Van az úgy, hogy az ember „ott ragad” egy országban – vagy azért, mert nincs igazán ereje lépni, vagy csak mert „úgy alakult”, vagy éppen nincsen semmilyen különösebb ok továbbmenni.

Mi az az öt dolog, ami a leginkább hiányzik Magyarországról? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!

(Fotó: Puhacica)

Ez történt a Végtelen… talán szerzőjével és családjával is, akik Magyarországon „ragadtak”, mert a gyerekek örültek, nekik pedig nem volt éppen semmilyen komolyabb indok a költözésre. Így aztán arra gondoltak, maradnak egy darabig…

„Sokan kérdezitek, hogy végleg hazaköltöztünk? Ezt így nem mondanám. Amit megtanultam az élettől eddig, hogy nem kell eldönteni semmit véglegesre. Most itt vagyunk, szoktam mondani.

Átmenetileg, hosszabb vagy rövidebb időre, mindegy, mert bármikor tovább mehetünk. És ez a gondolat nagyon sokat segít átvészelni a sok abszurditást, idegesítő eseményt és fojtogató életérzést itthon. Testben és szívben inkább vagyok jelen, mint szellemben.

Globális nemzetközi szervezetnek dolgozom, napi nyolc órában angolul beszélek a világ különböző pontjain élő emberekkel, ha a városba megyek a belvárosba, ahol leginkább turistákat látok, az óvodánk tökéletesen zárt kis Paradicsom, a waldorfos közösség védelmező burkában és vannak itt még páran a barátaim közül, akikkel újra összejárunk és újak is, akikkel közös terveket szövünk. Ezen kívül van a család, ahol a szívem tartom.

Szóval mondhatni a kakaó habját igyekszem lefölözni a Magyarországon való tartózkodásról. Hiszen tudjuk, Budapest tökéletesen alkalmas egy kis nyaralásra, a közeli hegyek kirándulásra, a Duna evezésre, a romkocsmák, színházak, koncertek szórakozásra, ezerféle éttermek gasztrotúrára. Szóval most ez.

Azért óvatos vagyok, ritkán lépek ki a köreimből, mert így is gyűlnek a felhők és nem tudom meddig bírom fenntartani a zárt burkot, ami körülvesz, nem belefolyni, csak kicsit érzékelni, kívülről figyelni, mint egy turista, mint egy átutazó. Igyekszem tartani magam. Átutazónak.”

Az eredeti bejegyzést ide kattintva olvashatjátok el.

Egy arctalan ország

Vannak országok, amikről jól körülhatárolható kép él a köztudatban, és vannak országok, amikről nem – mondhatjuk, hogy arctalanok. Thaiföld nevéhez például a legtöbben paradicsomi tengerpartokat társítanak, Németország mellé fachwerk házakat, Brazíliához pedig óceánparti strandokat, ahol a helyiek bossa novát pengetve isszák a koktélt. Ezzel szemben Malajziának vagy Uruguaynak mintha nem lennének kiemelkedő, figyelemfelkeltő vonásai – legalábbis Elvira szerint, aki idén ősszel járt az országban.

„Malajziába 2019 októberének első felében érkeztem meg, és Penangen léptem be az országba. (...) Penang soknemzetiségű és multikulturális hely – ahogyan Malajzia is, legalábbis a nagyvárosi részeken (a falvakban jellemzően a maláj lakosság dominál).

Ahogy Penang a gyarmati időkben egyre fontosabb szerepet töltött be a kereskedelemben, illetve egyre erősödött a sziget gazdasága végig a 19. század során, majd a 20. században is, a sziget a kínai bevándorlók egyik kedvelt célpontjává vált.

Így a muszlim vallású maláj lakosság mellett a – jellemzően buddhista – kínai lakosság is nagy teret nyert. Egy időben a sziget lakosságát többségében kínaiak alkották. (...)

Harmadik színfoltként a 19. század második felétől egyre nagyobb számban jelentek meg az indiaiak.

Ugyanis mivel a kínaiak üzleti vállalkozásokat vittek, és a malájok inkább a földművelésben jeleskedtek, nem volt senki, aki az igazán nehéz fizikai munkákat elvégezte volna, mint amilyen a vasútépítés, a bányászat, vagy a Cameron-felföldön a teaföldek embert próbáló gondozása.

Ezért a britek betelepítettek az országba egy sereg indiait (jellemzően tamilt) Dél-Indiából, akikből Penangra is jutott.

Penang etnikai arányai – Malajzia egészétől eltérően –: a lakosság 2/5 része maláj, 2/5 része kínai gyökerű, és 1/10 része indiai gyökerű (forrás). A lakosság megoszlásának egész Malajziára vetített adatai: a becslések szerint 50% maláj, 24% kínai, 8% indiai (főleg tamil), a maradék százalékokon pedig kisebb, jellemzően az esőerdőben, illetve Borneó szigetén élő etnikai csoportok osztoznak.

Ez a történelmi háttere annak, ami miatt én olyan remekül éreztem magam Malajziában, és különösen Penangen. Georgetownban teljesen természetes, hogy az indiai muszlim építészet stílusában épült mecsettől néhány percnyire színes hindu templom áll Little Indiában, a következő sarkon pedig, immár Chinatownban kínai épületek, köztük szentélyek találhatók sárkánnyal a tetejükön. Mindezt pedig keretbe fogják a gyarmati kori házak, amelyek közül sajnos sok igen rossz állapotban van.

Szent épületek

A szakrális épületek nem holmi kirakatok, hanem pontosan arra használják őket a helyiek, amire rendeltettek. A mecsetekből messzire hallani az imára hívó müezzint, és bármikor érkeztem egy mecsethez, mindig láttam bent imádkozókat, amint Mekka felé fordulva térdepelnek (a mecsetekbe be is mehettem, ha felvettem a rendelkezésre bocsátott hosszú csuklyás köpenyt).

A hindu templomban, ahol a színes szobrokon keresztül szinte az egész hindu mitológia megelevenedik, reggelente asszonyok üldögélnek és találkoznak, este pedig családok érkeznek imára.

A kínai szentélyekbe is be-betértem, sőt elkirándultam a várostól kissé távolabb található új, színes, nagyszabású Kek Lok Si buddhista templomegyütteshez is, amit Kuan-jin bódhiszattva tiszteletére emeltek. (...)

Gasztronómia

Penang, sőt egész Malajzia híres a gasztronómiáról. Ki-ki a saját ételét eszi: a malájok többnyire nasi lemakot (amely egy kókusztejjel készített rizsből, pirított szardellából, uborkából álló étel, melléje általában csirkét szolgálnak fel); a kínaiak tésztákat, tésztás leveseket és egyéb kínai ételeket, mint például az édes-savanyú szósz rizzsel; az indiaiak pedig curryt, daalt, naant és még mindenféle jót, massala teával vagy mango lassival kísérve.

A különböző etnikumok konyhája az évtizedek, évszázadok alatt hatott egymásra, és immár olyan érzése lehet az embernek, mintha mindennek lenne egy pici indiai beütése, fűszeressége. Gazdag ízvilág a malajziai, bőven adagolja a távol-keleti fűszereket, amelyek kereskedelmében sokáig fontos szerepet töltött be az ország.

Nyelv

Ahogy mindenkinek megvan a maga konyhája, úgy mindenki a saját nyelvét használja. A malájok malájul beszélnek; a kínaiak valamelyik kínai nyelvjárást, például a kantonit használják, attól függően, hogy felmenőik Kína melyik részéről érkeztek eredetileg (azok pedig, akik kínai óvodába, ill. oktatási intézménybe járnak, a Kínában hivatalosnak számító mandarint tanulják); az indiaiak is saját nyelvükön beszélnek (többségük tamilul).

Sokan tudnak legalább néhány szót angolul, bár bevallom, én magasabb színvonalú angol nyelvtudásra számítottam itt. A hiányos angoltudás miatt viszonylag kevés olyan helybélivel találkoztam, akivel mélyebb beszélgetéseket tudtam folytatni, de szerencsére azért sikerült néhányszor.

Angol nyelvtudás terén inkább a túlélő szintre érdemes számítani Malajziában, és ha az ember ennél kedvezőbb benyomásokat szerez, akkor örülhet a pozitív meglepetésnek.”

A teljes posztot rengeteg fotóval, itt találjátok.

Harmincadik születésnap Palermóban

Nemrég ünnepelte 30. születésnapóját a Luxemburgban élő Vera (ezúton is sok boldogságot neki!), amit egy palermói kiruccanással ünnepeltek meg.

„Oda-vissza szuper, zökkenő- és gyakorlatilag késésmentes utunk volt, ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, mert Ryanairrel mentünk, és legyen velük kapcsolatban valami pozitív megjegyzés is (ez nyilván nem kompenzálja azt, ahogy a munkavállalóikkal bánnak). Érkezéskor azonnal hunyorognunk kellett a napsütésben, szavak nincsenek rá, hogy mennyire jólesett!

Bevonatoztunk a városba és gyorsan elfoglaltuk a szállást - egy nagyon kedves középkorú házaspár által üzemeltetett bed&breakfast, minden teljesen oké volt a hangszigetelést kivéve: ahányszor valaki kinyitott vagy becsukott egy ajtót, mindenki hallotta többkilométeres körzeten belül. Nyilván ki lehet bírni, de azért reggel/este nem esett túl jól.

A házaspár nem igazán bírt semmilyen idegen nyelven kommunikálni, de a pasas telefonján volt google translate, úgyhogy amikor teljesen tanácstalan volt, akkor abba írta bele a mondandóját :D Szerencse, hogy mi azért nagyjából értettük, mit mond.

A felesége nem is próbált más nyelven beszélni, hihetetlen vehemenciával és kedvességgel beszélt hozzánk olaszul, ahányszor alkalmat talált rá. Mondjuk a 60%-át értettük. :D

Őszintén szólva nem volt túl jó benyomásunk a városról így pár óra után: rengeteg a szemét, a kutyaszar, de ami ennél még rosszabb, hogy az autók egy számunkra teljességgel követhetetlen logika (?) szerint közlekednek.

Sávok szinte sehol sincsenek felfestve, a zebra előtt nemhogy nem állnak meg, de csak épphogy lassítanak, a dugóban dudálnak, mindenhova „parkolnak”, ahol ott egy talpalatnyi hely (sarkok incl.), nem ritka, hogy a járdára merőlegesen parkoló autók mögött még ott áll egy vagy két autó a járdával párhuzamosan... Ők nyilván látják a logikát, nekünk nem sikerült fölfedezni.

Amúgy vannak buszok meg metró is talán, mégis az volt a benyomásom, hogy mindenki inkább vezet, és hiába vannak tele az utak, a parkolók is mind csordultig.

Na mindegy, mi azért lelkesen bandukoltunk föl és alá és élveztük az egyre halványodó napsütést. A biztonságérzetem/ünk amúgy még a legszűkebb sikátorban is abszolút 100%-os volt. (...)

Keddre már csak a hazaút maradt. A házigazdáink annyira cukik voltak, hogy amikor hétfőn megtudták, hogy nem leszünk ott kedd reggel már a reggelikor, direkt csak nekünk hagytak ott ennivalót, hogy ne menjünk el üres gyomorral.

Lehet, hogy a kártyás fizetést nem bírták beüzemelni és képtelenek két értelmes szót kinyögni angolul, de hihetetlen segítőkészek és kedvesek* voltak végig. (*ha jól értettük őket, ugye).”

A teljes posztot érdekes fotókkal itt találjátok.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.