően jó minőségű motorral fedezzük fel, már amennyire egy ekkora környéket ilyen rövid idő alatt be lehet járni.
A hatalmas hegyet mindenképpen látni szerettük volna, így elmentünk a St. Veronica dombjára, azaz a Bukit Perahura, ami csupán egy 900 m-es túra, de 260 m szintkülönbséggel!
Így bátran mondhatom, életünk legkeményebb 900 métere volt ez: 33 fok, 95%-os páratartalom, tűző napsütés segített minket a 30%-os emelkedő legyűrésében. Biztos vagyok benne, hogy többtíz dekát leadtunk. A kilátás miatt megérte felmenni. Lejönni viszont még nehezebb volt. :)
Hazafelé felmentünk egy függőhídra, ami mellett egy időszakosan működő, kétes teherbírású autós híd is van. A hídról még visszapillanthattunk a nehezen bevehető dombra.
Amíg fent nézelődtünk a hídon, egy robogós, miközben áthajtott az autóshídon, felintegetett nekünk, de úgy, hogy majdnem beleesett a vízbe. :-))) A híd lábánál egy turistáknak rittyentett helyi előadásba is belepillanthattunk.
Mivel még egész korán volt, egy helyi skanzenbe, és egy vízeséshez is elnéztünk. A skanzen már zárva volt, a vízesés viszont nyitva: újra kiélhettük ebbéli vágyunkat, és gyönyörködhettünk benne, óriási sziklák vették körül, és kristálytiszta vize volt.
A vízeséstől kifelé jövet megláttunk pár sörözgető, középkorú arcot, meg is kérdeztük, mennyi egy sör. 300 Ft volt egy holland dobozos, így kértünk kettőt, és odaültünk hozzájuk, majd elkezdtünk beszélgetni.
Kiderült, hogy ők az Orang dusunok, melynek jelentése falusi ember, egyébként a helyi törzs neve. (Az orang utan egyébként erdei embert jelent, az első telepesek, meglátva a majmokat embernek hitték azokat.)
Nagyon kedvesek voltak, és jól beszéltek angolul. Órákig trécseltünk velük, megitattak rizsborral is, ami már erősebb volt, mint egy likőr. A végén alig akartak elengedni, meg a pár sört, amit ittunk, és egy üveg rizsbort elvitelre se engedték kifizetni.
Így megígértük nekik, hogy jövőre visszatérünk jó magyar pálinkával… ezek azok az élmények, amit soha nem fogunk elfelejteni, és amik egy-egy „nyaralás” minőségét a fellegekbe emelik. Ilyenekre nem lehet befizetni utazási irodáknál…
Az utolsó napon felrobogtunk a 750 m magas Kokol Hillre, ahonnan nemcsak a várost, de a nagy hegyet is lehetett látni valamelyest, ami a legtöbbször felhő-sapkában van. A hegy maga kolosszális, az előtte lévő „dombocskák” is 1500-2000 m-esek!
Ezután visszaadtuk a robogót, és vártuk a következő napot, hiszen elhagyjuk a szeretett szigetet, hogy egy még kisebbre mehessünk, ahol a világ egyik híres búvárparadicsoma vár ránk.
A költségeink - azzal együtt, hogy Borneót továbbra sem tartjuk drágának, de a sok helyváltoztatás sokba került -, 13 500 Ft/nap/2 főre rúgnak.”
Aki szívesen olvasna még Viki és Dani kalandjairól, látogasson el a blogjukra!
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek