„Vágyakozom egy másik életre, de ahhoz másoknak meg kell halniuk” - írja Detti, és sajnos egyáltalán nem túloz. Nekem valami azt súgja, hogy nincs is egyedül, sokan járhatnak hasonló cipőben.
„Én már évek óta szeretnék elmenni Magyarországról, mert nem akartam úgy élni, ahogy mások (a családom nagy része is) elvárja/elvárta tőlem. Kereskedelmi iskolát végeztem, de nem tetszett ahogy dolgozni kellett. Nem a munka mennyiségével volt bajom, hanem a minőségével.
Átképeztem magam és a bankszektorban dolgoztam tovább, ahol talán még rosszabbul éreztem magam, mert akkor volt „jó” a fizetésem, ha nem voltam korrekt az ügyfelekkel. Minden reggel azzal indultam dolgozni, hogy magamnak vagy másoknak tegyek rosszat.
A szüleim közben nyugdíjasok lettek, a testvéremnek van két gyereke, velük jól elfoglalták magunkat, így viszonylag jól megvoltak. Én azonban nem éreztem jól magam a bőrömben.
A vágy célja: Kanada
Megismerkedtem a mostani párommal, aki akkor még katonatisztként szolgált. Már közel volt a leszereléseshez és egyre többet beszélgettünk arról, hogy nem úgy alakulnak itthon a dolgok ahogy mi szeretnénk és láthatóan ez a tendencia nem fog változni, mi pedig nem akartunk ebben részt venni.
Mindketten tanultunk angolul, de az évek során, mert nem használtuk a tudásunk megkopott, ezért elkezdtük újra tanulni, közben nézegettük a térképet, hova is mennénk szívesen.
Végül Kanada mellett döntöttünk. Elkezdtünk utána olvasgatni, hogy mik a lehetőségek, kicsit húztunk is a nadrágszíjon, hogy nem üres zsebbel induljunk neki.
De ekkor minden tervünk füstbe ment. A párom szívinfarktust kapott. Túlélte, de olyan súlyos károsodás érte a szívét, hogy átültetés nélkül maximum 1-2 évet adtak neki. Az átültetés természetesen esélytelen.
Itt megroppantunk, fizikailag az utat sem bírta volna ki. Azt mondta, hogy menjek egyedül, csak miatta ne maradjak itthon, de nem akartam nélküle.
Mindketten vágytunk Kanadába, rengeteg dokumentumfilmet néztünk, vágyakoztunk, de nem mentünk. Pár hónapra rá, 2015-ben az Édesanyám sztrókot kapott. A jobb oldala lebénult, afáziás lett.
Három hónap múlva azt mondták, nem rehabilitálható, vigyük haza, jobb lesz neki, ha nem kórházban hal meg. Hazavittük, de Apukám nem tudta egyedül ellátni, így ápolókat fogadtunk, de csak három hónapot bírtunk anyagilag.
Itt a testvéremmel elindultunk a lejtőn, mert ő azt gondolta, hogy én hagyom a munkám és a párom, az életem és ellátom a szüleink, neki nem kell velük foglalkoznia.
Én nem így gondoltam. Végül a szüleim hozzánk költöztek, így neki tényleg nincs dolga velük, nem is nagyon látogatja/ látogatta őket. Édesapám azóta elhunyt.
Drukkolok másoknak
Most itt ülők a gépem előtt, vágyakozva, szertefoszlott közös álmokkal a párommal, azzal a tudattal, hogy ha már nem lesznek velem... elmehetek. Olvasgatom, hogy mások mit értek el és büszke vagyok rájuk.
Olvasom, hogy milyen élményeik, gondjaik vannak, hogy milyen nehéz és megterhelő sokuknak, főleg érzelmileg. Drukkolok nekik, hogy sikerüljön minden, amit elterveztek és akármilyen nehéz ne adják fel.
Ismeretlenül is szorítok azokért, akik egy új környezetbe be tudtak illeszkedni, akik új barátokat találtak, akik meg tudták tenni azt, amit én nem.
Nagy lelki teher belegondolni, hogy én is elmehetek majd egyszer, de ahhoz el kell veszítsem a párom és az édesanyám is és hogy egyedül kell majd mindent végig csinálni. De tudom, hogy egyszer nekem is sikerül.
Kis és nagy álmok
Vannak kisebb vágyaim, mint egy kis ház, kerttel. Megszerettem másokról gondoskodni, mert bár nagyon nehéz feladat (három éve nem aludtam 4 óránál többet), de hálás is és sok köszönetet kapok.
Vannak nagy álmaim is, mint nagy amerikai foci rajongó, szeretném az egyik születésnapom a Superbowl-on ünnepelni. Már nem vagyok fiatal (43), biztos nem fogom tudni, minden álmom megvalósítani, de mindenki, akinek olvasom a történetét kicsit nekem is segít, nekem is lehetőséget ad.
Bár Kanada nem hiszem, hogy egyedül sikerülni fog, nem lesz hozzá erőm, de nézegettem már észak-európai országokat is. Svédország, Finnország, Norvégia is nagyon tetszenek, de Írország is szimpatikus.
Most még mindig itt ülők a gép előtt, lelkiismeretfurdalással, hogy vágyakozom egy másik életre, de ahhoz másoknak meg kell halniuk. Félek, hogy mire leszek képes, hogy hova fogok tudni eljutni.
Köszönöm, hogy megírhattam a történetem!
Remélem egyszer azt is elmesélhetem, mit tudtam megvalósítani mind abból, amit elterveztem.”
(Fotó: pixabay.com/StartupStockPhotos)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek