Sokan vágyunk arra, hogy lelépjünk – hosszabb vagy rövidebb időre magunk mögött hagyva a hétköznapokat. Aztán persze sokaknál ebből nem lesz semmi, de vannak, akik megvalósítják álmaikat. Utóbbiak közé tartozik Nikolett is, aki hat éve már írt ide, akkor még Finnországból. Most a világ egészen más táján kalandozik. (A képeket köszönöm neki.)

„Még 2013-ban, huszonkét évesen írtam két cikket a Határátkelőre a finnországi kalandjaimról, ami a kommentek miatt aztán el is vette a kedvemet a további blogolástól. 

Sokáig függtem mások visszajelzésétől és attól, hogy az emberek hogyan ítélnek meg. Ez szerencsére megváltozott, legutóbb például atomszőkén (frissen festett hajjal), napszemüvegben, egy mukkot nem beszélve thaiul vásároltam valami helyi finomságot az egyik street food árusnál, ahol én voltam a másfél perces szenzáció, mert a helyiek láthatóan nagyon jól szórakoztak rajtam. Nem különösebben rendített meg az élmény. 

Egy korszak vége 

Az au pairkedést 2018-ban hagytam magam mögött végleg, miután 2011 óta nagyjából évente egy alkalommal pár hetet-hónapot egy általam kiválasztott európai családnál töltöttem el, ennek köszönhetően éltem Franciaországban, Finnországban és Dániában is. 

Hogy meguntam vagy inkább kinőttem-e... azt hiszem, mindkettő - 27 évesen úgy éreztem, hogy egyre nehezebb alkalmazkodnom egy számomra vadidegen család napirendjéhez, ahogyan nekik is az lehetett az én életvitelemhez, mivel 2016 óta fix munkaidőben dolgoztam (és dolgozom a mai napig) az első saját ügyfelemnek.

Egyre gyakoribbá váltak a súrlódások köztem és szülők között, és hiába szakadt meg a szívem mindig a gyerekekért és az izgalmas kalandokért, amikor közös

megegyezéssel arra a döntésre jutottunk, hogy nem maradok tovább, az utolsó alkalommal úgy éreztem, hogy ezt a korszakot minél hamarabb szeretném lezárni. Azaz nem is lezárni, hanem inkább újratervezni. 

Mi történt velem azóta? 

Most éppen Csangmajban, Thaiföldön csapkodom a billentyűzetet, ahonnan hamarosan Vietnámba fogok utazni, onnan Kambodzsába, Szingapúrba, Indonéziába, vissza Thaiföldre és végül haza Magyarországra. 

Négy hónap alatt szeretném bejárni Délkelet-Ázsia egy részét, ahol nyugodt tempóban megalapozhatom a további terveimet. 

Eredetileg hárman, két barátommal együtt indultunk volna útnak Magyarországról, de rövid időn belül úgy alakult, hogy egyedül kezdtem el utazgatni, ami, azt hiszem, az egyik legizgalmasabb és legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem.

Számomra az a legszuperebb a szóló utazgatásban, hogy az ember ritkán van egyedül, cserébe viszont nem kell alkalmazkodnia senkihez hosszú távon. 

Nálam ez alapvetően is viszonylag problémás terület (helló, másokkal való együttélés!), az elmúlt évek alatt pedig megszoktam, hogy nem kell mások igényeihez alkalmazkodnom, ezért nekem ez így kényelmes. 

Ennek ellenére nagyon élvezem, ha helyiekkel vagy hozzám hasonló utazókkal sodor össze az élet, semmiért nem cserélném el ezeket az élményeket. 

Miben változtam? 

Pár napja egy három és félórás buszúton belém hasított a gondolat, hogy mennyire végtelenül hálás vagyok azért, amim van. 

Pedig ez jelenleg nem sok minden: egy hátizsák pár ruhadarabbal, két pár cipő, két könyv, egy hétre elegendő alsónemű, egy laptop, egy telefon, egy fényképezőgép és két szuper ügyfél, akiknek köszönhetően kipróbálhatom ezt az egyszerre óriási szabadsággal és rengeteg kötöttséggel járó életformát. 

Nagyjából három évembe telt, mire meg tudtam állni a saját lábamon és jelenleg már csak az ügyfeleimnek dolgozom, abból a pénzből élve és utazva, amit általuk keresek meg. 

Tisztában vagyok vele, hogy nagyon szerencsés vagyok, de irtó keményen megdolgoztam azért, hogy most ott tartsak, ahol - nem is annyira fizikai, inkább lelki értelemben. 

Hatalmas gátakat kellett lebontanom magamban ahhoz, hogy elhiggyem, ez velem is megtörténhet, és elmondhatatlanul hálás vagyok azoknak az embereknek, akik mellettem álltak és segítettek ebben. 

Nagy segítség volt az is, hogy minimalizáltam a jelenlétemet a közösségi médiában - a Facebook fiókomat teljesen felfüggesztettem, az Instagramon pedig kikövettem mindenkit, akinek a posztjaival nem tudtam 100%-ig azonosulni. 

Jelenleg egy személyes (nem publikus) és egy utazós (publikus) accountom van, utóbbit a készülőben lévő blogom miatt indítottam. 

A munkámról 

Abban, hogy sikerült két szuper munkát (és két jó fej főnököt, akik mindketten digitális nomádok) bezsákolnom, nem sok erőfeszítés volt: az egyiknek a szerencséhez van köze, a másiknak pedig leginkább ahhoz, hogy beléptem egy csomó releváns Facebook csoportba - valószínűleg mindkét alkalommal jókor voltam jó helyen. 

A fizetésem otthoni szemmel nézve még mindig csak az átlaghoz közelít, de a távolról történő munkavégzés rengeteg negatív gondolatot felszabadított bennem, szóval 3-4 hónapnyi viszonylag intenzív spórolás után nekiindultam Délkelet-Ázsiának egy (mások szerint indokolatlanul kicsi) hátizsákkal a hátamon. 

Amikor még csak tervezgettem a nagy lelépést, de már egyre tudatosabban, megfogalmazódott bennem, hogy olyan munkát szeretnék találni, ami napi pár óra elfoglaltság mellett finanszírozza az utazásaim teljes költségét (including szállás, étkezés, halpedikűr, dzsungelszafari, miegymás), mellette pedig a blogírás megmaradhat hobbi szinten, amiben nem égek ki végérvényesen pár rövid hónap alatt. 

Hogyan tovább? 

Itt tartok most. Kíváncsian várom, hogy milyen tapasztalatokkal és élményekkel fogok gazdagodni a következő hónapok során, aki pedig szeretné ezt nyomon követni, az megteheti itt és itt.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.