Sokszor igaz az, hogy a jobb körülmények nem feltétlenül párosulnak szakmailag is jobb teljesítménnyel. Sokszor szokás ezt felróni például a brit egészségügynek, ami az ottani közélet egyik állandó témája. Zsuzsának betegként is volt alkalma mind a brit, mind a magyar egészségügyet megtapasztalni (erről jó hat éve írt is egy posztot, amit itt olvashattok el), helyzete annyiban különleges, hogy orvosként kicsit belülről tudja összehasonlítani a két ország egészségügyének helyzetét.

Neked mit jelent a magyarság? Hogyan viszonyulsz Magyarországhoz, miként gondolsz rá, amikor külföldön vagy és milyennek látod, amikor hazalátogatsz? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!

„Szeretnék megemlékezni néhány sorban arról, hogyan alakult a történetem az említett londoni kórházi affér után. 

A tapasztalatok alapjaiban rendítették meg a brit egészségügybe vetett hitemet. 

Londoni tapasztalatok 

Hozzátartozik a történethez, hogy akkori páromnak igen súlyos, veleszületett szívfejlődési rendellenessége volt, négyféle gyógyszert szedett rá és rendszeres gondozást igényelt. Úgy kell elképzelni az állapotát, hogy ülőmunka mellett nem volt tünete, de futni egyáltalán nem tudott, lépcsőt mászni is csak lassan. 

Londonban kezdetben, amíg semmi gondja nem volt, igen lelkesen vették fel a megfelelő GUCH klinikára. 

Ellenben, amikor tüdőgyulladást kapott, és masszívan romlott az állapota (fulladt), nem voltak hajlandóak fogadni, csak egy hónap múlva kapott időpontot. 

A háziorvos meghallgatta, adott neki Augmentint (mellkas röntgent nem kért!), amire 4 nap alatt nem javult az állapota. Visszament, kapott egy másik antibiotikumot, az sem használt. 

Ekkor lett elegem, és a saját szakállamra kezelni kezdtem azzal a fajta antibiotikummal, amit a mindenki számára online elérhető angol nyelvű!!!! amerikai szakmai protokollok javasolnak ilyen esetekben. 

Két nap alatt jelentősen javult, két hét alatt meggyógyult teljesen a fertőzésből. Hogy miért nem ezzel kezdtük? Nem szeretem és nem is feladatom a saját családom kezelése, emellett pedig gyerekgyógyász vagyok... 

Két év után hazaköltöztünk 

Ezek a történetek végül oda vezettek, hogy két év után hazaköltöztünk Londonból. Mindkettőnknek krónikus betegségei vannak sajnos, és nem éreztem megoldottnak az ellátást Londonban. 

Van, amit a britek nagyon jól csinálnak a közegészségügyben, és az a költséghatékonyság. Nagyon sok pénzt fektetnek abba, hogy propagálják, hogy nem kell minden náthával, hasmenéssel orvoshoz menni (tényleg nem kell). 

A hozzáállásuk az, hogy tíz betegből hetet elég jól lehet kezelni otthon. A maradékból egy, amikor már nagyon súlyos a betegsége (halál szélén áll), kórházba kerül. Egyet félrediagnosztizálnak. Egy meghal. A járulékos veszteséggel még mindig sokkal jobban jönnek ki anyagilag. 

Ezzel szemben a pazarló magyar egészségügy hozzáállása (ahova visszajöttem dolgozni) teljesen más. Itt nem akarnak elveszíteni vagy félrediagnosztizálni egyetlen beteget sem. 

(Lehet, hogy ez nem minden ellátó egységben van így, én a saját tapasztalataimat írom le, amit főleg SOTE klinikákon szereztem a tanulmányaim és a munkám során.) 

Ez nagyon sok, néhány esetben szükségtelen vizsgálathoz és kórházi felvételhez vezet. A végén sokkal több pénzt költenek, de kisebb a járulékos veszteség. 

A magyar egészségügy: félbolond szentek 

Az utóbbi években itthon dolgoztam, egy SOTE-klinikán Budapesten. Amit írnak a magyar egészségügyről, mind igaz. 

Nem fizették meg az orvosokat, elmentek. Nem fizették meg a nővéreket, betegszállítókat és nem becsülik meg a munkájukat, ők is elmentek. Az ágazat (ugyanúgy, mint a vendéglátás, építőipar stb. stb.) nem tartalmaz elegendő munkaerőt a biztonságos működéshez. Osztályokat kell bezárni és összevonni hétvégére, nyári szabadságok alatt. 

Ugyanakkor, mi történik, ha egy pincér fáradt, vagy két (három-négy) ember helyett dolgozik? Elrontja a rendelést, rosszul ad vissza. Mi történik, ha egy orvos vagy nővér fáradt? Szerintem mindenki tudja a választ. 

Vérzik a szívem a magyar egészségügyért. Valóban vérzik. A magyar orvosképzés világszinten elismert színvonalú a mai napig. Az egyetemi klinikákon a világ vezető ellátóhelyeinek legfrissebb protokolljai szerint kezelik a betegeket a mai napig. 

Teszi mindezt néhány félbolond fehér és kékköpenyes szent. Aki az elviselhetetlen munkakörülmények és nevetséges fizetés mellett utolsó erejéből próbálja elvégezni 2-3-4 ember munkáját és fenntartani a színvonalat. Mert szereti a betegeit, mert ez a küldetése, mert elhivatott. De a tartalékok rég kimerültek. 

A megfelelő emberek pedig a tenyerüket dörzsölgetve várják, mikor fog eljönni az a szint, amikor karjukat széttárva azt lehet mondani, hogy a közegészségügy sajnos összeomlott, menthetetlen. Be kell vezetni a magánbiztosítókon alapuló fizetős egészségügyet. Mert tettek róla, hogy ne legyen más választás. 

A szegény ember pedig, akinek a továbbra is ingyenes alapellátás jut, meghalhat infarktusban, rákban, agyvérzésben vagy amiben akar, egy sebtapasszal az ujján. 

De hiszen úgyis öregszik a társadalom, az öreg, beteg, fizetésképtelen emberekre, akik végigdolgozták az életüket, nincsen többé szükség. Ahogyan a szegény, aluliskolázott családok beteg gyerekeire sem. Stadionok azonban voltak, vannak, lesznek...”

(Fotó: pixabay.com/inspiri)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.