Nagyon jó szakmával, komoly hátszéllel is élete legnehezebb öt évén van túl Viktor – ennyi ideig tartott, amíg az átlagosnál jobb feltételek között is sikerült megtapadni, saját, biztos életet és egzisztenciát kialakítani az Egyesült Államokban. A történet befejező része (az előző részt itt találjátok).
A ranch stílusú házunk Connecticutban a 60-as években épült, ez a méret a városban kisebbnek számított. Sokat fizetni a jó iskolakörzet miatt kellett, nem a ház minősége miatt
Bár szidtam magam, hogy eddig húztam a dolgokat, és most azon kell drukkolni, hogy hamarabb találok jó munkát, mint hogy a billentyűzet fölött fogok elpatkolni, azért nem volt teljesen új az ötlet, hogy lehet, hogy nem ennél a cégnél találom meg a jövőmet.
Egy ideje figyeltem már a környéken az állásajánlatokat, de egyrészt nem akartam neve-nincs cégekhez menni, másrészt nem nagyon voltak jobb fizuk. New York-ban lett volna, de oda nem akartam visszaköltözni, és 2-2.5 órát utazni sem egy irányba minden nap a jelenlegi lakhelyünkről, bár jópáran csinálták ezt.
Így jött a döntés, hogy akkor legyen a nyugati part, az informatikai cégek egyik Paradicsomában. Ez nem tűnik nagy lépésnek, országon belül maradunk, de távolságban ez nagyobb, mint Moszkvától Portugália.
Ezen felül a hócipő tele volt már az ismeretlen helyre költözésektől. Gyerekeknek hátrahagyni a megszokott iskolát, haverokat, a páromnak már voltak kialakult barátságai.
A döntés után felgyorsultak a folyamatok, megkerestem egy fejvadászt, hatórás repülőutak az egész napos, sok fordulós interjúkra, majd éjszaka vissza, hogy másnap tudjam hegeszteni a kereskedőrendszert frissen és vidáman, lehetőleg szívroham nélkül. Hamarosan volt is ajánlatom, amit elfogadtam.
A kisollóval igazított sövények városa
Amikor volt nálunk Connecticutban a nyugati partról relokált kollega (akik a zöldkártya hiányában még oda költöztek, ahova a cég rakta őket), mindig sírt a szájuk, hogy nekik jobban tetszett a nyugati part, és majd vissza akarnak menni.
A nagyvárosok nekem sem voltak a kedvenceim a keleti parton, de a szellős. természetközeli kisváros, amiben laktunk, tetszett.
A keleti part ezt a területét, ahol Connecticut is van, New Englandnek hívták, sok műemlék lakóház van a 100-200 évével, de az újakat is hasonló stílusban építették, legalábbis a jobbakat.
A colonial stílusú ház nagyon jellemző New England tehetősebb városaiban. Ez a mi városunkban egy közepes méret volt.
Sajnos mi a gazdag város alsó szegletébe tartoztunk anyagilag, így egy ilyen házat nem engedhettünk meg. A második bérelt házunk New Englandben egy ranch stílusú, kb. 220 négyzetméteres négyhálós ház volt $3500-ért, ami itt kicsinek számít, bár nekünk tágasnak tűnt az előző 140-150nm után.
New England a régi Amerika lenyomatát őrzi, az első telepesekkel. A nyugati parton az IT-robbanásnak köszönhetően viszont van pár város, ahol alig találni 20 évnél régebbi épületet. Emiatt az új városunknak teljesen más légköre van, részben az építkezési stílus, részben a más klíma és ebből adódó más növényzet miatt.
Itt végre megtaláltam azokat a stílusukban hozzám közel álló házakat, amiket a filmekből már ismertem, és csak „flikk-flakk”-os háznak hívtam őket, bár a stílusnak neve is van, Crafstman.
Northwest Craftsman stílus, Seattle környéke
Errefelé sok helyen elég nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy egy lakókörzetben rendben legyenek a dolgok. Ezeket egy „Homeowners Association” felügyeli.
Miután kibéreltem a minden régebbi álmomat felülmúló 330 négyzetméteres, 5 hálós, 2 nappalis, 3 garázsbeállós házunkat, a kezembe nyomtak egy 40 oldalas dokumentumot (nem túlzás), ami azt taglalja, hogy mit szabad, de leginkább, hogy mit nem.
Nem elég zöld és szépen nyírt a füved, megbüntetnek. Nem az engedélyezett színre fested a kerítést, megbüntetnek és átfestetik. A kiszuperált autód/kishajód ne álljon a ház előtt, a garázsodat lehetőleg tartsd zárva, mert azok belseje általában rendetlenséget tükröz a felhalmozott cuccokkal.
A kutyád ne ugasson, a házadban is csak olyan hangosan, ami még nem hallatszik ki. Meg van adva, hány decibellel szólhat a rádió a teraszon, hogyan szállhat a grillsütőd szaga, mennyire mormolhat a jacuzzi, meg ilyenek.
Az utcánk sarki háza. 4-5 tervet variálva/kombinálva építették fel a három szomszédos utcát 60-70 házzal, kisebb részletekben egyedi, de nagy vonalakban hasonló külsőt tükrözve, segítve a rendezettséget. Az 1,2 millió dolláros házak, ha kiadók, $3900-ért bérelhetők
A lényeg, hogy ha valaki begurul az utcába, akkor tökéletes környéket lásson. Ennek két hozadéka van. Az egyik, hogy jót tesz a ház áraknak, a másik, hogy mivel kb semmit sem szabad, senkinek nem kell elviselnie mások vackait.
Legalábbis elviekben, mert azért valakit nem érdekel a szabályzat, amíg egy szomszéd fel nem nyomja. Normális, figyelmes embereket egyébként ezek a szabályok nem különösen korlátoznak, szerintem például szabályzat nélkül is tirpákság zenét üvöltetni, de azért vicces egy ilyen füzet a szabadság hazájában.
Lehetetlen úgy elhagyni a várost, hogy az ember ne akarjon túrázni menni – 2-es főút, Washington állam
Gladiátorként Woodstockban
Az új munka nagyon furcsa volt a megelőző másfél év feszített tempója után. A parkoló 9-kor még üres volt, hatkor meg már üres. A business casual dress kódhoz szokott szemem nehezen vette be flip-flopban, zsebes rövidnaciban és kinyúlt geek pólókban dolgozni járó emberek látványát.
A kollegák okosak és még amerikai viszonylatban mérve is különösen kedvesek, együttműködőek. A munkahely rengeteg energiát fordít a kultúra formálására. A különbözőségek nemhogy elfogadása, de kiaknázása csak egy dolog, ami tanulságos lehetne a világ sok más helyén – mondom ezt egy geek pólózás után.
Plakátok, papír-poharak, céges rendezvények próbálnak üzeneteket közvetíteni egy legtöbbek számára jobb világ érdekében. Innen nézve fejlett országok – beleértve az USA egyes államait is – tűnnek középkorinak
Azt mondanám, hogy az egyik legjobb munkahelyet sikerült kifognom, amit lehet, valami mégis hiányzott. Szellemileg kigyúrva, „leölt problémáktól véres karddal” sétálgattam táncikáló hippik között, mint egy rossz arénába tévedt gladiátor.
Ez persze eleinte jót tett, a korábbi hatalmas nyomás után ekkor még random zajok vagy teljesen hétköznapi problémák is képesek voltak olyan üzemmódba kapcsolni a testem, mint aki zakatoló szívvel halálos veszélyben retteg, bár fejben teljesen tudatában voltam, hogy semmi baj sincsen. Pár hét után ezek ritkulni kezdtek, majd egy-két hónap múlva megszűntek.
Négy hónap után viszont már nem bírtam tovább, valami több kellett. Elkezdtem bogarászni a belső pozíciókról szóló hírlevelet, megnyitottam az egyik szimpatikus team forráskódját, 1-2 napig turkáltam benne, kerestem pár hibát és javítani valót, majd elküldtem nekik az önéletrajzommal. Nem sokkal később kezdtem náluk, ahol azonnal összekattantam a munkával.
Immáron a szívroham veszélye nélkül, de megfelelően nehéz problémákon tudok dolgozni. A csapat épít a képességeimre, nekem pedig van jövőképem, a cég még 10 éves viszonylatban is tartogat fejlődési és karrierlehetőségeket.
Ez az én világom
Elég hamar beláttam, hogy a nyugati partról relokált siránkozó kollegáimnak igaza van. Seattle környéke mintha direkt úgy lenne megtervezve, hogy a vágyaimnak megfeleljen.
Símezők 40-50 percnyi autóútra. Több száz túraút egy 30-40 mérföldes körzetben. Kicsit távolabb az Olympic nemzeti park többnapos, sátrazós túrákkal ismerhető meg, a legszebb tájak nem adják magukat könnyen.
Rattlesnake Lake trail, 30-40 percre a lakhelyünktől
A munkámat szeretem, hobbiból is olyanokat reszelgetek, ami a munkával kapcsolatos. A fizetésem kövéren bruttó kétszázezer dollár fölött lesz idén, és mivel már most látszik, hogy legalább egyet tudok előre lépni pozícióban, 2-3 éven belül beáll egy $250 000-es, ha nagyon jól megy, 5-6 éven belül egy $300 000-es szintre.
Snowboardozás a kollegákkal a közeli hegyen
Jelenleg évi közel $30 000 dollár megy nyugdíjszámlára, ebből $9000-et a cég fizet jófejségből, amit hálátlan módon nem is szoktam beleszámolni a juttatásomba.
Jövőre hozzádobunk még évi $10 000 dollárt, majd ha lesz saját házunk, rákapcsolunk az évi $50 000-es nyugdíjszámlára való megtakarításra, valahol ironikus módon állva hagyva azt a tempót, amivel Magyarországon takarékoskodtunk volna, ha nem tosszák szét a rendszert, és ez nem járul hozzá az országelhagyásunkhoz.
Ami még a csomaggal jön
Néha elhangzik, hogy bár lehet, hogy jó a pénz, de az oktatás, egészségügy miatt nem élnének az emberek az USA-ban. Ezeknek az aggodalmaknak egy része megalapozott, de már mind a két témáról írtam cikket, hogy árnyalja a képet.
Bár vannak ellenhangok, a saját tapasztalat és közeli ismerősök beszámolói alapján az egészségügyi szolgáltatás mérföldekkel jobb a magyarnál, nem csak a felszerelés, de a kiszolgálás módja miatt is. És aki szerencsés, anyagilag sem omlik össze miatta.
A titok nyitja, hogy kinek milyen biztosítása van. Egy bizonyos (nem is túl nagy) cégméreten felül kötelező „valamilyen” biztosítást adni a dolgozóknak. Az viszont kérdés, hogy milyen az a valamilyen.
Némelyik biztosítás évi párezer dollárig nem fizet semmit – így az ember, ha csak nincs valami nagy baja méregdrága kezelésekkel, lényegében magának fizeti a vizsgálatokat, kezeléseket.
Más biztosítások viszont fizetnek mindent, a tulajdonosának egy fillérjébe sem kerül semmilyen ellátás. Nyilván a két biztosítástípus között a biztosítás ára a legfőbb különbség, és a kevéssé jólmenő cégek (ilyenek például az iskolák a tanárokkal, vagy alacsony profittal működő vállalkozások) nem fognak drága biztosítást adni.
Túrázás júniusban – Mt. Rainier, Washington State
Hogy mi az a drága, az én példámon keresztül lehet érzékeltetni. Nekem (és a családnak) szinte mindent fizet a biztosító. Egy $20 dolláros vizitdíjat kell fizetnünk (specialista, pl. fül-orr-gégész esetén $40-et) a folyamat legelején – forintba átszámolva ez lehet, hogy nem olyan kevés, de itt ez nekünk egy jelentéktelen összeg.
Azért, hogy ilyen biztosításunk legyen, fogászattal és szemésszel, amelyek külön opciók, a munkáltatóm évi kicsit több mint $20 000-et fizet biztosításra. Ez fedezi az egész négytagú családot.
Nem nehéz belátni, hogy évi 20-30-50 ezer dolláros fizetések mellé a munkáltatók nem fognak egy 20 ezer dolláros biztosítási csomagot adni. Amikor valaki munkát keres, a biztosítási csomag ugyanolyan szempont, mint a fizetés és egyéb más faktorok, emiatt a hiányszakmákban a jó fizetés mellett jó biztosítással is próbálják csábítani az embereket.
A zöld késő ősszel is tartja magát - Bridal veil falls trail, Washington állam
Az oktatás kérdést már szintén részleteztem korábban. Egy apró frissítés, hogy a 16 éves, most másodikos középiskolás lányom azon versenyzik, hogy jövőre a helyi műszaki főiskolára mehessen, így 18 éves korára egyszerre letudja a középiskolát és az egyetem első két évét, amit később más egyetemek (részben) beszámítanak, ha váltani akar.
Ez a rugalmas oktatási rendszernek köszönhető, ahol 6. osztálytól nem kötötten, hanem választható tantárgyakat tanulnak a gyerekek, érdeklődésüknek és teljesítőképességüknek megfelelően. Azért lehet 16 évesen főiskolára menni, mert az átlagnál rátermettebb diákok az egyéni tanrenddel nincsenek az átlag tempóhoz kötve.
Persze, hallottunk ilyet már Magyarországon is, hogy fiatalon egyetemre mennek gyerekek – pár évente ír történeteket az újság. Csakhogy itt, legalábbis Washington államban, ez a „normál” rendszer része, és nem csak a csillogóan zseniális 0.001% tudja meglépni.
A feleségek mit csinálnak – 5 évvel később
Lassan a kisebb gyerek is elérte azt a kort, hogy már nehezebben keveri magát bajba otthon a nagyobb nővére felügyelete mellett, és talán egy nyáriszünetet is túl fognak élni. Így lehetett gondolkodni munkakeresésben. Az egyetlen bökkenő, hogy 3 év magyarországi gyes és 5 év amerikai stay-at-home anyaság után az önéletrajz nem néz ki túl csábítóan.
Így nagy levegő, visszabandukolás a start kockára, és kezdődhet a játék elölről: a párom megpályázott pár belépő szintű munkát, ami tipikusan adatrögzítést jelent, nem túl magas, évi kb. bruttó $25 000 dollárért.
Ez az „alulról kezdés” egyébként jellemző az USA-ban, a fiatalok sokszor jó képzettséggel is így kezdik, aztán feltornázzák magukat pár év alatt a helyükre. Csak más érzés ez 22 évesen egyetemről kiesve és más negyven körül sokkal jobb munkakörök betöltése után.
Hamar fel is vették az egyik nagy áruház-hálózat irodájába. Két hét adatpötyögés után a problémás helyzetek kezelése miatt gyorsan észrevették, hogy ennél többet is tudna, így rárakták egy másik, bonyolultabb adatbányász rendszerre.
Mivel az is könnyen ment, kicsit később már rábízták az új kollegák tanítását, a rendszermódosítások tesztelését, a társirodákból odalátogató fejeseknek a rendszer demózását – ami egyetlen nem anyanyelvűként a csapatban elég megtisztelő.
Mindez még csak két hónapja, így várjuk, hogy megy tovább. A pénz szerencsére nem számít, így egyelőre inkább csak az önbecsülés visszaépítésére, a tenni akarás kielégítésére jó.
Valószínű 2-3 éves távlatban sikerül felkapaszkodni egy kicsit, elérve egy átlagosabb, évi $50 000 dolláros bevételt, amit aztán vagy félrerakunk, vagy ha már vettünk házat, előtörlesztünk belőle – vagy csak egyszerűen a seggére verünk utazgatásokkal.
Reflection Lakes, Washington, Augusztus – most túl nagy a szél a tükröződéshez
Mi a konklúzió?
Amikor elkezdtem az első cikket a „Magyarországra újjászületni” gondolattal, a tervem az volt, hogy befejezésként visszatérek oda, hogy igen, Magyarországra jó lenne újjászületni, de egyetemen erőltetni kellene a nyelvet, külföldi ösztöndíjakat, és amilyen gyorsan lehet, Amerikában landolni – és hasonlót akartam javasolni a mai fiatalságnak.
Végiggondolva a történetemet viszont megváltozott a véleményem. Huszonhárom-huszonöt évesen kikerülve, mára valószínűleg sokkal előrébb tartanék mind anyagilag, mind karrier szempontjából.
Az Egyesült Államok nekem személy szerint egyszerűen sokkal többet tud adni, mint Magyarország, anyagilag, szakmailag, lakókörnyezet és életminőség tekintetében.
De tudnám vajon megfelelően kezelni? Vagy valami beképzelt figura lennék, aki a sikert kizárólag magának tulajdonítaná, kizárva a szerencse szerepét? Lenézve az összes béna magyart, aki nem csinálta utána?
Vajon belátnám, hogy egy 70 négyzetméteres társasházban lehet ugyanolyan boldog egy ember, mint 300 feletti családi házban? Hogy évi két „nagy nyaralás” darabonként 7-8 ezer dolláros költségvetéssel, meg néhány kicsi nem szükséges egy teljes élethez?
A mostani hátteremmel legalább látom, hogy mindez, amit sokszor a szerencsének vagy éppen szerencsétlenségből való kihátrálásnak köszönhetően sikerült elérni, nem feltétele a boldogságnak. Persze nem akarok álszenteskedni, nagyon jó, hogy van – nem a pénz miatt jöttünk el, de most már csak a pénz is elég volna, hogy ne menjünk vissza.
Az elmúlt öt év a legnehezebb periódusa volt az életemnek – még az egyik legjobb szakmával, óriási hátszéllel is. Nem is értem mások sokkal rosszabb pozícióból ezt hogyan csinálják végig, minden tiszteletem az övék.
De mint a bölcsek mondani szokták, az emlékek érzelmi értéke abszolútértékben marad meg – később sokszor a legrosszabb élmények is már csak jó sztorik lesznek.
Milyen vicces már remegő fenéklyukkal bogarászni a pénzügyi képleteket a kód javításához, és megérteni, mielőtt kirúgnak, mint azt a hülyét az előző hónapban a Harvardról, ha-ha.
Elsírnám magam, ha mindezt végig kellene csinálni megint, ugyanakkor nem adnám az emlékeimből az elmúlt öt évet és az előző húszat sem, amit Magyarországon felnőttként éltem. Ez segít jobban a helyén kezelni egy csomó dolgot, és a magyarországi életem is teljes volt az utolsó 3-4 évet leszámítva.
Az elmúlt évek miatt azt is belátom, hogy a külföld nem mindenkinek való. Én valószínűleg egy megkeseredett, mérges, a tehetetlenségéből adódó frusztrációját mindenre kivetítő, a gyerekei jövőéjért aggódó ember lennék Magyarországon, ahogy sokan azok is, akik nem tudnak változtatni, vagy nem találnak valami célt, hogy eltereljék a figyelmüket.
Évekig felidegesítettek még a magyar hírek, külföldről is. Csak azután kezdett csökkenni a hatásuk, miután újra lett jövőképem itt, nem sokkal ezelőtt, és újra tudtam előrefele tekinteni a visszafelé helyett.
Persze, még mindig egy alávaló féreg bandának tartom a kormányt és környezetét, nem értve, hogy miért nem gyulladt még rájuk a parlament. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy sok embernek a Magyarországon maradás, vagy az oda visszatérés a jobb/kevéssé rosszabb alternatíva.
Azért egy általánosítható tanulság mégis kibontakozik a történetemből. Mindig nehezen szántam rá magam a nagyobb lépésekre, amikor már éreztem, hogy nem jó, de félve, hogy változtatva mi lesz.
Mostanra már kicsit jobban látom: általában nem rossz döntések vannak. Inkább csak olyanok, amik egy „szívó-körúton” vezetnek a jóhoz.
Szóval, ha a véleményemet kérdezi valaki: igen, tegye meg azt a lépést. Legyen ez külföldre költözés, vagy éppen vissza. Sok éves távlatban az a lépés úgyis valószínű hasznos lesz. És ezt nem mások dolga lesz értékelni.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: