Nagy kérdés számomra is, hogy vajon mostanában több az allergiás, beteg(eskedő) gyerek, vagy egyszerűen csak jobban odafigyelünk a jelekre és hatékonyabb a szűrés? Nem csak Magyarországon, Norvégiában is gondot jelent az alacsony születésszám, végül beszélgethetünk arról is, mit tehetünk baby blues ellen.

Miért nem volt a mi gyerekkorunkban minden második gyerek allergiás, ekcémás, laktóz- vagy gluténérzékeny? A kérdés mostanában egyre gyakrabban merül fel… például a Végtelen… talán blogon.

„Akkoriban egészségesebbek voltunk? Vagy csak nem volt elég jó a szűrés?

De én még ma sem vagyok allergiás, én még ma sem vagyok laktóz- vagy gluténérzékeny… 

Mit gondoljak? Mi változtunk, vagy a világ? 

Ma elvesztettem a türelmem. A Greenpeace-nél dolgoztam éveken át, tudom, hogy mi minden vegyszert nyelünk le, kenünk magunkra, adunk a gyerekeinknek! 

Nem csak arról van szó, hogy feleannyi állat lesz, mire ők felnőnek és nem csak arról van szó, hogy olvadnak a jégsarkok és kihalnak a jegesmedvék. Nem csak arról van szó, hogy nem lesz orángután Indonéziában! Nem! 

Arról van szó, hogy ma, itt, Magyarországon a gyerekeinket mérgezzük! Mérgezzük a bébi naptejekkel, a tusfürdőkkel, a popsikrémekkel. Hány és hány gyerek kencéről derült ki, hogy mérgező, rákot okozó anyagokat tartalmaz? Mint mindaz, amit mi magunkra kenünk? 

A mi tusfürdőnk és naptejünk és arckrémünk és takarítószerünk és kullancsirtónk és rovarirtónk és légfrissítőnk és folyékony szappanunk és izzadásgátlónk? 

Ezek némelyike csak a mi életünket rövidíti meg (hiszen mi kenjük izzadágátlóval magunkat és habfürdőzünk-tusfürdőzünk-testápolózunk-kenceficézünk), de sok a gyerekeinkét is. (...) 

Az anyák sírnak, hogy a gyerekeik mindenre allergiásak? Mi a megoldás? Elkülönítve tartani a gyereket a természettől, az állatoktól, a világtól? NEM!

Abbahagyni ezt a végtelen vegyszerezést! Ezt a folyamatos önpusztítást! (...) 

LEGYÜNK TUDATOSAK VÉGRE és olvassunk utána annak, mit használunk a vécénk tisztítására, és mosószernek, és fogkrémnek, samponnak és naptejnek a gyerekünknek! 

Mert valahogy képesek vagyunk a legdrágább gyerekruhát, babakocsit megvenni a kicsinek és közben nem belegondolni, hogy az összes popsitörlő közül a víz a legjobb?! MIÉRT? 

Vegyük észre, hogy folyamatosan mérgezzük a gyerekeinket! És nem csak azokkal, amiket rájuk kenünk, hanem amikkel etetjük őket! Nehezen találni biozöldségeket és tartósító- és színezékmentes ételeket. 

Persze lehet, és ebben kifejezetten szerencsések vagyunk itt, Európában. Meg tudjuk tenni. Meg tudjuk tenni, hogy idényzöldséget együnk, csak biót, kistermelőtől, biztos forrásból. 

Meg tudjuk tenni, hogy elutasítjuk a mesterséges színezőt, a szörpöt, a csipszet, a kólát - a biozöldséget kérjük és a ketrecmentes, szabad csirke tojását, és nem eszünk bizonytalan eredetű, bizonytalan összetételű ételt, olyat, ahol listázva van egy csomó E-betűs és vegyi nyelveken megadott dolgok, mert az tuti nem jó. 

Meg tudjuk tenni, hogy gabonatejet iszunk mi is és a gyerekeink is, és ezzel elkerüljük nem csak a laktózérzékenységet, de ezernyi más bajt is. És figyelünk arra is, hogy az élelmiszereinket ne hozzák messziről (az ökolábnyoma miatt) és ne legyen génmódosított és mesterséges és lehetőleg ne legyen csomagolt, mert a műanyagainkkal kiirtjuk a világ állatait… És a végén mégis, mi marad a mi beteg, allergiás kis porontyainknak?!” 

A teljes posztot itt találjátok.

Mi van akkor, ha kihalunk? 

Az alacsony születésszám nem csak Magyarországon okoz problémát, hanem például Norvégiában is – írja Tamás.

(Fotó: pixabay.com/greyerbaby) 

„Itt sem születik elég gyerek, 2017-ben 1,62 volt csak a születési ráta. 50 éve 80%-a az első gyerekeknek 25 év alatti anyától voltak. Most ez csak 20%. Vicc, de valamely kutatás szerint a 2009 utáni gazdasági instabilitás miatt is. Norvégiáról beszélünk, érdekes... 

Érdekes, hogy a háború utáni egyre jobb és jobb iskolázottság okán is egyre kevesebb lett a gyerek (ez ugye mondhatjuk, hogy a nyugati világ trendje), de már a bevándorlóknál is megfigyelhető ez a jelenség, így már a bevándorlók magasabb szülési hajlandóságára sem támaszkodhatnak. 

Bizonyos vélemények nagyobb pénzügyi támogatást kívánnak, mások szerint ezt nem lehet biztosan követni oda megy-e ahova kell, inkább legyen ingyenes az óvoda, mert itt nem ingyenes. 

Egy a lényeg szerintem, egyre több nyugati ember szabadabban akar élni, nem biztos, hogy ebbe már három gyerek belefér. Én osztom. És mi van akkor, ha kihalunk?

Vajon jó lenne-e a földnek, ha több norvég lenne? Ugyanis valamely kutatás szerint ha mindenki norvégként élne a földön, már áprilisra elfogynának a földi javak. Vagyis a norvégok nagyon felélik és kihasználják a földet. Ugye itt kevés a termőföld stb... 

Másik kutatás szerint a kevesebb gyerek jobban csökkentené a klímakatasztrófát mint az autók kordában tartásának eredményei. 

Persze jönnek az érvek, hogy nem lesz nyugdíj, stb., mert a kormány ezért nem akarja megemelni az olajból beszedett összeg százalékos felhasználását. 

Most 4% a 80 év felettiek aránya, 2060-ra ez 10% fölé fog menni. És még egyéb érvek, hogy több idős, több gondozási ráfordítást igényel stb... (...) 

Óvoda. Kétéves kissrác. Teljesen elterjedt, hogy télen is kint alszanak a gyerkőcök a saját babakocsijukban. Sajnos ebben az esetben ez tragédiával végződött. 

A pici kiesett a kocsiból de a nyakánál fennakadt és megfulladt. A szomszéd vette csak észre. Ugye senki nem vigyáz rájuk ilyenkor (tudom, dolgoztam óvodában), csak néha rájuk pislantanak, ki kelt már fel. Talán ezzel történik változás ezen a téren.” 

A teljes posztot sok érdekes hírrel itt olvashatjátok.

Baby blues ellen 

Kisbabával otthon lenni egyrészt csodás, másrészt magányos is lehet, pláne, ha valaki olyan nyughatatlan, mint Zsófi, akinek jelenleg az emberek napi szintű társasága hiányzik a legjobban, illetve az, hogy tartozzon valahová.

(Fotó: pixabay.com/mermyhh)

„Nantes-ban a nyelviskola volt az, ami megadta nekem az autonómia érzését, illetve az angol nyelven beszélő nantes-i szülők és gyerekek találkozóira jártam el rendszeresen, ahol szert tettem pár igazi barátnőre is. 

Amikor kiderült Franciaországban, hogy terhes vagyok tudtam, hogy valami hasonló csoportot kell majd keresnem Budapesten is, pár dologgal azonban nem számoltam. 

Budapest óriási Nantes-hoz képest, ezért hiába találok egy jó programot vagy közösségi helyet egy kerületben, ha az tőlünk messze van, akkor nem indulok neki, és ezzel mások is így vannak. 

Ezért például hiába találtam egy szimpi anyukát Facebook-on, akivel már váltottam pár szót és szívesen összefutnék vele, hiába hívtam több találkozó helyre, egyik sincs hozzá közel, ezért nem jön el. A környéken, ahol lakik, viszont nincs semmilyen csoport, ahol angolul beszélnek, ő pedig nem beszél magyarul. Nehéz ügy.

Az expat közösség sokkal nagyobb, mint Nantes-ban, és több csoportban koncentrálódik, amelyek viszont nem fedik teljesen egymást. 

E két dolog miatt sokkal nehezebb ugyanazokkal az emberekkel rendszeresen összefutni, és az embereknek sokkal nagyobb erőfeszítést kell tenniük ahhoz, hogy kimozduljanak.

Mindenki inkább csak a saját környékén vagy tömegközlekedéssel jól és gyorsan megközelíthető helyekre szeret járni, ami teljesen érthető. 

Az óvodaváltás a nagycsoportos évben nem valami praktikus a társas kapcsolatok szempontjából. Egy, már összeszokott csoportba érkezik az ember, ahol már megvan, hogy ki kivel játszik és a szülők közti barátságok is kialakultak már. 

A játszótéren néha elbeszélgetek egy-két anyukával, de ez is inkább Félix varázsának köszönhető, viszont kétlem, hogy bármikor is össze fogunk járni tekintettel arra, hogy már csak egy bő hónap van vissza az oviból. No nem baj, szeptembertől kezdődik az iskola, új gyerekekkel és új, potenciális szülő-barátokkal. (...) 

Szerettem volna én is – Liz barátnőmhöz hasonlóan, aki Nantes-ban szervezi a találkozókat – egy kis csapatot összehozni és mivel Budapest elég nagy, gondoltam hátha lesz még érdeklődő és hátha egy új helyszín új embereket is vonz. 

A Simaliba játszóház egyszer csak megkeresett, hogy nem folytatnám-e azt a nemzetközi beszélgetős találkozót, amelyet egy másik anyuka indított el minden második kedden, de sajnos nem tudta folytatni. 

Eddig három alkalmon vagyok túl és annak ellenére, hogy a látogatottság nem rúg magasra, én mindig remekül érzem magam! Inkább beszélgetek egy jót egy-két anyukával, mint feszengek két órán át öttel! Minden alkalommal sütök egy adag pogácsát, ami nagy sikert szokott aratni a kávé és a tea mellett.” 

A teljes posztért ide kattintsatok.