Aki követi a Határátkelőt, az alighanem emlékszik Tshabee-ra, aki időről időre Japánból örvendeztet meg minket posztokkal. Legutóbb már az is kiderült, hogy nagy változás áll be az életében, hiszen megnősült. (Amihez ezúton is gratulálok!) Lássuk, miként is zajlott maga az esküvő, illetve még előtte hogyan dőlt el, hol is legyen a nagy esemény. (Külön köszönöm, hogy a fényképeket is megosztotta velünk!)

„Mifelénk két igen nyomós érv volt, ami eldöntötte ezt a kérdést. Az egyik a távolság a két ország között. Még sosem mértem le, hogy milyen messze vannak egymástól, de azt hiszem, valahol 8-9000 km között van a megfejtés.

Repülési időben mérve már egy kicsit több tapasztalati adatom van: Arábián keresztül átszállással (és várakozással) úgy 20-22 óra, ha nem jön közbe semmi (erre is volt már példa).

Európai átszállással pár órával rövidebb. Meg mondjuk némileg drágább is általában és hát tekintve, hogy Anyukám kb. egyáltalán nem bírja a repülést, nem igazán volt őszinte a mosolya, amikor arról volt szó, hogy esetleg egy egész napot ilyen tevékenységre szánjon.

Milyen egy japán esküvő?

A másik pedig a „japán esküvők” menete. A nyugati fül számára elég egzotikusnak hangzik ez a szóösszetétel, de a feleségem elbeszélései alapján eleve nem tűnt egy leányálomnak.

Az itteni pároknak általában kettő (három) választásuk van. Mindjárt a legelső (harmadik) egyben a legegyszerűbb megoldás is: eleve nem tartanak esküvőt, csak beadják a papírokat az okmányirodában. Az igazán rátermett párok pedig el sem mennek az okmányirodáig, csak egyszerűen feladják postán a kitöltött nyomtatványt. :D

A második lehetőség, hogy egy esküvőszervező céggel elreptetik a családot (összesen kb. 10-20 emberig) Hawaiira, vagy egy közeli egzotikus szigetre, és ott kelnek egybe, szigorúan egy kápolnában, vagy legalábbis amit ők annak mondanak.

Ez utóbbi ragaszkodást amúgy nem értem (igazából értem), mivel nem keresztények, és azt sem tudják, hogy mire való egy kápolna - de hát valamivel utánozni kell a Nyugatot, persze. Ez a megoldás egyébként számomra kimondottan szimpatikus lett volna, csak hát a távolság itt is közbeszólt.

Aztán természetesen ott van még az otthon tartott lagzi lehetősége. Bár a „lagzi” egy igen erős költői túlzás az eseményre... A szertartásra általában egy kápolnában (?), vagy egy kb. házasságkötő teremben kerül sor.

Vannak viszont olyanok is, akik a hagyományoknak megfelelően egy sintó szentélyben tartják meg. Én is láttam már olyat jártamban-keltemben. Itt viszont nem jön ki az anyakönyvvezető, úgyhogy az ifjú pár általában az okmányirodában kezdi A Nagy Napot.

Aztán estefelé van egy kb. 2 órás vacsi a meghívott vendégekkel. Itt pedig az ifjú pár általában körbe-körbe szaladgál a vendégek között, hogy mindenkinek kellőképpen meghálálják, hogy megtisztelték az eseményt a jelenlétükkel.

Így pedig viszonylag kevés idejük marad arra, hogy jól érezzék magukat, meg hogy egyáltalán egyenek valamit a hosszú és fárasztó nap végén. És mindezért kipengetnek kb. annyi pénzt, amiből össze lehet hozni egy igazi magyaros szittya-hun lagzit.

Ennek a gondolata még a feleségem számára is eléggé lelombozóan hatott, pedig hát ő ebben nőtt fel. Szerencsére viszont tavaly a bátyámék esküvőjén volt lehetősége megízlelni egy jó magyar lagzit is, és végül úgy döntött, hogy inkább ő is olyat szeretne. Mivel neki meg az volt az egzotikus.

Meg hát azért ő sem akarta kihagyni Anyukámat a buliból. Annak ellenére sem, hogy így komoly áldozatokat kellett hoznia (meg a családjának is). És hát így lett a csokapik.

Az esküvő napja

A napot egy fotózással kezdtük a kastélyban, amíg a vendégek az étteremben gyülekeztek (ittak). Elég menő környezetet biztosított a páros képekhez. (Persze ezzel rögtön meg is láttam a menyasszonyt menyasszonyi ruhában a szertartás előtt, úgyhogy mostantól nem szabad babonásnak lennem... :D)

A kastély egyébként halandó emberek számára is látogatható, szépen fel van újítva, és be van rendezve múzeumnak. (Én is körbevittem benne a családot az előtte való héten.)

És hát fotózás közben találkoztunk is vagy 3-4 német nyugdíjas turistacsoporttal, akik a gyönyörű kastély helyett is a még gyönyörűbb feleségemet fényképezték inkább. Tisztára úgy csináltak, mintha akkor láttak volna életükben először japán menyasszonyt...

A szertartásról: ugyebár nagy divat otthon egyházi meg polgári szertartást is tartani, legalábbis az én ismeretségi körömben. Mi úgy döntöttünk, hogy a templomi szertartást kihagyjuk a programból, két okból is.

Egyrészt elég vicces lett volna szerintem megtartani úgy, hogy már fél éve házasok vagyunk, másrészt egy viszonylag kevésbé hívő katolikus és egy buddhista ember házasságát nem hiszem, hogy könnyen bevette volna az Egyház gyomra... Persze a feleségem nem ellenkezett volna egy kápolnás esemény ellen.

Így aztán maradt a polgári szertartás, de az is „igazi” szertartás helyett csak egy „megerősítés” lett a már megkötött házassághoz. Egyébként ha most külön nem mondom el, szerintem a vendégeknek se tűnt volna fel a különbség. (Ha olvassák ezt egyáltalán...)

Anyakönyvvezető, meg csilivili volt bőven, meg egy japán tolmács is, ha már itt tartunk, aki egész nap árnyékként követte a japán vendégeket, meg fordította nekik a szertartás szövegét, meg a vőfély mondókáit a különféle eseményekkor.

Aztán jött a csokordobás. Aminek a férfi változatát ellestem egy-két barátomtól. Amikor tavaly Las Vegasban jártunk, láttam, hogy az ottani ajándékboltokban rengeteg olyan kártyapaklit árulnak, amiket előtte a kaszinókban használtak.

Ott jutott eszembe, hogy mi lenne, ha a menyasszonyi csokorhoz hasonlóan én is magam mögé hajítanék valami ilyen „férfias” dolgot a srácok nagy örömére? Így gyorsan be is szereztem két pakli csöcsös használt kártyát.

Végül mindkettőt pici gyerkőcök kapták el, a szüleiktől ezúton is elnézés kérek... De hiszem, hogy egyszer majd jó hasznát veszik.

Utána a lagzi a szokásos „forgatókönyvhöz” igazodott: volt slideshow, vacsi, első tánc, menyasszonyi torta, menyasszonytánc, meg buli hajnalig, ahogy azt köll.

Ezzel a résszel kapcsolatban elárulok még pár kulisszatitkot. Például az étterembe való bevonuláshoz eredetileg az alábbi zenét akartam berakni mindenáron.

Különösen tetszett az a rész, amikor azt éneklik, hogy „végre eljött az uralkodásom ideje, már 15 éve vártam, hogy a trónomra ülhessek” :D

Az én esetemben épp 15 év telt el azóta, hogy nagykorú lettem, mire a „legfőbb” székbe ülhettem a lagzin, úgyhogy zseniális metafora lett volna.

Több hónapnyi győzködés után már sikerült meggyőznöm róla a feleségemet is, hogy ez milyen vicces lesz, de aztán a vőfély bedobta a „kalácsdobást”, mint régi magyar hagyományt.

(Az ifjú pár megáll az étterem bejárata előtt, háttal a vendégseregnek, kézbe vesznek egy-egy szelet kalácsot, beleharapnak, majd maguk mögé hajítják. Aztán amilyen nemű vendég kapja el az eldobott kalácsot, olyan nemű lesz az első gyerek.)

Ez mindkettőnknek nagyon megtetszett, részben, mert ezzel is egy picit magyarosabbá tudtuk tenni az eseményt a japán vendégek (mind a kettő :) ) nagy örömére.

(A mi esetünkben amúgy egy férfi vendég kapta el, viszont még várni kell egy kicsit, amíg kiderül, hogy mennyire volt pontos a jóslat. De majd beszámolok róla, ha úgy alakul.)

Úgyhogy kénytelen voltam lemondani a Sabatonról, és a Star Wars-szal vigasztalódni. De sebaj, majd legközelebb.

A rengeteg magyar motívum mellé persze igyekeztünk becsempészni pár japán dolgot is. Ez leginkább az étterem díszítésére terjedt ki (a meghívókhoz hasonlóan), amihez jó pár kelléket innen vittünk magunkkal bőröndökben.

(Pontosabban csak én, mivel a többiekkel ellentétben nekem nem kellett semmi saját cuccot vinnem.) Egy sokkal óriásibb részét pedig a húgom vállalta magára.

Van ugyanis egy régi japán szokás, hogy ha az ifjú pár a lagzi előtt saját kezűleg meghajtogat 1000 db. origami darumadarat, akkor boldog lesz a házasságuk. És a húgom felajánlotta, hogy ha karácsonykor viszünk neki 1000 lap origami papírt, akkor meghajtogatja nekünk mindet.

És hát le a kalappal előtte, mert meg is csinálta (végül 4 hónap alatt, Anyukám segítségével), és felfűzte szépen damilra is őket, hogy felhasználhassuk az étterem díszítéséhez.

Persze ettől nagy valószínűséggel majd az ő házassága lesz boldog, nekünk továbbra is a hagyományos módon kell megdolgozni érte ;) De azért nagyon szépen mutattak a főasztal mögött. Meg az asztalokon is.

Ha szívesen olvasnátok még Tshabee-tól, akkor irány a blogja!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.