Voltaképpen egyszerre átlagos, ugyanakkor nagyon izgalmas Lívia és családja története. Átlagos, mert sok magyar család jár hasonló cipőben, ugyanakkor izgalmas, mert megmutatja, hogyan lesz egy családból (voltaképpen valahol kényszerűségből) határátkelő. (A képeket köszönöm a szerzőnek!)
„A mi kis történetünk Siófokról indult. Átlagos, hétköznapi családként éltük a mindennapjainkat. Két gyermekünk általános iskolába járt, egy még óvodás volt, amikor adódott egy munkalehetőség a férjemnek Németországban.
Magyarországon, később külföldön is az építőiparban dolgozott és dolgozik jelenleg is. Én a legnagyobb fiam megszületése óta itthon vagyok, nem dolgozom. A gyerekek megszokták, hogy mindig itt vagyok nekik/velük.
Siófokon nem volt segítségünk, rokonaink, így miután a férjem Németországban kezdett dolgozni, egyedül maradtam hetekre a gyerekekkel. Hétköznap, hétvégén is mindent egyedül intéztem, rendeztem a három gyermekünket.
Férjem általában 4-5 hetente jött haza 4 napra. Ez nagyon nehéz volt neki is, nekem is és persze a gyerekeknek is. Szerencsénkre talált munkát közelebb, Ausztriában. Így hetente, maximum 2 hetente otthon volt 2-3 napot. Ez is kevés volt, de már így is jobb, mint amikor 1000 km-re dolgozott.
A sors közbeszólt
Többször mondta, hogy milyen jó lenne, ha az egész család kint élne Ausztriában, de én nem mertem belegondolni se a költözésbe.
Nyelvtudás nélkül, - ha magamra nem is gondolok - úgy gondoltam, a gyerekekkel ezt nem tehetjük meg. Féltem mindentől. Idegen ország, idegen emberek, idegen nyelv, minden más.
Aztán a sors közbeszólt. Férjemmel történt egy baleset munka közben, kórházi kezelést kapott kint, nem is jöhetett haza. Akkor már mind a három gyermekünk iskolás volt.
Jött az őszi szünet és mivel a férjem hazajöhetett pár napra, de kezelésre vissza kellett mennie, úgy gondoltuk, a szünetet kint töltjük vele Ausztriában. Nekem is és a gyerekeknek is hatalmas élmény volt.
Feltűnt, hogy mindenki segítőkész, mosolyog, pedig nem is ismernek minket. Nem néznek le vagy éppen ki sehonnan azért, mert nem tudjuk a nyelvet. Tetszett a környezet, a tisztaság, a klinika, ahova a férjem járt, minden.
Úgy mentünk haza Siófokra, hogy tudtuk, a karácsonyt Ausztriában töltjük. És így is volt. Két hetet töltöttünk kint, ami elég volt ahhoz, hogy döntsünk. Itt szeretnénk élni.
Tavasztól a férjem albérletet keresett, ami nem volt egyszerű. Nagyobb lakást vagy inkább házat szerettünk volna, ahol három gyermekünkkel és a kutyánkkal kényelmesen elférünk.
Amikor ez megvolt, (tavasztól augusztusig tartott a keresés és végül egy ház mellett döntöttünk) akkor először is a gyerekeknek iskolát kellett keresni.
Nagyfiam abban az évben végezte el az általános iskolát, ott Siófokon műszaki informatika szakon tanult volna, középső fiam az 5. osztályt, a legkisebb a 2. osztályt fejezte be.
Ügyintézés költözéskor
Augusztus végén költöztünk Felső-Ausztriába, egy mezővárosba. És akkor jött a neheze. A legelső intéznivaló a lakcímbejelentés, mert anélkül nem tudjuk iskolába íratni a gyerekeket.
Otthon minden hivatalos okmányt lefordíttattunk németre, hogy ezzel már ne legyen gond. Itt a Volksschule (általános iskola) 1-4. osztályig van. A Mittelschule (középiskola) 5-8.-ig.
Így a kicsi fiam itt újra 2. osztályos lett a nyelv miatt, a középső mehetett 6.-ba, de tudtuk, valahol ismételni fog, mert elsősorban a nyelvet tanulta, így a tananyagban lemarad.
A nagyfiam pedig kihagyott 1 évet, közben elvégzett egy nyelvtanfolyamot, tanulta az itteni németet (aminek nem sok köze van a német némethez) és ezután sikeresen bejutott egy üzleti iskolába.
Tehát az iskolák elrendezve. Jöhetett a többi intéznivaló. Gyerekorvos, elmaradt, még a gyerekekre váró oltások megbeszélése, háziorvos, állatorvos, letelepedési papírok, autó honosítása, bank, biztosítás... Ezek az ügyek 2-3 hónapot vettek igénybe.
Aztán később kiderült, hogy nincs szükségünk gyerekorvosra, csak papírforma szerint, mert itt a felnőtt orvoshoz, aki a családorvos, mehet az egész család. Na, ő lett a mi „hegyi dokink”, akit nagyon szeretünk. :)
Az osztrák iskola
A gyerekeknek az első pár hét nehéz volt, de mindenki, mindenben segített nekik. A mai napig van külön némettanáruk az iskolában. A Volksschule heti maximum óraszáma 24.
A legkisebb fiam mindennap legkésőbb fél 1-kor jön haza a suliból, de van, hogy már délben itthon van. Ez tehát napi 4-5 tanóra lenne, de nincs ennyi, mert ebből a 4-5 órából egyet az udvaron töltenek játékkal. Emellett pedig rengeteget kirándulnak, túráznak, sétálnak. Nincsenek leterhelve, nincs stressz.
A középső fiamnak minden nap a biztos óraszám az 5. Ötödik óra után van 50 perc ebédidő. Hazajön, eszik (3 percre lakunk a sulitól) és ha van még órája, akkor visszamegy.
Háromhetente egyszer egy délután 3 órát főznek. Komplett menüt, levessel, főétellel, desszerttel, amiből szokott haza is hozni. :) Évente egyszer elmennek étterembe és séfekkel főznek. Sokat kirándulnak, túráznak, van, hogy a tesi óra is a hegyekben zajlik. Túlhajszolva ő sincs.
A nagyfiamnak jól megy az üzleti iskola, pedig egy térdsérülés miatt sokat hiányzott. Az alap tantárgyakon kívül számvitelt, könyvelést tanul.
Ami egyforma mind a 3 iskolában, az a szülő-diák szülői értekezlet. Ez nagyjából olyan, mint Magyarországon a fogadóóra, csak a diák is jelen van. Vele együtt beszélik meg az esetleges problémákat és annak megoldásait. Ez évente kétszer van.
A szünetek tartományonként eltérőek lehetnek. Nálunk Felső-Ausztriában a tanév szeptember 2. hetében kezdődik. Őszi szünet nem mindenhol van, ami van az pár nap (3-4 + a hétvége).
A karácsonyi szünet kb. 2 hetes, ami január 6.-ig tart, mert a 6.-a itt munkaszüneti nap (ünnep). Síszünet (félévi szünet) februárban 10 nap. Húsvéti szünet majdnem 2 hét. A május, június tele van vallási ünneppel, amikor szintén nincs suli. Tanév vége kb. július első hétvégéje.
Az első hazalátogatás
Az első hazalátogatásunk két hónappal a kiköltözésünk után történt. Otthonról hazamentünk. :) Két hónap kint élés után is furcsa volt újra Magyarországon lenni. Az utak minőségéről nem beszélek, mindenki tudja a különbséget.
Ami meglepett és arcul csapott, az a szürke, nyomott hangulat mindenhol. Amikor 2 nap után azt éreztük, hogy induljunk már haza. Igen. Haza. Mert akkor már tudtuk, hogy az otthon és haza nekünk már Ausztriát jelenti. Azóta se sokat voltunk Magyarországon, talán egyszer.
Visszaköltözni Magyarországra? Nem! Most már akkor sem, ha ugyanannyi pénzből kellene élnünk ott, mint itt. Az emberek hozzáállása a mindennapokhoz, a pozitív életfelfogás, a segítőkészség. egy jó egy jó szó, egy mosoly a boltban, patikában, bárhol, az egészségügyi ellátás
- a klinika olyan, mint egy hotel,
- az orvosok, nővérek kedvesek, mosolygósak,
- a kórtermek felszereltsége szintén, egy hotel színvonalán van
- a hegyi dokink, ha beutal bárhova, akkor nem rendelőintézetbe kell menjünk, hanem magán orvoshoz, ingyen,
- nincs 3 hónap várakozás,
- extra, hogy fogorvos a szomszédunk :)....,
- az, hogy a gyerekek nyugodtak, nem stresszelnek a sulikban... (és még sorolhatnám)
mindez megfizethetetlen.
Elmaradozó barátok
És igen, a barátok... Na, ők szépen elmaradoztak. Pedig hogy fogadkoztak, hogy tartjuk a kapcsolatot. Tartottuk is. Egy darabig. Aztán amikor mindent szépen elrendeztünk itt kint, látták, hogy szeretünk itt élni, akkor egyre kevesebb lett az érdeklődés irányunkban. De hát tudjuk... az irigység nagy úr. Ilyen „barátokat” pedig bárhol találunk.
Összességében azt mondom, hogy az első 2-3 hónap, amíg az ember mindent elintéz, elrendez, megtalál, megszokik, beszokik, az nehéz. De ha egy kicsit is tudunk alkalmazkodni, (mert azért vannak számunkra új szabályok) akkor gyorsan megszeretjük Ausztriát (legalábbis Felső-Ausztriát biztosan).”
További érdekességekért látogassatok el Lívia oldalára!
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek