Egészen különleges poszt a mai, pontosabban egy sorozat első része, amiben végigkövethetjük, ahogyan határátkelő lesz olyasvalakiből, akinek ez soha nem volt a vágya. Viktor története hosszú, de nagyon megéri végigolvasni, sok mindent meg lehet érteni abból, miért dönt valaki végül a határátkelés mellett, akinek pedig Magyarországon látszólag mindene megvolt.
Az ember néha elgondolkodik, hogy ha újrakezdhetné, mit csinálna másképp, esetleg hova és milyen körülmények közé születne újra. Ezzel a gondolatkísérlettel szoktam rájönni, hogy igazából nagyon szerencsés vagyok, mivel bár sok mindent másképp csinálnék, azon nem változtatnék, hogy hova, milyen körülmények közé szülessek újra.
Magyarország, hetvenes évek közepe, közepesen nagy város, diplomás szülők. Ez a kombináció szerintem veri a világtörténelemben előforduló születések legnagyobb részét. Hülye lennek bekockáztatni az esetleges 1-2 százaléknyi jobbért.
Ezek a körülmények nem biztosítottak tökéletes gyerekkort. De biztonságos és nyugodt körülményeket igen. Persze voltak dolgok, amiket nem értettem, vagy nem tetszettek, de azok apróságok voltak és könnyű volt rajtuk túllépni.
Gyerekkor a nyolcvanas években
Kisiskolás koromban nem értettem például, hogy a tanárok miért feltűnően nyájasak egyes szülőkkel. Ráadásul pont azokban a családokban volt telefon is, ami amúgy legtöbbünknek nem lehetett.
Azt sem értettem, miért kell vigyázzban, télen pedig levett sapkával állni, amíg az igazgató, akit amúgy utáltunk, elhalad. Kicsit megalázó volt, de az ilyenekkel megtanultunk együtt élni.
Nem tetszettek az olyanok, mint amikor nyolcadik felé az osztályfőnöknek valamiért elsült az agya az egyik gyerekre, és sikított vele, hogy „Úgy tönkre teszlek, hogy soha nem lesz belőled senki! Olyan jellemzést írok rólad, hogy nem fognak felvenni soha egy iskolába sem!”.
Talányos volt a „fusizni” szó jelentése. Valahogy kapcsolódott a „sunyiban” jelentéséhez, ugyanakkor az épülő családi házunkban is sok mindent fusiban oldottak meg, mert másképpen nem lehetett.
A nyolcvanas évek második felében apám is elkezdett fusizni. Alapjában középvezetőként végzett szellemi munkát egy állami vállalatnál (hol máshol abban az időben?), fusiban meg fizikai melót csinált, de néha kb. annyit keresett pluszban vele, mint a rendes munkájával.
Mi az a rendszerváltás? És kit érdekel?
Középiskolában nem értettem, hogy egyszer miért kapcsolta be a töritanár izgatottan a tv-t, ahol egy dögunalmas közvetítésben elmondták, hogy „Magyarország formája köztársaság”.
A töritanár meg olyan hangsúllyal mondta nekünk, hogy „ez egy hatalmas történelmi pillanat, de szerencsések vagytok, gyerekek”, mintha valami lottó ötöst nyertünk volna, de nem merné elhinni.
És azt sem értettem, hogy apám miért mondott fel nem sokkal később a munkahelyén egy boldog „többet nem dolgozok azok között a hülyék között" felkiáltással, hogy aztán csak a fusi melójára koncentrálhasson, bár akkor ezt már „vállalkozónak” hívták. Akárhogy is, nekem ez úgy tűnt, hogy nincs rendes munkája.
De mint ahogy mondtam, ezek apróságok voltak. Felnőttem egészségben, mindig volt parizeres kenyérre való, néha gépsonkára is, hétvégi rántott hús, balatoni nyaralások, átbringázott nyáriszünetek. Majd felvettek programozó matematikus hallgatónak az egyetemre.
Amikor tisztulni kezdett a kép
Az egyetemen, ha ügyesen kuporgattuk az ösztöndíjunkat, és csináltunk túlélő napokat kizárólag vajaskenyérrel jól beosztva, akkor mindig maradt egy kicsi később sörözésre, a rendszerváltást követő drasztikus életszínvonal-csökkenés ellenére is.
Itt a tarisznyás barátaim felvilágosítottak pár dologról, amit összekombinálva a választható közgáz tantárgyakkal, megmagyarázta gyerekkoromból az egyes emberek előtt ponttá zsugorodó tanárokat, a pökhendi igazgatót, a fusizás jelenteset, és a karrierlehetőségeket "azok között a hülyék között".
Később nyári diákmunkásként egy adóhatóságnál volt alkalmam élőben is megtekinteni a szocializmusból átmentett munkamorált és hierarchikus viszonyokat, és ekkor már egyetértettem az izgatott történelemtanár kijelentésével: igen, szerencsés vagyok. Igazából szerencsésebb, mint ő akkor azt gondolta.
Hol máshol és melyik korban szerezhetett valaki egy magas szintű diplomát pénz nélkül senkiként, senkik gyerekeinek születve? Magyarországon a szocializmusban, ha volt annyira senki, hogy ne tegyen keresztbe Valakiknek.
És hol máshol lehetett egy értékes ingyen diplomával elkezdeni úgy dolgozni, hogy ne feltétlen egy seggfej Valaki idióta valakije legyen a főnöke, mint apámnak? Hát a szocializmus végével Magyarországon, ha találtunk egy magánvállalkozást egy haladó szellemű tulajdonossal.
Az új rendszer nyertesei
1996-ban kezdtem el dolgozni, lényegében nincstelenül. Egy sporttárskával költöztem fel Pestre, amibe belefért a három agyonmosott és kinyúlt pólóm a néhány pár zoknival és alsógatyával. Az első havi lakásbérletre a nővérem adott kölcsönt.
Az első havi fizetésem nettó 50 ezer forint volt. Kövér másfélszer annyi, mint anyám vagy a barátnőm anyjának fizetése 25-30 év munkaviszony után. Hiányszakma, kapitalizmus, szerencse. Ez elég volt egy kb. 25nm-es pici lakásbérletre, a szokásos parizeres kenyérre, és maradt egy kis extra is.
A bérem folyamatosan és gyorsan nőtt reál érteken is, 1999-re elérte a nettó 300 ezer forintot, az akkori nettó átlagbér 5-6-szorosát. Ez rengeteg pénz volt, és bár időközben lecseréltem a szakadt pólóimat jobb minőségű ingekre, igazából a költési szokásaim nem változtak sokat ahhoz képest, mint ami az előző 25 év alatt belém égett. Standard parizeres kenyér, lakásbérlet, számlák, és ennyi. Majd egyszer csak valami történt.
Magánéleti rendszerváltás
Késő őszi nap lehetett 1999 kőrül, bevásárlás közben egy szegény kis faluból származó, amúgy közgazdász barátnőmmel. Állunk a zöldségpultnál, majd megszólalok „Én paradicsomot is akarok a szendvicshez”! „Most nincs idénye, nézd már meg milyen drága”. „Nem érdekel, akarok paradicsomot is. Nehogy mar ilyen szarságokon kelljen spórolnunk”. Látszott rajta, hogy ő is akarja, és végül nem is kellett győzködni.
Bár eleinte lelkiismeretfurdalás kísérte, szépen lassan rászoktunk, hogy azt veszünk kajának, amit akarunk, aztán pedig úgy általában, azt veszünk, amit akarunk.
Elkezdtem ejtőernyőzni, mert mindig ki akartam próbálni. Igaz egy havi fizetés volt a tanfolyam díja, de szerencsére havi átlagfizetés, szóval nekem csak 3-4 napi.
A következő nyáron a Kanári-szigetekre vittem nyaralni a barátnőmet két hétre, négy évvel azután, hogy a sporttáskába tömött szakadt pólóimmal megérkeztem Pestre.
Télen rászoktunk, hogy hétvégénkként megyünk snowboardozni, tavasszal rendszeresen vadvizezni, majd nyárra beiratkoztunk búvár tanfolyamra. Átköltöztünk egy nagyobb, kb. 55 négyzetméteres, új építésű bérelt lakásba, élveztük az életet.
Sokszor sokat kellett dolgozni, és voltak hónapok, amiket a stresszes, kemény munka miatt utáltam, de hétvégén a símezők, vagy Szlovénia szinte giccsesen szép hegyei adtak egy egészséges egyensúlyt a munka és a munka gyümölcsének élvezete között.
Az élet vidám és lezsírozott
2003-ban a barátnőm teherbe esett, vettünk egy kb. 70-nm-es új építésű lakást, az élet a gyerekkel természetesen megváltozott. A snowboardozásból Kolping hotel lett, meg bokáig érő gyerekmedence. A fizetésem az átlagbérhez képest nem nőtt már tovább, évekig megmaradt az 5-6-szoros sávban. Ez kényelmes életet biztosított.
2005 nyarán emlékszem, amikor ültem a gyerekkel a homokozóban, ahogy játszogatott. Amikor egy kisgyerek csöndben-nyugodtan játszik, valahogy olyan csiklandós érzés lesz úrrá az emberen, gondolom valami oxitocin trükk, hogy úgy érezzük, most minden ideális. És az is volt.
Egyetlen vágyam volt hátra, egy családi ház, de azért nem kellett tenni sokat, csak várni, hogy majd összegyűlik a pénz az évek alatt. Az élet lezsírozottnak látszott. 30 éves vagyok és ennyi? Mindent elértem, még többet is, mint akartam vagy álmodni mertem volna.
Ez egyben jó érzés is volt és ijesztő is. Mi lesz a következő 50 évben, semmi új már? Az 5-szor több, mint amit eddig felnőttként éltem. Karrier szempontból elértem, ami bennem volt és amit a képességeim megengedtek, anyagilag így is több jutott, mint legtöbbeknek, hova tovább?
Mi nem tetszik ezeknek?
2006-ban az egyik kollegám bejelentette, hogy ők kikötöznek Új-Zélandra. Azt mondta, hogy nem lát javulást abban, ahogy az országban mennek a dolgok, és egy normális országban szeretne élni és a gyerekeit felnevelni. Egyáltalán nem értettem vele egyet, én hatalmas javulást láttam, és nem csak a saját életemben.
Milyen volt 95-ben levezetni Pestről Szegedre, és milyen 2005-ben? Milyen volt 95-ben az okmányirodai várakozás egy útlevélre, és milyen 2005-ben? Még az emberek vezetési stílusa is rengeteget javult, 90-ben, ha valaki hozzájutott egy 15 éves Opelhez, letolta az összes Zsigulit az útról, 2005-ben pedig a sofőrök egy része hajlandó lemondani az elsőbbségéről, hogy beengedjen a körforgalomba, ha a nagy forgalom miatt egyébként nem lehetett beférni. Az utak meg tele voltak I-s meg J-s rendszámú autókkal, ami azt jelentette, hogy zsír újak.
Semmi, csak a politikusok hülyék
Akkoriban nem sokat érdekelt a politika, kb. a gazdasági híreket olvastam. Persze átjutott a politikából valamennyi, és láttam, hogy töketlenkedés folyik. 2006-ban például naivan reménykedtem, hogy a nagy színvallás után az elmúlt évek semmittevéséről és annak leplezéséről, akkor ezek hátha beáldozzák magukat és elkezdenek valami érdemi átalakítást, ami majd persze az embereknek nem tetszik, de hosszú távon jó lesz. A szakértők már régóta ismétlik mit kellene.
Először jöttek a tárgyalható ötletek és az értelmes viták, aztán sorra puhultak fel a programok, egészen addig a pontig, amikor már értelmetlen kompromisszumok voltak.
Az egyik oldalon folytatódott a töketlenkedés és a pozícióféltés, a másik oldalon egyre feltűnőbb lett a politikai érdekből való rombolás, amivel például elsöpörték azt a kevés eredményt, amivel akkor egyetértettem.
2010-ben már zavarba ejtő volt eldönteni kire kellene szavazni, a semmittevőkre, a gátlástalan szemétládákra vagy a jelentéktelenekre. A Fidesz győzelme után még mindig abban reménykedtem, azért titkolták a programjukat eddig, mert majd ártatlanul előjönnek valami „bocs, emberek, az előző kormányok úgy szétrontották az országot, hogy most kénytelenek vagyunk ezt meg az a kemény átalakítást megtenni” - végül is 1998 után volt jó pár pozitív húzásuk, nem hülyék, csak gennyládák, töketlennek meg semmiképpen nem töketlenek, nem úgy, mint az előzőek. De aztán csak a mondat első felével jöttek elő. Illetve részben a másodikkal is, csak nem úgy, ahogy gondoltam.
Lehet, hogy nem csak hülyék
Amikor elkezdték kóstolgatni a magánnyugdíjpénztár témát, nem hittem, hogy lesz belőle valami, azt hittem csak nyomást gyakorolnak az unióra, hogy engedjenek magasabb hiányt.
Aztán egyre többet mondogatták, majd meghozták a törvényt a lehető legszemetebb módon - menj be, ha meg akarod tartani a pénzed, karácsonykor a kb. egy szem helyre.
Mivel csak a saját és a kollegáim véleményét ismertem, azt hittem, egy jelentős tömeg veszi a fáradtságot, nem csak a pénz miatt, hanem mert ez a fajta aljas lépés kiveri a biztosítékot, és ellenállnak. De ez a jelentős tömeg csak 3% volt.
A sokkoló pofon
Sokkolt a szembesülés, hogy 100-ból 97 ember csak vállat vont a kérdésre, vagy mert tesz rá, vagy mert nem is érti, hogy ez miről is szól a pénzen kívül. Sokkolt, hogy a kormány pár hónap után sikeresen végrehajtott egy kísérletet, ami bizonyította, hogy bármit megtehet ellenállás nélkül. És utána sorba jöttek is a bármik, a kicsinyes Földrajzinév-bizottság bosszútól a komplett üzleti szektorok kisajátításáig.
Én pedig egyszerre voltam zavarodott es dühös. Zavarodott, mert a megszokott világképem összedőlni látszott, és nem tudtam, hogy mi és hogyan történhet még meg, és az hogyan fog érinteni engem.
A kollegáim közül többen nyitottak számlát Ausztriában, és kimenekítették a könnyen mozdítható pénzük egy részét, biztos, ami biztos alapon. A 18 lakásos társasházunkból rövid időn belül ketten fogták magukat, és a komplett családdal kimentek külföldre, olyanok, akik egyébként jól éltek.
Mi jön még? Hogyan védjük ki? Mi lesz, ha? Mikor lesz késő? Észre fogjuk-e venni, ha már közeledik a pillanat, amikor késő?
És dühös voltam a tehetetlenségtől, és attól, hogy milyen vak voltam, hogy csak azért, mert a környezetem úgy gondolkodott, mint én, azt hittem az a norma az egész országban, és ezek nem történhetnek meg.
Dühös voltam, mert lúzernek éreztem magam olyanok miatt, hogy volt, hogy a bejelentett bért választottam a 10% magasabb „okosban” fizetés miatt, és akkor magamban büszke voltam rá, azt hittem az a helyes. A közösség érdekében is.
A 100%-ból 100% érdekében, nem a 3% hozzám hasonló érdekében. A szép, kiszámítható, és az általam helyes úton tartottnak gondolt életem nem volt többet kiszámítható, és nem láttam mi lenne a helyes út.
Soha nem tetszett a külföld gondolata
A feleségem közben elkezdte pedzegetni, hogy lehet, hogy nekünk is külföldre kellene menni, ki tudja, mi lesz meg itt, milyen világ lesz, mire felnőnek a gyerekek. Nem nagyon tetszett az ötlet, mint előtte sohasem.
Pár egyetemi társam egy-két évvel az egyetem után már külföldre ment 1997-98 körül. Akkor a magyar és kinti IT-bérek között még hatalmas különbségek voltak és látványosan jobb életet tudtak élni. Szinte azonnal vettek autót, pesti szemmel nagy házat béreltek.
Valahol irigyeltem őket, de megrémisztett a gondolat attól, hogy idegen helyen éljek, főleg mert kb. csak annyit tudtam angolul, mint ami az IT szakmához akkor kellett olvasás szintjén.
Később, kb. 2006 kőrül, amikor az egyik meglátogatott, megint feljött a téma. Ő gazdagabb életet élt, mint én, de az enyém sem volt addigra rossz, igazából nem éreztem, hogy bármi hiányozna, leszámítva a családi házat. Magyarországon már elértem valamit, és nem tetszett a gondolat, hogy nyelvi hátrányokkal, idegenként éljek valahol.
Ekkoriban néha már kellett heteket külföldön tartózkodnom munka miatt, így volt egy elképzelésem, hogy milyen lehet a külföldi élet, és milyen „élvezetes” egy nem anyanyelven folytatott „társalgás” ebéd közben. 2010-ben, amikor egy nagyobb multihoz interjúztam, kérdezték, hogy nem-e érdekel pozíció Londonban, mert oda is keresnek, de még csak nem is gondolkodtam rajta.
2012-re a változások miatt eljutottam oda, hogy már nem tűnt ördögtől való gondolatnak, de a külföldre költözés bizonytalansága még mindig félelmetesebbnek tűnt, mint Magyarország a hirtelen ömleni kezdő gennyel együtt.
Túl nagy felelősség családdal a nyakamban, túl nagy lépés, túl kiszámíthatatlan, nem beszélem úgy a nyelvet, nem akarok sehol másodrangú lenni, ezek voltak a válaszaim a páromnak. De könnyebben is össze lehetett volna foglalni: be vagyok szarva a gondolattól, hiába kezdem érezni, hogy lehet, hogy az lenne a jobb út.
Vissza 1960-ba?
Az egész úgy tűnt, mintha visszafordultunk volna afelé a világ felé, ami gyerekként jó volt, bár nem mindig értettem, mostanra viszont már felfogtam, hogy mi volt vele a baj.
Ilyen helyen éljek? Ahol a ponttá zsugorodás képessége túlélési eszköz? Ha más a véleményed a Ferihegy új nevéről, kirúgnak? Ahol egy tanár vagy egyéb Valaki egy jelentéssel tönkre vághat bárkit?
De ha az én aktív koromban annyira még nem is rendeződik vissza minden, mi lesz a gyerekeimmel a következő 60-70 évben? Ez nem csak rólunk szól, róluk is, sőt leginkább róluk.
Igen, volt már kormányváltás, sőt, volt már rendszerváltás is, majd ha ezek ilyen gennyládák, el lesznek kergetve, nincs itt akkora baj, mondták páran. Csak éppen nem úgy tűnt, hogy olyan sokan fellépnek ellenük, vagy egyáltalán bántaná őket az egész, lásd 3%.
A magyarokban megvan az az illúzió, hogy megszabadultunk a kommunizmustól, a szovjet megszállástól, mint szabadságszerető nép, bármikor meg tudnánk tenni megint. Csak hogy nem ez történt. A fogvatartónk meghalt végelgyengülésben anélkül, hogy mi magyarok bármit tettünk volna a szabadságunkért.
A dög rugdosása, az utánuk kiabálás az nem a „tenni érte” kategória. Aztán voltunk olyan bénák, hogy el sem hagytuk a ketrecet, hanem megvártuk, hogy jön egy másvalaki és szimplán ránk zárja az ajtót megint, majd azt csinál velünk, amit akar. Egy ilyen társadalomban nem tűnt kecsegtetőnek az évtizedeket áthidaló jövőkép.
Ezek célzottan szívatnak
Nem sokkal később jött az újabb, közvetlenül érintő pofon. Az ideiglenesen átcsatornázott nyugdíj levonásokat végleg az államkasszába irányítják azoknak is, akik magánpénztárnál maradtak, megbénítva az általunk választott rendszert.
Ez, azzal együtt, hogy előtte le-„százezer barmoztak”, folyamatosan próbáltak ijesztgetni/zsarolni az átlepés érdekében, még duplájára dúlta fel az agyamat. Már nem egy elvont dologként gondoltam a kormányra, hanem mint egy önálló konkrét személyre, aki direkt gecizik velem, hogy megmutassa - és ez ugyanolyan reakciókat váltott ki, mint amikor tényleg egy adott személy teszi ezt.
Feltüzelt bosszúvágy
Az élővilágban a közgazdasági szabályok sokszor nagyon szépen működnek. A kockázat/haszon elve például. Az élőlényeknek jó érzékük van annak megítélésére, hogy mennyit érdemes kockáztatniuk, hogy megszerezzenek valamit. Ez nem véletlen, ha egy példány hosszú távon folyamatosan rosszul ítéli meg a befektetett energia mértékét, egyszerűen elpusztul.
Az evolúció által az élőlények egész fegyvertárat alakítottak ki, hogy drágává tegyek azt, hogy valamit elvegyenek tőle, megegyék, vagy csak simán szórakozzanak vele, pazarolva az energiáit. Az egyik ilyen mechanizmus a „bosszú”.
Miért nem rúg senki viccből tökön egy alvó oroszlánt, majd szalad el, akkor sem, ha az jól van lakva? A bosszúra való inger ösztönös, és alapjában egy hasznos valami. Kivéve amikor nincs igazan mód megbosszulni, és csak egy fortyogó beteljesíthetetlen bosszúvágy lesz belőle.
2012 után már gyűlöletben éltem. Persze, nem minden pillanatban, nem úgy kell elképzelni, hogy vérben forgott a szemem és hogy egy ajtón csak azt berúgva tudtam átmenni.
De ez akkor is nagy változás volt, hogy azelőtt igazából soha nem volt nagyobb bajom senkivel/semmivel, apró, lényegtelen mérgelődéseket leszámítva. A lelki nyugalom volt az általános, olyan természetesen és észrevétlenül, mint hogy levegő van körülöttem. Most tűnt csak fel, hogy elfogyott.
Tehetetlenség
A folyamatos tehetetlenség érzése egész torz viselkedési formákhoz vezetett. A kisebb üzletekben rendszeresen megkértem az eladót, hogy nem kell beütnie a pénztárgépbe, én már elég alaposan leadóztam.
Valaki örült és megköszönte, valaki csak fapofával visszavette a kezet a gépről, valaki pedig gyanakodva nézett, aztán mégis beütötte az összeget. Szánalmas, de ha valaki nem ütötte be, egy aprócska sikert éreztem, nesze neked kurva állam. Ennyi jutott, hogy „megtoroljam”.
A legkönnyebb kiút
Közben el kellett töltenem kiküldetés miatt kb. két hónapot Londonban, ahol a korábbiakhoz képest már más szemmel néztem a dolgokat. Próbáltam ízlelgetni, hogy milyen lenne, ha ez lenne az életem? Nem tetszett, de nem is volt szörnyű.
Azzal együtt pedig, hogy ez egyfajta kiút lenne abból, hogy nem tudok semmit tenni az ellen, hogy cseszekednek velem, vállalható opciónak tűnt. Mikor hazaértem, mondtam a főnöknek, hogy ha lesz nyitott pozíció az UK-ban, akkor rakjanak rá.
USA?
Egy-két hónap múlva jött a főnök, hogy van egy lehetőség az USA-ban, mit szólnék hozzá. Hirtelen nem tudtam mit mondani, mivel az USA-val egyáltalán nem számoltam.
Nem tekintettem UK-t sem végső célnak, csak ugródeszkának. Kb. mint egy ideiglenes barátnő, akibe tudom, hogy soha nem leszek szerelmes, de most levezetni az ösztöneimet jó lesz. Egy viszonylag biztonságos, a meglévő munkahelyem által támogatott első lépés lett volna, könnyű visszakozási lehetőséggel.
A mesterterv az volt, hogy eltöltünk próbaképpen egy évet, gyakoroljuk a nyelvet, aztán megyünk egy Európán kívüli országba, mint például Új-Zéland, ami akkor nagyon tetszett a fejlett demokrácia és korrupciómentességi mutatóival, lévén, hogy éppen érzékeny voltam a témára. Az USA-ról semmit nem tudtam a sztereotípiákon kívül, azok pedig nem voltak túl jók.
Kértem időt, és kikerestem pár kollegát a rendszerből, aki Magyarországról ment ki a cégnél. Felhívtam őket, hogy meséljenek kicsit, és meglepetésemre nagyon lelkesek voltak. Az egyik előtte Londonban dolgozott, ő ecsetelte mennyivel jobb az USA. Otthon még kutatgattam egy kicsit, majd eldöntöttük, hogy ok, legyen Amerika.
Mást mondok, mást érzek
Vártam, hogy sínre kerüljenek a dolgok a pozícióval, de aztán nem lett belőle semmi. Ez gyakran előfordul, általában hamarabb elkezdik elméletben felépíteni a csapatokat, mint ahogy a cég megnyer egy munkát, és sokszor nem nyeri meg, vagy máshonnan visznek embert, másik országból, ahol a cég még jelen van. Szóval a jó kis USA pozícióból nem lett semmi.
Szomorú voltam? Kifele igen, de befele megkönnyebbült. Aztán jött a következő lehetőség, interjú, elúszott projekt, megkönnyebbülés. Igen, minden egyes elúszott lehetőség után meg voltam könnyebbülve, hogy nyertem egy kis időt, nem kell még menni, maradnak a jól bejáratott mindennapok.
Ugyanakkor persze még mindig utáltam, ami körülöttünk történik, és a hivatalos álláspont az volt, hogy megyünk, sőt, őszintén hittem benne, hogy menni kell. Csak féltem menni. Ráadásul a nagyobb gyerek 9 évesen kezdett abba a korba érni, ahol már egy ilyen váltás egyre nehezebb.
Szóval egyik irányból nyomott az ország iránti düh, a ketyegő óra a lányom miatt, a hosszú várakozás kezdett frusztrálni, a másik oldalról pedig amikor megmozdult valami, azonnal beszartam, és könnyedség volt, ha végül mégsem történt semmi.
Ez ment több hónapig, amikor beugrott egy komolyabbnak tűnő lehetőség. Heteket kellett dolgozni 16 órákban egy projekttervre egy olyan cégnél, ahol amúgy a túlóra nem volt mindennapos, főleg nem karácsony körül.
Fontosnak és biztosnak tűnő projekt, érdeklődő ügyfél, mindenki keményen dolgozott, hogy összejöjjön. Már összeinterjúztattam a csapatomat, minden készen állt, csak a zöld jelzésre vártunk. És ezúttal át is billent a lámpa zöldbe.
A dolgok beindulnak
2014 január eleje. Megkaptuk az engedélyt, hogy elinduljon a relokációs folyamat. Az első lépés a vízumkérelem, az gyorsan megvolt. Az USA-ba több módon ki lehet jutni legálisan dolgozni.
A nemzetközi cégek a cégen belül L-vízummal viszik ki az embert. Ez 1-2 hét alatt megvan az év folyaman bármikor, nem úgy, mint a másik szokásos H-vízum, ami mindig az USA pénzügyi évének kezdetéhez van igazítva, és a túljelentkezés miatt lottó jelleggel működik, szóval nem is biztos, hogy kap valaki. Sőt, valószínűbb, hogy nem.
Következő lépés, repülőjegy időzítése, január végére. Ez már egy konkrét dátum volt, ráadásul a nyakunkban, nagyon adta az „ez tényleg történik” érzést, szemben az addigi elvont ötlettel, hogy külföldre költözünk.
Mindent felszámolunk
Már korábban eldöntöttük, hogy felszámolunk mindent itthon, mivel egy másik kontinensről nehéz erre is figyelni. Ez azt jelenti, hogy nem tartjuk meg a lakást sem. Szóval elkezdtük hirdetni a lakást. A terv az volt, hogy én előre megyek, aztán előkészítve a terepet a család jön kb. két hónapra rá.
A cél tehát, eladni a lakást 2 hónap alatt, télen, egy amúgy is döglött piacon 2014 elején. Lehetetlen, igaz? Nem az, csak kövér 20%-kal lejjebb kell menni a szokásos hirdetési áraknál.
Így aztán gyorsan találtunk vevőt, akit ráadásul bútorozva érdekelt, ami külön jó volt, mert nem kellett azzal is foglalkozni, hogy legyen kényelmes lakhatás az utolsó napokig, aztán pedig valahogy kiüríteni a kecót az utolsó pillanatban. A vevő megismerte a tervünket, és rendben volt a március végi kiköltözéssel.
Megint elúszik? Na most már ne!
Közben a relokációt szervező csaj hívott, hogy az ügyfél bénázik valamit, toljuk el a repülőjegyet egy héttel. Majd még egy héttel. Majd, hogy ne tologassuk hetente, várjuk meg, amíg az ügyfél szól. Ez nem hangzott túl jól, ez volt az a pillanat, amikor már nem töltött el megkönnyebbülés, hogy nem kell menni.
Lakás eladva, a vízum, ami meghatározott ideig jó csak, már ketyeg, meg egyébként is unalmas a folyamatos tologatás. Már kezdtem a cégen kívül gondolkodni, hogy bár az Usába egyedül nem tudok kimenni, de az UK-ba tudok én is melót szerezni, akkor megyünk úgy.
Végre egy kis szerencse
Ekkor csörrent meg a telefon, a fehérorosz hölgy volt a cégtől, aki az USA-ba toborozza az embereket, és úgy néz ki, mint Mila Kunis, amit különösen szerettem benne.
Mondta, hogy hallja, hogy csúszik a projektem, viszont van egy másik, ahova nem vezető fejlesztőt keresnek, hanem sima seniort. Viszont visszapattintják az összes jelöltet az interjú után, nem lenne-e gond egy senior pozíció, a cég nagyon be akarja tenni oda a lábát.
Tekintve, hogy pár hét múlva kitesznek a lakásunkból, plusz Mila Kunisnak az ember amúgy sem tud nemet mondani, mondtam, hogy jó próbáljuk meg.
Az interjú az a fajta volt, amivel én soha nem értettem egyet, mert feleslegesen nehéz, és nem mutat semmit: villámkérdések mély ismeretekből, amit az ember általában nem használ a mindennapokban, mégis gondolkodás nélkül tudni kell a választ.
Nem csodálkoztam, hogy mindenki lepattant róla. Nekem az volt a szerencsém, hogy hobbiból szeretek mélyen belemászni azokba a dolgokba, így ismertem a kérdésekre a válaszokat.
Plusz, én is rengeteget interjúztatok, szóval tudom, mit érdemes elmondani és hogyan. Következő nap megvolt a válasz, hogy kellek nekik. Pár nap múlva pedig az új repülőjegy: március 8. Még van két hetem itthon.
És csúszunk megint…
Mivel látszott, hogy nem lesz március végére kiköltözés a lakásunkból, beszéltünk a vevővel, hogy mi a helyzet, aki megértő volt, és adott még két hetet.
Közben pedig hívott a projektvezető csaj, hogy béna volt az ügyfél, és kiderült, hogy még csinálniuk kell rólam egy background checket, ami nem lesz meg március 8-ig, csúsztassuk az utat, egy héttel. Aztán még egy héttel. Aztán még egy héttel. Végül meglett a background check, és az új repülőjegy dátum: március 30.
Mivel látszott, hogy április közepén nem lesz kikötözés a lakásból, beszéltünk a vevővel, és elbarteloztuk a vadiúj mosógépünket és egy gyönyörű custom kovácsoltvas előszoba tükröt, amiket még el akartunk adni, egy hónapnyi maradásért. Így május közepéig adott határidőt.
A rövidke búcsúkör
Sokan a családot nevezik meg indoknak, hogy miért nem hagyják el Magyarországot. Ez egy érthető indok, talán az egyik legérthetőbb, hogy valaki miért marad mégis, ha amúgy menne. Nem szégyellem bevallani, hogy nekem a félelem volt a legfőbb indok maradni eddig, nem a család.
A szüleim elváltak középiskolás koromban, anyám gyerekkorom óta alkoholista, apámnak új családja lett, így egyikkel sem volt már szoros kapcsolat. Anyám inkább teher volt, és sokszor évekig nem láttam, apámmal ünnepnapokon találkoztunk, ugyanakkor mint a közelükben élő nagyszüleimmel, akiket szerettem.
A feleségemnek pedig már nem éltek a szülei, így oda nem volt mihez kötődni. Mindez azt is jelentette, hogy a búcsúkörút elég rövidke volt. Nem nagyon emlékszem már miről volt szó, csak arra, hogy zavart volt az egész. Miről lehet ilyenkor beszélni?
Nyilvánvaló volt, hogy még annyiszor sem fogjuk egymást látni, mint korábban, a következő tervezett hazautazás csak a vízum hosszabbításra volt 3 évvel későbbre. Ez önmagában is hosszú idő, akkor meg még hosszabb, ha az ember nagyapja 90 éves.
Emlékszem a visszapillantó tükörből, hogy szokott nézni a kocsi után a kapuban állva, ahogy elhajtunk, közben veszettül integet, amíg le nem fordulunk a kis utca végén. Most is majdnem így tett, leszámítva, hogy intett kettőt, majd csak nézett a kocsi után, amíg le nem fordultunk. Akkor láttam utoljára. És ezt valahol mind a ketten előre sejtettük.
Amikor a NER végre mosolyra fakaszt
Március 27., csütörtök. A kifüggesztett Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata volt az egyik első jele, hogy olyan dolgok kezdenek történni, amelyek gyerekkoromban megszokottak voltak. Elsőre még röhejes volt, ahogy ennyire szeretik magukat a tükörben, hogy egy ilyet, ilyen fogalmazással képesek kirakatni.
Később, amikor láttam egyet valami hivatalban, mindig gyűlt a nyál a számban, hogy odaköpjek, és amikor láttam egy alkotmány asztalát, mindig viszketett a lábam, hogy felrúgjam a picsába, majd a visszahulló alkotmányt egy Bruce Lee-s körrúgással még a falnak tosszam, hogy onnan úgy csússzon le a meggyűrött lapjaival, mint egy ablaknak repült, kitört szárnyú galamb.
Persze, mindig visszanyeltem a nyálam, részben mert nem ért annyit a lehetséges következmény, részben mert köpködni elég bugris dolog. Most viszont bementünk a helyi önkormányzathoz, kifejezetten a Nyilatkozatot meglátogatni.
Leköpni ezúttal sem köptem le, de pózoltam egyet a felfele mutató középső ujjammal az együttműködésnek, a párom meg csinált egy fényképet. Az ötlet az volt, hogy bekeretezve fogjuk őrizni az új hazánkban, emlékezzünk öreg korunkban, hogy miért is jöttünk el. Sajnos nem lett túl jó kép, szóval nincs kint bekeretezve. De azért jó érzés volt.
Utolsó munkanap
Március 28., péntek. Az utolsó nap mindig olyan furcsa egy munkahelyen. Az évek alatt az ember otthonának érzi, majdnem kicsit enyém a folyosó, a konyha, a fotelek a közösségi terekben. Aztán furcsa utoljára inni egy teát a konyhában, és kilépni onnan, tudva, hogy többet ilyen nem lesz.
Az ember odamegy a barátaihoz kezet rázni, meg azokhoz, akik nem annyira a barátai, de nem akarja megbántatni őket, hogy ők nem fontosak elbúcsúzni. Furcsa utoljára végigmenni a folyosón, és kinyittatni a mágneszáras ajtót a recepcióssal, mert a belépő kártya már nem az enyém, ahogy a hely sem többet, ahogy kilépek.
Aztán átsétálva a garázsépülethez, ott van a bolt, ahol többet nem veszek majd túrórudit, amott meg fagyit. A nagykorúti dugóban most nem csak unottan bámulok magam elé, hanem az épületeket nézegetem.
Még észre sem vettem azt a cirádát annak a háznak a tetején. Ez meg itt milyen szép, még lerohadva, szürkén is, hogy centi vastagon áll rajta a soha le nem takarított por.
Furcsa hallani a 4-6-os bugását, ahogy gyorsul, milyen jelentéktelen zaj, csak most nem, mert nem hallom majd többet. Felhajtva a Petőfi hídra Pestről, próbálok minél többet elraktározni a panorámából.
Ott a Műegyetem épülete, ahol középiskolásként az OKTV országos döntőben írtuk a versenyfeladatot. Csak az életem dőlt el ott, akkor, annak köszönhetem, hogy az első 10-be bejutva, mentességgel felvettek az egyetemre abban az időben, amikor arányaiban még sokkal kevesebb embert vettek fel.
Távolról a Vár, hogy tetszett, amikor először sétáltam ott. A többi híd, később a Schönherz kolesz a jellegzetes szagával, a levegőztető rendszer morajlásával, hánytatós liftjeivel, bulijaival.
M1-M7 kivezető, itt már gyorsan húznak el mögöttem a dolgok, magasról teszek a 100-as táblára, tolom neki 150-nel. A középső elválasztó betonfal másfél méterre a kocsitól, és a sűrű csíkozás ezen a szakaszon ad egyfajta sebesség élményt, és ez jól esik, valahogy kiemeli azt az érzést, hogy kontrol van a kezemben, ahogy a sávban tartom a kocsit. És most nagyon kell a kontrol érzésé, mert szó szerint semmi fogalmam sincs róla, milyen lesz az életem két nap múlva és utána.
Utolsó hétvége
Március 29., szombat. Nem sokra emlékszem ebből a napból, de nem csodálkozom rajta. Ekkorra már csak a „mi lesz”/”hogy lesz” kérdésen tekert az agyam mindhiába, mert nem volt semmi kapaszkodó megválaszolni.
Az egész testem abba a vészhelyzeti stresszes állapotba került, amikor kizár minden ismert információt, hogy ne zavarjon többet, és 100%-ban az ismeretlen problémára tudjon koncentrálni.
Csakhogy még nem történt semmi ismeretlen. Az utolsó otthon töltött napom, ismerős környezetben, valami jót kellene csinálni, de nem érdekel semmi, minden felesleges ingert le akarok rázni. Inkább tekerném előre az időt, ha lehetne.
Mégsem az utolsó nap?
Március 30., Ferihegy. Már évek óta átnevezték, de tüntetőleg soha nem hívtam az új nevén, a taxisoknak sem - ez volt az egyik első, és mostanra már jelentéktelenül aprónak tűnő lépése a kormánynak, ami felháborított a körülményei miatt.
Keresem a gépemet a kijelzőn, de sehol nem találom. Odamegyek a Lufthansa pulthoz, hogy mi van, majd nyújtom oda a jegyem. Ekkor tűnik fel, amit valahogy eddig nem láttam, Mar 30 helyett May 30-ra szól. Itt vagyok a nagy országelhagyás küszöbén, és nincs jegyem, mert a relokációs csaj rosszul bookolt, én meg nem vettem észre.
Milyen jó, hogy hétvége van, biztos könnyű lesz elérni. Próbálom hívni, a céges szám egy idő után átkapcsol a mobiljára, ha nem veszi fel, de nem vette fel így sem. Próbálom a projekt vezető csajt hívni, de nem veszi fel. Írok céges chaten, emailen, aztán sok mindent nem tudunk tenni. A kiscsaláddal szépen haza autózunk.
Ez eddig elég béna új élet kezdésnek. Hazaérve pont hív a relokációs csaj. Elég recsegős a vonal, de mintha a kövér orosz akcentusával azt magyarázná, hogy csak menjek ki a reptérre, jussak el bárhogy New York-ba, aztán majd valahogy lezsírozzuk.
Felszállás
Vissza Ferihegy, Lufthansa pult, az ügyintéző kattogtat, talált egy Frankfurtból New York-ba induló gépet, ahol még van jegy, és pont el tudom csípni egy másikkal. Elvileg már csak a könnyes búcsú volt hátra a családtól, de én az érzelmileg tompa állapotomban még arra sem tudtam rendesen koncentrálni, csak arra, hogy haladjunk, haladjon az idő, túl akarok lenni ezen.
Beszállás a gépbe, zötyögő taxizás. Nem tudom hányszor utaztam már repülőgépen korábban, 50-60-szor. Ez mégis nagyon más volt. Ahogy állt a gép a kifutó végén, szinte éreztem a földet magam alatt.
Aztán a tipikus robaj, majd a székbe préselő gyorsulás, orr fel, nehézségi erő alulról, és a futómű vibrálása megszűnik, a levegőben vagyunk. Az érzelmileg tompa állapotomon átüt valami. Gyűlölet. Gyűlölök mindenkit, aki erről tehet.”
(Folyt. köv.)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: