Az első hetek és hónapok (néha kissé ijesztő) izgalma után lassan külföldön is beindul a mókuskerék. Így történt ez Viktorék esetében is (története első és második részét itt pótolhatja az, aki elmulasztotta), hogy aztán egyszer csak beüssön egy váratlanul (és nem túl kellemesen) izgalmas helyzet.
„Foliage” – ősz Massachusetts államban
„Végre eljött a nap, amikor a család újra együtt lehetett. Ekkorra nekem már megvolt a mindennapi rutinom, ami elég volt egy egyszerű életvitelhez. Ehhez természetesen még rengeteget kellett az évek alatt hozzátenni, hogy nagyjából teljes életet tudjunk élni. Igen, évek kellettek, és még most, több mint 5 év múlva sem mondanám, hogy „készen vagyunk”. De kezdjük az elején.
A Wall Street állványozás nélküli oldala
A mézeshetek
Az első egy-két hét kétségbeesett kilátástalansága mostanra elmúlt, és látszott, hogy képesek leszünk egy élhető életstílust fenntartani. Normális környéken lakunk, nem halunk éhen.
Az elsődleges cél túlélni a zöldkártyáig, a szabadságot jelentő kis plasztiklapig, amikor már magam választhatok munkahelyet, nyilván magasabb fizetésért, és amikor már csak akkor tesznek ki az országból, ha valami nagyon csúnyát csinálok.
Tudtuk, hogy addig lemondásokra, kompromisszumokra lesz szükség, ezért nem is vártunk túl sokat az első pár évtől. Ehhez képes a sok újdonság színessé tette az első pár hónapot.
Az 1663-ban épült Fort Wadsworth – erőd az első otthonunknak helyt adó Staten Islanden
New Yorkot nem kell túlmagyarázni, természetesen megnéztük az ikonikus helyeket és az ezernyi kevéssé ismert dolgot. Aztán elkezdtük bővíteni a kört.
Az Egyesült Államokat szokás ostorozni a nemlétező történelme és kulturális öröksége miatt, ennek ellenére gyorsan kiderült, hogy több emberöltő sem lenne elég végiglátogatni azt a „keveset”, amijük van. És ha ehhez hozzávesszük az ezerféle tájat, ami itt található, az ember gyorsan zavarba kerül a bakancslista összeállításánál.
Princeton Egyetem, New Jersey – a nemlétező kultúra egy darabja 100 évvel fiatalabb az ELTE-nél, 44 Nobel-díjast adott a világnak
Az első pár hónapban ritkán volt olyan hétvége, hogy otthon maradtunk. A gyerekek gyakran panaszkodtak, hogy ne menjünk már annyit, ők csak otthon szeretnének lazulni. Mi viszont élni akartunk a hirtelen elénk tárulkozó lehetőségekkel. Élveztük a más világot, amibe belecsöppentünk, hihetetlennek tűnt az egész.
Mennyit ér a pénzünk?
Az egyik leginkább zavarbaejtő kérdés, hogy mit jelent a pénz. Az első hetekben egyáltalán nem éreztük az árakat, hogy mi a drága vagy az olcsó. Forintra semmi értelme nem volt átszámolni, teljesen torz értékek jöttek ki.
Viszont valami támpontot kellett találni, hogy navigálni tudjunk az életszínvonal-gyilkos sóherkodás és a fájdalmas túlköltekezés között, amíg nem megy újra tapasztalatból.
Mercury űrkapszula replika – interaktív repüléstechnikai múzeum az Itrepid anyahajón, New York
Az első napokban csak az ebédem árát tudtam, ami 8-10 dollár, a magyarországi ebédem több mint duplája volt, ez lett az alapegység. 8-10 dollár nem tétel, többszáz ilyen egységnyi cuccot kell venni, hogy megborítsa a költségvetést. Így az első költési szabály az volt, hogy a tíz dollár körüli dolgok, ha kellenek, és a szubjektív értéke hozzámérhető egy ebédéhez, akkor megveszem, mert nem számit.
Az 50 dollár lett az 1-2 naponta belefér kategória, ha nem volt furcsa a gondolat, hogy „de ennek az árából egy hétig tudnék ebédelni”. Száz dollár körül az volt rendben, ha nem történik heti egy, vagy max. kettőnél több. Az ezen felüli tételek voltak a fogszívós vásárlások.
Alexandria, Virginia
És eleinte szívtuk a fogunkat rendesen. Bár én azt gondoltam, hogy jól berendeztem a házat, két-három hónapig csak azt hallottam a feleségemtől, hogy „kell még ez, kell még az”.
Irdatlan ütemben pörgött ki a pénz, az autóvásárlást leszámítva is 15-20 ezer dollár párologhatott az első pár hónapban extra kiadásként, bár ebben benne volt egy egész nyaras intenzív angol nyelvtanfolyam a helyi egyetemen a páromnak.
Erre természetesen még rádobott egy lapáttal, hogy rengeteget utaztunk. Az utazás egyébként annyira nem drága, ha módjával csinálja az ember. A benzinköltség nem számít, olyan olcsó a fizetéshez képest.
Egész kulturált szállodákban lehet megaludni négyen 100-200 dollárért egy éjszakára, ami a fizetéshez képest szintén nem sok. De mivel sokat utaztunk, havi szinten ez már komolyabb költség volt, és rendszeresen negatívba billentette a havi egyenleget.
Másik oldalról viszont úgy voltunk vele, hogy a fenébe, ki tudja, meddig lehetünk itt, most adott a lehetőség, használjuk ki.
Nem lesz rosszabb, de jobb sem
Pár hónap után már látszott, hogy kb. azt az életszínvonalat tudjuk tartani, mint Magyarországon. Nehéz volt összehasonlítani, mert más a vásárlói kosár, de úgy tűnt, hogy nem lesz jelentősen rosszabb minőségű az életünk, de jelentősen jobb sem.
Bár a fizetésem eleinte elég nyomott volt, a pár év múlva várható normál fizetésemmel számolva is csak arra számítottunk, hogy akkor majd elkezdhetünk nyugdíjra rohamtempóban félretenni a félreszámított 20 évünk után, meg esetleg belevághatunk egy házvásárlásba, ha nagyon jól állnak a csillagok.
Upstate New York, az ezernyi vízesés egyikénél
Ekkoriban rendszeresen szidtam magam, hogy miért nem jöttem korábban, a gyerekek előtt. A fiataloknak van ideje végiglépkedni a lakás-létrát – elsőre vesznek egy kb. mindegy mit, mivel az iskolakörzet nem számít – itt az iskolakörzet a lakás árak egyik fő mozgatórugója. Aztán szépen cserélgetik nagyobbra, jobbra.
A velem megegyező végzettségű emberek, mire a gyerek iskoláskorú, szépen meg tudnak finanszírozni egy házat egy jó iskolakörzetben. Nekem viszont a létra végigjárása nélkül kellett biztosítani egy normális lakhelyet, ami nyilván csak bérléssel ment, magas bérleti díjjal, hátráltatva, hogy önerőre gyűjtsünk saját házhoz – a nekem elfogadhatónak tartottak akkoriban 7-800 ezer dollárba kerültek a környéken.
Amish fogat, Pennsylvania
Ha azt hiszed, tudsz angolul
Amerikában sokan jönnek rá, hogy mégsem tudnak angolul, bár vannak, akik ezt úgy fordítják ki, hogy az amerikaiak nem tudnak. Nekem nem is voltak illúzióim, hogy jól tudok, és ebből táplálkozott az egyik félelmem.
A munka miatt az évek alatt szépen lassan sikerült elérni egy szintet, amivel szakmai körön belül el lehetett boldogulni. Amikor eldöntöttük, hogy jövünk, elkezdtem magántanárhoz járni, és otthon szorgalmasan tanulgatni, ami sokat javított, de közel sem eleget.
Mivel az első projektemen nem volt egy anyanyelvű sem, munka közben nem jöttek ki a nyelvi hiányosságok. Csak mindenhol máshol. Elég megalázó érzés, amikor háromszor kell visszakérdezni, hogy mit mond az eladó, mire az ember rájön, hogy „plastic or paper?”.
Fort Niagara, New York állam – pár mérföld a vízeséstől, mégis üres
Másik oldalról, furcsa volt látni, hogy emberek 5-10-15 évet eltöltve az USA-ban még mindig milyen gyengén beszélnek, sokszor még az én szintemet sem elérve.
Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a nyelvet nem fogom „csak úgy” felszedni, és nem tetszett a gondolat, hogy 5-10 év múlva is kb. ezen a szinten legyek, hogy naponta kelljen idiótának érezni magam emiatt.
Elég izmos svunggal kezdtem hát bele a nyelvtanulásba – legtöbbször olyat módszerekkel, amit már Magyarországon, évekkel korábban is megtehettem volna.
A gyakorlás nem elég
Első körben vettem egy fülhallgatós kisrádiót, hogy a napi összesen 2,5 óra ingázást a helyi hírcsatorna hallgatásával töltsem. Az amúgy egész érdekes riportok hallgatása hetek alatt hatalmasat dobott a szövegértésen, azt az illúziót adva, hogy ilyen ütemű fejlődéssel 2 év múlva, igaz egy kis szexi akcentussal, de meglesz egy közel anyanyelvi szint.
Vidéki Pennsylvania
Később elkezdtem írni a szembejövő ismeretlen szavakat és egy webes programmal reggelente, még csipás szemekkel 20-30 perceket gyakoroltam – ezt kb. 7-8 hónapig csinálva, mire az utálat legyőzte a tenni akarást.
A végére 2000 szó/kifejezés volt a rendszerben, amit párszáz szavasával visszamenőleg is folyamatosan ismételni kellett naponta, mert mindig elfelejtettem a régebbi szavakat. Valószínűleg a jó harmadát azóta már nem is tudom.
Ezen kívül megtanultam az international phonetic alphabetet a megfelelő hangokkal a YouTube-ról, ami rávilágított, hogy az ˈɪŋlɪʃ ˈtiʧər az nem igazán inglis tícsőr, és hogy a szavak nagy részét emiatt rossz hangokkal tanultam meg anno.
Így a leggyakrabb párszáz szót újratanultam, hogy legalább a mondataim szavainak 75% helyes legyen, és ne csak a szövegkörnyezet határozza meg, hogy az ágyról vagy valami rosszról beszélek, illetve kaja után nem bolond vagyok, hanem tele.
Great Falls Park, Virginia állam
Ezen kívül annyi mindent tanultam, hogy még felsorolva is unalmas, hát még akkor végig csinálni.
Bebifláztam egy rakás táblázatot, mint gerund vs infinitive, helyes prepozíciók, leggyakrabbi pharsal verbek és idiómák, elkezdtem Skype-on anyanyelvű tanárral tanulni heti két órában, több mint két évig.
Később, amikor már nem vonattal jártam, kiejtést segítő hangoskönyveket toltam a kocsiban, szépen ismételgetve hangosan a trükköket, mint a cup és cop közötti voice placement.
Az eredmény? Nagyszerűen észreveszem mások hibáit – és a sajátjaimat is, utólag. Szexi akcentus helyett van egy kevéssé szexi tipikus kelet-európai, néha még mindig olyan hibákat vétek, hogy a Rigó utcában megdobálnának romlott paradicsommal.
Nem mondom, hogy nem fejlődtem, mert fejlődtem, rengeteget. Csak a fele sem sikerült annak, amit akartam. Az egyik legszomorúbb, hogy tudom, hogy ezen valahogy lehetne még javítani. Talán beletolva még másik 1-2 ezer órát. Amit nem fogok. Így, ha jön egy friss és lelkes határátkelő valahonnan, majd szörnyülködhet, aztán hátha neki több kitartása, tehetsége lesz.
Lover’s Leap, Georgia állam
A feleségek mit csinálnak?
A világon talán a legkönnyebben konvertálható diploma és szakma a programozóké, a magasan képzett külföldiek nagy része valószínű informatikus, legalábbis az USA-ban.
Ők könnyen kapnak képzettségnek megfelelő munkát, viszont legtöbbször nem egyedül érkeznek, hanem a házastársaikkal – akik legnagyobb részben nem programozók.
Egy ideig érdekes az új élet, aztán mindez leülepszik, és lehet gondolkodni, hogy most mi van, mi lesz. Ha csak nem valami egyszerűbb munkáról van szó – már pedig a programozófeleségek gyakran szintén jólképzettek – akkor az otthoni szakma jó eséllyel nem lesz használható, legalábbis nem közvetlenül.
Honosítás, plusz iskola, szakmai gyakorlat az új környezetben, lényegében majdnem nulláról újrakezdés. És mindez szerencsés esetben. Ugyanis általában nincs meg a nyelvi alap sem, lásd fentebb.
Sikeresen „letárgyalni” valamit angolul egy olasszal vagy némettel, nem ugyanaz, mint amikor egy meetingen két anyanyelvű el kezd belemelegedni a vitába, te meg fejtsd meg, hogy végül miben egyeztek meg.
Cseresznyefa virágzás, Washington DC
De ha még ez sem gond, akkor ugrik a képbe a szociális rendszer amúgy számomra szimpatikus visszavágottsága. Az óvoda itt nem kötelező – ha a szülők valamiért akarják, akkor viszont fizetniük kell érte. Nem is keveset. Lehet keveset is, csak oda nem biztos, hogy szívesen adnám be a gyereket.
Nekünk egy évvel később egy fél napos, 9-13:30-ig tartó, egyébként nagyon színvonalas óvoda $8000-be került egy évre. Egy munkaidőt áthidaló óvoda akkor ennél is több.
Nyárra egy legolcsóbb, középiskolás babysitter óránként $10, egész nyárra az $4000, így már jó $15000 körül járunk vagy inkább felette, hogy mindkét szülő dolgozhasson – és csak egy óvodás korú gyerekkel számoltunk.
Legtöbbeknek arra jön ki a matek, hogy amíg a gyerekek nem önműködőek, addig ezt nehéz összehozni. Marad tehát a WC-n lehúzott karrier, a feleslegesség, alkalmatlanság érzése, nyelv nélkül a bezártság.
Ez a jelenség annyira tipikus volt az újonnan kiköltöző kollegáim között, mint a szülés utáni depresszió. Nem mindenkinél jelentkezett, de volt olyan feleség, aki fogta a gyereket pár hónap után, és visszaköltözött, a férj meg, ha akarja, kövesse – persze előbb oldja meg az egy évre aláírt lakásbérlést, a cégnek a gyors távozás miatt visszafizetendő kb. $10 000 dolláros relokációs költségeket, és írja le az egyéb nem kevés veszteséget, ami a kiköltözéssel járt. Egyébként a férj ment vissza a feleség után.
Bowling Rock, North Carolina
Nálunk nem volt ennyire szörnyű a helyzet, de azért voltak megzuhanások. Eleinte olyan dolgokban, hogy beszélni a gyerekdokival, aki nem mindegy, hogy mint mond.
Aztán később próbálni társalgásba elegyedni az ovis anyukákkal, akik mind szuperkedvesek és nyitottak, de kb. 3 mondat után előjön egy helyzet, hogy az ember csak hülyének érzi magát tőle.
Valaki erre bezárkózik, valaki próbál fogást keresni a problémán. Nálunk a „play-date”-ek volt az egyik megoldás, amikor a szülők a gyerekekkel összejönnek valakinél, és összezárva nincs mese, társalogni kell.
Ezután az oviban és a városban történő önkénteskedés segített egy kicsit becsatlakozni a vérkeringésbe. Egy darabig az tűnt könnyen járható útnak egy magyar közgáz diplomával és számviteli tapasztalattal, hogy egy oviban ottmaradni segíteni, nem csak önkéntesként, hanem állandóra – nem nagy pénz, de legalább elfoglaltság, emberek között eltöltött idő. Végül nem ez lett, de odáig még eltelt pár év.
A szociális élet
A szociális életre való igény az emberek alapvető természete, még azoké is, akik antiszociálisnak képzelik magukat – nekik is kell minimum, hogy legyen kire felháborodni, néha jól lehülyézni valakit magukban, vagy éppen hangosan. Én magam az alsó harmadban vagyok az igény skálán, így az emberi kapcsolatok nem játszanak központi szerepet.
A New Jersey csatahajó – látogatható múzeum-hajó veterán idegenvezetőkkel
Emiatt valahol meglepett az érzés, hogy azért milyen jó is lenne néha dumálgatni egy kicsit – normálisan.
Addig fel sem tűnt, hogy milyen energizáló szerepe van annak, hogy valaki bedob valami hülye témát/kérdést/sztorit, aztán az emberek kezdenek odafordulni a billentyűzettől, beleszólni valami jót, vagy csak röhögni a jól fekvő poénokon. Aztán ha 10-20 perc múlva kifullad a téma, vagy éppen már végig jártunk másik ötöt, vissza a billentyűzethez és dolgozni tovább.
Persze, az új helyemen is voltak általános beszélgetések a csupa nem natív nyelvű kollegákkal. De ritkán fordultak viccelődésbe. Néha igen, viszont azok 70%-a illemből/kegyelemből nevetésbe végződött.
Az izzadságszag az anyanyelv fedésén is könnyen átüt, hát ha még a nyelvi eszközök hiányában tényleg erőlködik az ember. Gyorsan megerősítést nyert az egyébként is igaznak hitt teória, hogy a vicces történetek nem az eseményeik miatt viccesek, hanem az előadásmód miatt.
Pár beégett helyzet után, ahol nem hogy viccesen, de sehogy nem sikerült kifejezni egy-egy csattanót, leszoktam a történetek meséléséről.
Egy darabig még ment a beszélgetés ebédnél az orosz kollegákkal, aztán feltűnt, hogy ha később csatlakozok hozzájuk, az addigi felhőtlen, hangos orosz trécselésük a miattam okozott nyelvi váltás miatt átment nagy kussolásokba, unalmas szóváltásokba – páran meg csak szimplán folytatták oroszul.
Egy idő után így nem zavartam meg őket, ültem más asztalhoz. Aztán elkezdtem tolni a kajaidőt későbbre, amikor már nem nagyon ült senki az ebédlőben.
Long Island, Atlanti Óceán, New York állam, kedvenc partunk volt sokáig
A fizetett barát
Az első évben így leginkább az angoltanárom volt a külföldi „barátom”. Az angol órák nem hagyományos órák voltak, inkább egy fizetett beszélgetőpartner. És nagyon jó volt ebben, a spontán beszélgettetésben.
A kezdeti nyögvenyelős véleményütköztetések, sztorizások szépen lassan egyre gördülékenyebbé váltak, hosszú hónapok alatt bontva le a gátakat, hogy a kezdeti beégések után újra bele merjek menni bonyolultabb helyzetekbe.
Két év után sajnos már nem volt ideje többet tanítania az egyre jobban beinduló vállalkozása mellett, én pedig nem akartam másik tanárt. Így lett vége a „barátságnak”. De ez az idő elég volt, hogy átlökjön a másik oldalra, a tőmondatokban megfogalmazott témagyilkos válaszok világából.
Kb. három év után az érkezésünktől kezdtem érezni, hogy már nem gond rendesen beszélgetni egy tetszőleges anyanyelvűvel tetszőleges pillanatban. Nem egy fulladva röhögős szinten, de élvezhető társalgást folytatva, akár órán-két órán keresztül is. Mára elfogadtam, hogy ez soha nem lesz olyan, mint Magyarországon. Ha kellene valamit mondani, hogy mi hiányzik legjobban, akkor ez.
White Mountains, New Hampshire
És a magyarok?
Ha hiányzik egy jó beszélgetés, miért nem kerestem a magyarok társaságát, hangozhat a jogos kérdés. A válasz pedig egyszerű: mert rossz volt a hírük. Bár hiányzott néha dumálgatni egy igazán jót, nem annyira, hogy megkockáztassak egy esetleges kellemetlen helyzetet, amiben belekerülök valaki látóterébe és aztán nem tudom levakarni, ha esetleg terhessé válik.
Ha rajtam múlt volna, soha nem ismerkedünk meg senki magyarral – leszámítva azokat, akik utánunk pár évvel jöttek ugyanazon a cégen keresztül. A rossz hír mellett volt még egy visszatartó erő: mivel az USA-ba elég nehéz hivatalosan bevándorolni, az itteni magyarok jelentős része illegális. Negatív csengésű szó, valakin ott virít ez a pecsét, majd biztos haverkodok vele.
Lehet hova fokozni a töklámpákat – a több hektárnyi kiállítás egy darabja, New York állam
A párom ennél nyitottabb volt, valószínűleg azért, mert kevesebbet mozgott emberek között, és a kisgyerek jó ürügy volt kapcsolatteremtésre. Idővel pedig elkezdett belerángatni engem is.
Gyorsan világossá vált, hogy hülyeség az összes sztereotípia, utólag belegondolva szégyen is, hogy hittem bennük. Magyarországon sem akar átverni/kihasználni/ránk tapadni az összes magyar, miért lenne itt másképp?
Zömmel normális, kedvelhető embereket ismertem meg, akikkel el lehetett tölteni kellemes órákat. Az illegálisok sem akarták kilopni a zsebemből a telefont, nem meglepő módon kiderült, hogy ők is csak átlagos emberek, akik valahogy boldogulni próbálnak.
Persze, voltak alkatbeli különbségek azokhoz képes, akikkel például a pesti irodában szívesen haverkodtam. De ez természetes. Harminc random emberrel kevesebb eséllyel leszünk teljesen egy hullámhosszon, mint többszáz hasonló érdeklődéssel és életúttal rendelkező emberből évek alatt kirostázott 10-zel.
Kisváros Vermont államban
Az unalomba süllyedés
Kb. 7-8 hónappal az érkezésem után viszonylagos nyugodtságban teltek a mindennapok. A munka unalmas volt, nem igazán szerettem, de nem volt szörnyű sem. A napi 2,5 órás utazás elég hosszú volt, nem igazán szerettem, de nem volt szörnyű sem.
Ekkorra már nem volt nagy hatása az újdonság varázsának, nem is utaztunk annyit, hogy színesítse az életet, nem adott egyensúlyt a hosszú szürke munkanapoknak.
Az életérzés kicsit olyan volt, mint amikor egy tömött okmányirodában várja az ember a sorszámát, ami nem nagyon pörög. Csak itt az egész délutános várakozás helyett években kellett gondolkodni.
Viszont, ha sorra kerülünk, nem egy meghosszabbított forgalmi a jutalom, hanem a zöldkártya. Normál esetben valószínű már depresszióba lökött volna a gondolat, hogy évekig így teljenek a napjaim. De a zöldkártya ígérete elég volt tartani a lelket.
Repülőgép múzeum egy légitámaszpont mellett - Delaware
A cég egy kint töltött év után kezdi a zöldkártya-igénylést, ha az ember jól dolgozik, ez elég megszokott a hasonló cégek körében. Maga a zöldkártya folyamat kiszámíthatatlan ideig tart, állandóan változik. Amikor kikerültem akkor még 4-5 évre készültem lelkileg, ami hosszú, de kibírható. Időközben ez lecsökkent, de még mindig években kellet számolni.
Egy fontos dolog, hogy amíg a folyamat tart, addig egy adott helyen kell dolgozni, hiszen ez a típusú zöldkártya-igénylés egy adott pozícióra szól. Ha a pozíció időközben megszűnik, akkor a kérelem okafogyottá válik, és szerencsétlen esetben újra kell kezdeni az egészet az új helyen.
George Washington Mount Vernon-i otthona, Virginia
Hogy érthető legyen, Amerikában nekem volt egy munkáltatóm, a budapesti cég amerikai anyacége, ő szerezte a vízumot. Az ilyen vízummal nem lehet másnál munkát keresni, csak hozzájuk jó.
Ez a cég viszont bérbe ad cégeknek informatikai projektekre. Ezeknél a cégeknél dolgoztam, majdnem, mint ha alkalmazottjuk lennék, csak éppen jogilag nem oda tartoztam. A zöldkártya kérelem egy adott ügyfél adott bérelt pozíciójára szólt. Emiatt tehát stabil projekt szükséges egy stabil ügyfélnél.
Nem ilyen izgalomra vágytam
Ezek miatt nagyon rosszul esett, hogy a banknál, ahol dolgoztam (akiknek bérbe voltam adva), megjelent a hír, hogy világszinten több ezer dolgozót fognak elküldeni. Nem sokkal később el is kezdték körülöttem kirúgni az embereket. Pár hétre rá pedig jött a telefon, hogy lezárják a projektemet, új helyet kell keresni.
Eszembe jutott, hány hónapot kellett várni Budapestről erre a lehetőségre. A cég ugyan tart egy darabig projekt nélkül is, de nyilván minden ilyen nap veszteség neki, szóval ez nem fog menni túl sokáig. Kezdődhetett hát az izgalmas játék. Mi történik hamarabb: leakasztani egy új projektet, vagy küldenek haza.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek