Hat év határátkelő lét után nem könnyű visszailleszkedni, az első napok eufóriája (már ha van ilyen) után az átmenet kifejezetten nehéz és fájdalmas lehet, különösen, ha az ember nincs felkészülve az őt váró sokkra. Így történt ez Nollaiggel, aki családi és tanulási okokból tért haza New Yorkból.

„Ha azt mondom, hogy a visszailleszkedés nehezen megy, akkor nem mondtam semmit. 29 éves vagyok, nagyon közel a 30-hoz és amikor a hazatérés mellett döntöttem, nem számítottam arra a sokkra, ami végül bekövetkezett.

New York minden volt, aminek általában tartják. Rengeteg emberrel találkoztam, hírességekkel, diplomatákkal, költőkkel, művészekkel, gazdag kiadókkal, egyáltalán: érdekes emberekkel, miközben dolgoztam az újságírás, a zene, a divat és a könyvkiadás területén.

Minden is voltam, miközben laktam a West Village-ben, az East Village-ben, Chelsea-ben, az Upper West Side-on és Brooklyn olyan részein, ahol gyorsan megtanulja az ember, hogyan különböztesse meg a tűzijáték hangjait a fegyverekétől.

Döntés a hazatérés mellett

Az amerikai bevándorlási őrület kapcsán kezdtem el gondolkodni azon, hogy haza kellene költöznöm Írországba, szerezni egy mesterdiplomát, ami az Egyesült Államokban nem volt opció, mert szeretem, ha van pénzem, ellenben nem szeretek eladósodva lenni. Ilyen egyszerű. A vízumom megújítása csak húzódott, húzódott, egészen addig, amíg már nem várhattam tovább.

Abban az időben pincérkedtem, ami a mindennapi megélhetéshez elég volt, de tanulni akartam, szerettem volna karriert építeni és még többet megtapasztalni az életből.

Egyedül érkeztem New Yorkba és egyedül is jöttem el onnan, miközben egy csomó emléket hagytam magam mögött. Szomorúbb voltam, mint számítottam rá. Kicsit úgy hangzik, mintha rendben lett volna az életem, de nekem ez nem lett volna elég.

Miért éppen Belfast?

Így aztán visszaköltöztem Írországba, azon belül is Belfastba. Tisztában vagyok bele, hogy technikailag az Egyesült Királyságba költöztem, de számomra az a sziget Írország.

Azért döntöttem Belfast mellett, mert meglehetősen mozgalmas városnak tűnt, hogy a tanulmányaim mellett el tudjam foglalni magam. Nagyjából olyan, mint Dublin, csak nem olyan drága. Elméletben jó ötletnek tűnt. A valóságban nem annyira.

Az élet itt sokkal lassabb, mint amit az elmúlt hat évemben. New Yorkban minden nap teljes egész volt, legyen szó munkáról, valamilyen különóráról, baráti találkozóról, mosásról, munkába járásról – az ember mindig mozgásban volt és mindig volt mit csinálni.

Belfastban (és általában Írországban) a legtöbb üzlet délután 6-kor bezár, vasárnap ki sem nyit és sok szerencsét a közlekedéshez autó nélkül.

Rájöttem, hogy New Yorkban kialakítottam magamnak a rutin kényelmét, a kontroll, az előre tervezés és az egyfolytában zakatoló élet luxusát.

Gyülemlő frusztráció

Sajnálom, ha kulturálisan érzéketlennek tűnök a hazámmal kapcsolatban és ha a kis belső hangom keserű. Nem lenne szabad, hogy mindez hatással legyen a személyes és szakmai fejlődésemre, de a bennem felgyülemlő frusztráció (miért nem közlekednek gyorsabban az emberek? Miért nem halad ez a sor? Mi tart annyi ideig az ételem felszolgálásában?) napról napra erősebb.

Próbálok alkalmazkodni és elfoglalni magam Belfastban. Úgy döntöttem, keresek munkát, némi plusz bevételért pincérkedni fogok, amit New Yorkban is csináltam. Nyolc év tapasztalattal biztos vagyok benne, hogy bármit meg tudok csinálni.

Végül egy menő helyen találtam munkát, ahol a korábbi tapasztalatom nem kifejezetten volt előnyömre. Felrótták, hogy túl gyorsan mozgok, túl sokat beszélgetek a vendégekkel, nem ihattam vizet olyan helyen, ahol azt mások láthatták és még sorolhatnám.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor kilenc kosárnyi használt evőeszközt kellett egyedül kipolíroznom, amivel hajnali 1-re végeztem. Na, ekkor mondtam azt, hogy kösz szépen, de én ebből nem kérek és a magam részéről egyszer s mindenkorra felhagytam a pincérkedéssel.

Bepánikolok azon, mit is tettem

Az elmúlt hetek kemény leckét jelentettek és egyelőre túl korai lenne megmondani, mennyi ideig tart ez az állapot. Mióta hazaköltöztem, minden nap sírok és néha bepánikolok azon, hogy mit is tettem. Most mi legyen? Hogyan fogok beilleszkedni?

Egyfajta fordított kultúrsokk ez. Sokat olvastam a társadalmi identitás elméletéről (az egyetemen pszichológiát választottam a masterre), ami a személyes és a társadalmi identitás viszonyát vizsgálja.

Ha a saját helyzetemre, a társadalmi szerepemre gondolok, akkor fogalmam sincs, hol lenne a helyem. New Yorkban az lehetsz, ami lenni akarsz, bármilyen csoport tagja, vagy magányos akár. Itt, Írországban, úgy érzem, meg kell határoznom magam, be kell illeszkednem egy kategóriába, az embereknek meg kell ismerniük, meg kell szokniuk, ami meglehetősen szűklátókörű.

Azt gondoltam, egy önmagával tisztában lévő, kulturálisan többé-kevésbé érett és rugalmas emberként térek haza – olyan emberként, aki képes volt túlélni New Yorkban.

Ehelyett idiótának érzem magam, aki vissza akar menni egy ismerős helyre, ahol biztonságban érezte magát, és ez nekem ma már New York. Az életemet hat éven át meghatározó szabályok itt nem működnek. Mióta megérkeztem Belfastba, rettegek attól, hogy nincsen otthonom.

Amerikában azt mondták rám, bevándorló vagyok. És az is voltam.

Mi vagyok itt?”

Nollaig írása először itt jelent meg.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.