Vajon mennyire hat ránk a környezet? Meg tudjuk tartani a nyugaton felszedett pozitív hozzáállást, pörgést Magyarországon is vagy egy idő után idomulunk a körülöttünk élőkhöz?

Zsófi több mint egy éve él már Budapesten, ahová Franciaországból költöztek férjével, túl van hazaköltözésen, az adminisztráció útvesztőin, szülésen. De hova lett a kezdeti, hazahozott lendület? Az országok közti ugrabugra hátránya…

„Iszom a kávémat, hallgatom Korina reggeli csicsergését iskola előtt és arra gondolok, hogy ezek a napok tökéletesen egyformák. Semmivel nem tudom megkülönböztetni a hétfőt a keddtől.

Csak amiatt tudom, hogy hétköznap van vagy hétvége, hogy Korina elkezdte az iskolát és ott már észnél kell lenni. Ez a feladatom, egy elsős nyomon követése és a pelenkatartalom-éhség-alvás triumvirátusának figyelése. Mit kellene ma csinálni, hogy jobb kedvem legyen? (...)

Kedden nincs semmilyen baba-mama program, na nem mintha beváltották volna a hozzá fűzött reményeimet, de azért ott mégis lehet emberekkel találkozni. Ha szerencsém van nem csak az éjszakai alvásról és a bölcsődei helyzetről beszélgetünk. Általában nincs szerencsém. (...)

Nehéz vidékiként beintegrálódni itt, ha már az ember nem az egyetemista éveit tölti. Nulla kapcsolati háló a gyerekezéshez, de a munkához is csak minimálisan van több négy budapesti munkás évvel mögöttem.

Ez a sok jövés-menés és oszágok közti ugrabugra hátránya. A nemzetközi mamis csoportokban legalább gyakorlom az angolt és érdekes, hogy ki miért és hogy került Budapestre és milyennek látják Magyarországot a saját hazájukhoz képest.

Ott még egy-két tanácsot is tudok néha adni és akkor legalább úgy érzem, hogy valakinek segíteni tudtam egy kicsit és nem uralkodik el rajtam a hasznavehetetlenség érzése.

A szervezéssel viszont felhagytam, van elég csoport, legalábbis számomra elég. Keresem a helyemet. Budapesten nem vagyok igazi, hiteles tagja a külföldi csoportoknak, mert én nem úgy szenvedek, mint ők, hiszen én otthon vagyok, ők pedig idegenben.

Nantes-ban én is egy külföldi voltam a sok közül, ugyanazokkal a kínokkal megáldva, mint a többiek. Ott ez volt a közösség, ahova tartozhattam a nyelviskolán kívül. Persze ez így normális.

Több mint három éve, hogy otthon dolgozom, tanulok, gyereket nevelek. Sosem lógatom a lábam, de úgy érzem, hogy mégsem jutok egyről a kettőre. Mintha az élet mindig csak azt mondaná: Zsófia, próbálkozz csak tovább, ez még egy picit kevés.

Megtanultál franciául? Remek, akkor most tanulj tovább, hogy felsőfokon beszélj! Online közösségi média marketing tanfolyamot csináltál? Fantasztikus, de tudod-e használni is a megszerzett tudást? Ó, még nem nagyon próbáltad, csak a saját oldalaidon? Akkor sajnos nem tudok segíteni, a céges profilomat nem merem rád bízni. (...)

Nézem a gyönyörű kisbabámat, ahogy fel s le közlekedik négykézláb a nappaliban, és arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, de mégis azon kattog az agyam, hogy mi a fenétől érzem annyira unalmasnak a napokat?!

Eddig tartott a nyugaton felszedett optimizmusom. Lássuk be, hogy mégis számít a környezet, amiben az ember benne van. Vagy a környezet hiánya. Nantes-ban mindenkiben a lelkesedés szikrája pislogott, a munkanélküliben, a betegben és a sok gyerekesben egyaránt. Ezzel egymást erősítették.

Ezt a lendületet, bizakodást és tenni akarást hoztam haza magammal egy évvel ezelőtt Budapestre bízva abban, hogy ha hasonló gondolkodású emberekkel veszem körül magam, akkor megmarad mindez bennem.

Igaz, hogy alig vannak körülöttem emberek, akikkel pedig összehoz az élet, azok elég vegyes képet mutatnak. A velem hasonlóan gondolkodó, lendületes barátoknak millió dolguk van, ugyanúgy, mint nekem, de ha néha összefutunk, az feltölt és lendületet ad egy darabig.

Ideje állást keresni. Tudathasadásos állapot a francia és a magyar szokások között vergődni ezen a téren. Francia ismerőseim nem értik mit keresek még mindig otthon egy 10 hónapos gyerekkel (ott egy 3-4 hónapos, de maximum 6 hónapos baba már megy a bölcsibe), a magyar ismerősök pedig furcsállják, hogy miért oly sietős nekem visszatérni a munka világába, amikor legalább 2 évig nyugodtan otthon maradhatnék.

Vajon mennyit ér 2019-ben a sok tapasztalatom, mennyire vagyok öreg a munkerőpiacon 41 évesen, elég-e az angol és francia nyelvtudás valamire, mennyit változott 5 év alatt a részmunkaidős állások piaca és megítélése (szerintem semmit) és vajon mennyi idő alatt fogom tudni újra használni mindazt a számítógépen, amit évek óta nem használok? Fel. Kell. Pörögni.”

A teljes posztot is érdemes természetesen elolvasni, itt tehetitek meg.

Kis magyar szürreál Németországból

Germersheim német település, de alig látható benne tipikusnak gondolt német arc. Él ott mindenféle náció, nyilván magyarok is akadnak köztük, a Mindenkilaci találkozott is közülük párral.

„Érdekes, hogy néha hónapok telnek el anélkül, hogy magyarokkal találkoznánk, máskor meg egy tucattal futunk össze néhány nap alatt. Így volt ez Germersheimben is. (…)

„Összeszedjük egy ház árát és már megyünk is haza”

– mondja egy vajdasági magyar pár. Négy éve élnek kint Németországban. Nem szeretnek itt lenni, már nagyon mennének haza. Hiányzik nekik a saját kert, a veteményes, a paradicsom. Na meg a disznó. Tényleg. Ők mondták.

„Fel akarom venni a magyar állampolgárságot”

Nehéz elhinni, de tényleg ezt mondja egy idős német úr. Ráadásul magyarul mondja. Akcentus nélkül. Mi meg csak pislogunk, ugyanis percekig azt hittük, hogy ő valójában magyar. De nem magyar, és nincsenek magyar felmenői sem. A felesége magyar, ezért tanulta meg a nyelvet.

Egyébként kint élnek Németországban. De inkább élne Magyarországon. És magyar állampolgár akar lenni, mert – erre varrjál gombot! – teljesen kivan a jelenlegi német politikai és társadalmi helyzettől. (...)

„Megfizetik”

Ismét magyar vevők érkeznek Borsodból. Dumcsizunk. Öt éve élnek kint, de még mindig nem döntötték el, hogy maradnak-e végleg. Egyelőre megéri. Bár a lány szinte minden nap dolgozik. Ja, szívás, de megfizetik. A srác nem tudja mihez kezdhetne odahaza. Dolgozott otthon sofőrként is, volt olyan hónap, hogy csak nyolcvanezret kereset vele. Elköszönnek…

Majd visszaszaladnak. Hoztak nekünk vacsorát, hogy ne csak vásáros kaján tengődjünk.

Paprikás krumpli és fehér kenyér.”

A további rövid történeteket az eredeti posztban olvashatod el.

Egy hollandiai baleset története

Egy nyugodt, skandináv-típusú országban nyilván semmi olyan nem történhet, ami elronthatja a rózsaszín köd hangulatjavító hatását. A fokozott biztonságérzetünkhöz nemcsak az elképesztő infrastruktúra és a burjánzó biztosítási rendszer járul hozzá, hanem az az erős meggyőződés is, hogy Hollandiában megéri becsületesnek lenni, és bízhatunk benne, hogy a többség is hisz ebben – írja a Hollandokk.

A kép illusztráció

„Régebben történt, hogy tankoláskor sikerült az autó tetején hagyni az összes kártyámat, és csak akkor vettem észre, hogy valami hiányozhat, amikor egy kis cetlit pillantottam meg a ház előtt parkoló autónk ablaktörlője alatt…

Valószínűleg a kocsi rikító színének hála, a becsületes szemtanú könnyen beazonosított, leadott mindent az átellenben lévő Albert Heijn pultjánál, nekem csak a másnapi 8.00 órás nyitást kellett megvárni, hogy visszakapjam őket (a bankkártyát persze azért időben letiltottam...)

Az évek alatt arra kondicionálódtam tehát, hogy az állandó készenléti üzemmód itt teljesen felesleges, hogy nyugodtan lehetek sükebóka, akkor sem történik semmi tragikus, kijavíthatatlan baj, és ehhez a rózsaszín szemüveghez akkor is ragaszkodtam, ha a valóság kicsit másfelé terelt volna. Így sikerült egy koccanást is a lehető legnaivabban átvészelnem.

Egy fáradt augusztusi délutánon, amikor észleltem, hogy az előttem álló kisbusz túl nagy lendülettel kezd tolatni felém, már nem volt időm reagálni. Így megtörtént az elkerülhetetlen, az ajtóm kicsit meg is roggyant, de a másik sofőrrel szerencsére mindent meg tudtunk beszélni, bár semmi nem a magyaros-temperamentumos észjárás szerint történt…

Az angyalarcú, halk szavú hölgynél nem volt baleseti bejelentő (sajnos nálam sem), állítólag telefon sem, és megkért rá, hogy inkább ne hívjunk rendőrt, ráadásul sajnos neki nincs arra ideje, hogy szerezzek egy formanyomtatványt (ekkor már kezdett derengeni, hogy ez nem túl tisztességes kifogás).

Megegyeztünk egy másnapi találkozóban, majd kaptam egy kamu telefonszámot tőle, végül is hamar kiderült, hogy ha rajta múlik, mi az életben nem fogunk találkozni már...

A lélekjelenlétem egy pár rendszámtábla-fotó erejéig azért visszatért hozzám, a többi viszont a segítőkész szemtanún és a rutinos autóbiztosítókon múlt.

A kedves arcú hölgynek egy bekamerázott benzinkútról természetesen nem volt okos dolog csak úgy elhajtania, azaz jó okom volt rá, hogy továbbra is reménykedjek. A koccanást bizonyító felvételt megkaptam a kút dolgozójától, aki megígérte, hogy szükség esetén tanúskodik mellettem.

Másnap reggel a legközelebbi javítócégnél a szerelő felvértezett a további tudni valókkal, de addig is kifeszegette kicsit az ajtó melletti horpadást ingyen, hogy be tudjak rajta szállni legalább. És felkészített arra is, hogy egy darabig fogunk még vacakolni az utánajárással. Tuti recept nincs, ahány baleset, annyi féle megoldás, időpont-kérés, lemondás, levelezés, telefonálgatás létezik.

Először is, a teljesen tapasztalatlanok előbb vegyék át a leckét, magyarul is akár, mert a forgatókönyv az európai országokban ugyanaz. Ugyanúgy néz ki a baleseti bejelentő, amit a helyszínen mindkét félnek alá kell írnia.

Nem tartozik a rendőrségre, ha nincs testi sérülés, csak anyagi kár. A kötelező biztosítás pedig arra van, hogy az általunk okozott kárt megtérítsék a vétlen félnek. (...)

A téves időpontfoglalások és a félreértések miatt még további két hónapon át enyhén horpadt külsővel közlekedünk a holland utakon (bár legalább olyan vagánynak éreztem magam tőle, mint a tépett fülű kóbor macskák, akik, ha tudnának, mesélhetnének...).

Valójában az új állapot sem rossz: az egyik felén kicsit eltompult a festés, a vadiúj fele viszont gyönyörűen csillog, ráadásul kaptam egy mappa Schadeformuliert is, hogy – ne legyen rá szükség – de legközelebb profibban kezeljem a helyzetet.

Azért ti legyetek nálam éberebbek! Balesetmentes közlekedést mindenkinek!”

Akit érdekel az egész eljárás menete, az (és persze más is) olvassa el az eredeti bejegyzést!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.