Ha valahol érheti kultúrsokk az embert, akkor India alighanem ezen helyek közé tartozik pozitív és negatív értelemben egyaránt. Miközben csodákat láthat az ember, teljesen bevett dolog, hogy a helyiek az utcán köpködnek és a szegénységgel sem egyszerű szembesülni. Emellett ma még Rejtőt olvasunk németül, és megnézzük, milyen egy kád a japán balkonon.

India kétségtelenül kultúrsokk lehet a köbön, legalábbis ez derül ki az asUchange szerzőjének első benyomásaiból, aki az országba érkezése óta „folyamatosan sír”, hol a fűszeres ételek, hol a megismert élettörténetek miatt.

„Bár Vietnámban sem vezetnék autót, Indiában még annyira sem. Megérkezésem estéjén három tehén sétált az úton, és nem volt túl sok hely mellettük. Hirtelen az egyik tehén megállt, és visszanézett. 

Ahogy elhaladtunk a tehén mellett, mintha rám nézett volna. Megijedtem, hogy nekimegyünk a tükörrel, de valahogy volt elég hely mellette. Azóta ezen nevetünk: „When the cow looks back”. (...) 

Kuala Lumpur után pénteken, helyi idő szerint este tíz körül érkeztem meg Új-Delhi-be, és a szállásadóm is pont repült valahonnan, így megbeszéltük, hogy a reptéren találkozunk. 

Hamar kiderült, hogy megint egy pilótával hozott össze a sors, aki hallva a történetem, mennyire féltek repülni, megnyugtatott, hogy majd tart nekem fizika órát a repülőről. 

Sanjay-t az első pillanattól egy barátságos, mosolygós embernek ismertem meg, és a következő napokban hihetetlen jól összecsiszolódtunk, új családot kaptam Indiában neki köszönhetően. Bár így is ért elég sok kultúrsokk, de mivel az első pillanattól fogva vele voltam, így szerintem az egyik legszerencsésebb ember lehetek. (...) 

az utcán nincsenek nők, bár lehet azért sem, mert félnek, vagy azért mert háziasszonyok, férjesek, gyerekekkel vannak otthon. (...) 

Nem is gondoltam, hogy mennyire messze van a Taj Mahal (az itteniek Tadzs Mehel-nek ejtik), addig a pillanatig, amíg beültünk az autóba, és láttam, hogy három és fél óra lesz az odaút. Felvettük Monica-t, az anyukáját, a gyerekeket, majd indultunk a nagy útra. (...) 

Amikor odaértünk Nitu és Sanjay megfogták a kezemet és kértek, csukjam be a szememet. Odavezettek a bejárathoz, ahol először pillanthatod meg a Taj Mahal-t. 

Amikor kinyithattam a szemem, ott volt a Taj Mahal, a legszebb épület, amit életemben láttam. Hófehéren, tökéletesen ragyogott, és ott álltam saree-ban. Hátralépve nagyobb volt, közelebb lépve pedig egyre kisebb. Varázslat. 

Amíg közelebb sétáltunk, készítettünk rengeteg képet, majd körbesétáltuk az épületet. Azon gondolkoztam, milyen érzés, amikor egy álmod teljesül. 

Indiában minden lehetséges. Kezdődött ott a történet, hogy az évek óta betört kijelzőjű telefonomat megjavították, miközben Csehországban azt mondták nem lehet megjavítani, újat kell vennem. Ahhoz, hogy olcsóbban megoldhassuk, messzebb kellett állnom, Sanjay pedig alkudozott. Tehát itt is működik az „arc-árazás”, mint Vietnámban. 

Vidéken senki nem használ bukósisakot, bár ez Vietnámban is sokszor előfordul vidéken, ritkábban a városokban. Az autót azért nyitják ki menet közben, hogy köpjenek egyet, valószínűleg dohányt rágcsálnak, egyébként a buszsofőr is kiköp az ablakon, ez már csak így megy itt. 

Miközben elkezdtem utazgatni, az egyik éjszakai vonaton szinte kinevettek, amikor a pokrócról kérdeztem. Egyébként megvagyok nélküle is, csak tudnom kell előre, hogy felkészüljek gondolatban. 

Az pedig, hogy ne legyen fűszeres az étel, lehetetlen, de talán már kezdek hozzászokni. Az utcán rengeteg a hajléktalan ember, ez leginkább az óváros egyik metrójához közeli parkban láttam, ahol az utcakutyák együtt alszanak az emberekkel a füvön. 

Az óvárosban hajléktalan emberek feküdtek a parkban a füvön, beteg utcakutyák ették a földre dobott maradékot, az embertömeg pedig csak lökte, tolta, túrta magát előre. Ez egy olyan hely volt, amit láttam, hallottam, szagoltam, átéltem, majd alig jutottam szóhoz.” 

A teljes írást itt olvashatjátok el, érdemes!

Rejtő németül avagy külföldön olvasni 

Olvasni jó, amit ebben a digitális korszakban mintha kezdenénk kicsit elfelejteni. Ha már itt tartunk, a digitalizáció sokat segít abban is, hogy külföldön magyar nyelvű könyvekhez jussunk. Mi a helyzet akkor, ha az embernek gyerekei vannak? Kiderül az Élet a határon túl blogról.

„Amikor kiköltöztünk, érthető módon a nyelvtanulás került előtérbe és az olvasás kissé háttérbe szorult, illetve a németül olvasást erőltettük, majd egy idő után már egyáltalán nem okozott gondot a német nyelv, így újra erőltethettem az olvasást. 

A magyar nyelv háttérbe szorult, mert nincsenek kötelező olvasmányok ugyan az iskolában, de olvasni kell, az Antolin, amiről már írtam, ha kis mértékben is, de befolyásolja, hogy mit olvasson a gyerek. 

A német jegybe ugyanis beszámított, hogy ki hány pontot szerez az Antolinban. Az Antolin egy interneten keresztül elérhető rendszer, ami tartalmaz egy listát, hogy mely könyvekhez van kapcsolva szövegértési teszt. 

A gyerek kiválaszt egy könyvet, vagy a már korábban kiválasztott könyvet megnézi, hogy szerepel-e a rendszerben, kiolvassa a könyvet, majd kitölti a könyvhöz rendelt szövegértési tesztet, egy könyvhöz kapcsolódhat több teszt is, majd erre pontot kap. 

A tanár tudja ellenőrizni, hogy ki hány pontot szerzett, majd ezt be tudja számítani, az év végi, vagy akár a félévi jegybe. Ez nem kötelező, nem is kéri minden tanár, csupán egy lehetőség, de az én lányaim mindig olyan tanárt kaptak, aki élt ezzel a lehetőséggel. 

Kicsiknek 800 pontot kellett összegyűjteni, nagyobbaknak 2000-et, ezt természetesen csak akkor lehet elérni, ha az ember több könyvet is elolvas, egy könyv ehhez nem elég, ráadásul még a tesztet is jól kell kitölteni. Csalni csak úgy lehet, ha esetleg valaki mással töltetjük ki a tesztet, aki már olvasta az adott könyvet, helyettünk, mert ezt nem ellenőrzi senki. 

Nagyobbiknál valahol a gimi elején ötödikben kattant be valami, rátalált a Fünf Freunde (Ötösfogat) című ifjúsági sorozatra, és onnantól kezdve nem volt megállás. Folyamatosan olvas, ráadásul szerencsére mindenevő. 

A Fünf Freunde után következett a Gänsehaut (Libabőr) című sorozat, és természetesen a Harry Potter, Gyűrűk Ura meg még egy csomó könyv. Szerencsére nagyobbik mindig nagyon gyorsan elérte a kötelező pontszámot az Antolinban, és onnantól kezdve kényszeríthettük a magyarul olvasásra, mondjuk olyan nagyon nem kellett kényszeríteni, mivel magyarul pont annyira szeret olvasni, mint németül. 

Apukája ötlete volt, hogy adjunk a gyerek kezébe egy Rejtő-regényt, én még korainak tartottam, de a Zuramnak volt igaza, nagyobbik teljesen rákattant a Rejtő regényekre, szerencsére elég sok van itthon. 

Azonban nagyobbik nem elégedett meg simán az olvasással kíváncsi volt, hogy németül is jelentek-e meg Rejtő regények, és örömmel tapasztalta, hogy igen. A saját zsebpénzéből megvette a Vesztegzár a Grand Hotelbent, németül, majd megvette az Elveszett cirkálót is. Egész egyszerűen kíváncsi volt, hogy milyen a fordítás. (...) 

A könyvtárban minden nyáron működik a Julius Club, itt arra bátorítják a gyerekeket, hogy olvassanak a szünetben is. Nagyobbik egyik évben részt is vett a programon, és 5 könyvet ki is olvasott a nyáron. 

Meg is hívták az eredményhirdetésre, mert ez egyfajta verseny, hogy ki olvas többet, valamint kézműves programokat is szerveztek a könyvtárban, és a nyár végén ebből csináltak egy kis kiállítást. 

Nagyobbik naivan azt gondolta, hogy 5 könyvet kiolvasni nagy dolog, de az első helyezett valami olyan hihetetlen számot mondott, ami lehetetlenség, pontosan nem emlékszem mennyi volt, de 50 felett. Nagyobbik itt határozta el, hogy ő inkább csak azért olvas, mert szeret, és nem azért, hogy versenyezzen. 

Kisebbik a nehezebb eset, legalábbis az volt. Sem magyarul, sem németül nem érdekelte az olvasás, egy sorozatot volt hajlandó olvasni, a Lotta-Leben címűt, ami vicces, aranyos, de azért inkább olyan 8 éveseknek való. 

Őt ez nem zavarta, ráadásul az Antolinban is benne van, és össze is tudta vele szedni a kellő pontokat, de a német tanára megjegyezte, hogy olvashatna kicsit komolyabb könyveket is, mert jó, megvan a pont, de az Antolinban lévő ajánlást is figyelembe kell venni, hogy melyik könyv hányadikosoknak szól. 

Az nem baj, ha egy hetedikes kilencedikeseknek való könyvet olvas, de visszafelé ez nem igaz. Ezen kicsit kisebbik elkeseredett, de javaslatomra elkezdte olvasni a Harry Pottert, mert azért nagyon, nagyon sok pontot lehet kapni, de nem, egyszerűen nem haladt az első kötettel, mert unalmas, vacak, nem jó. 

Egy alkalommal mikor a barátnőjénél aludt, megnézték az Éhezők viadala című filmet, és nála itt indult el valami. Rögtön ki is olvasta az első kötetet. Mindig mondtam neki, hogy olyan nincs, hogy valaki nem szeret olvasni, csak olyan van, hogy még nem talált rá arra, hogy mi az amit szeret. Úgy tűnt ő is megtalálta.” 

A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el!

Fürdőkád a teraszon 

A japánok imádják a gyógyfürdőket, nem csoda, hogy Tshabee ezen a télen is kipróbálta és egészen érdekes élményekkel gazdagodott.

„Hakone egy szép nagy hegy nem messze Tokiótól. Leginkább az onsenjeiről híres, meg arról, hogy látni onnan a Fuji-hegyet. A japánok meg a külföldiek között is elég népszerű, mi is régóta terveztük már, hogy ellátogatunk oda. 

És hát most ez meg is történt, a japán államalapítás ünnepén, amit minden évben februárban ünnepelnek, és idén pont egy hétfőre esett. 

A hosszú hétvége egy jó részét Gorában, Hakone egy kis hegyi falujában töltöttük. A hegy lábától idáig jön fel a kisvasút (nem a felcsúti :P) (még :P), és egymás hegyén-hátán vannak itt onsen-es ryokan-ok. :) 

Mi is az egyik ilyenben szálltunk meg az egyik hegyoldal tetején. (Földcsuszamláskor mondjuk nem épp egy nyerő hely, de szép a kilátás onnan. :) ) 

A mostani ryokanunknak az volt a különlegessége (azokhoz képest, ahol eddig jártam), hogy itt a szobához tartozott saját rotenburo (kinti gyógyvizes fürdő). :) 

Ez leginkább egy nagy vörös fürdőkádat jelentett a szoba teraszán, tele gyógyvízzel, és gyönyörű kilátással néhány hatalmas fára, és az alattunk húzódó völgyre. (Meg a hegyre a völgy túloldalán.) 

És mivel fürdőszoba nem tartozott a szobához (csak mosdó), ezért leginkább a nagy vörös kád melletti zuhanyzót lehetett használni az onsenes rituáléhoz a teraszon. 

Még fiatalkoromban (legutóbb úgy 3 és fél éve) volt alkalmam jópár Fezenen a nyári hőségben jéghideg vízzel zuhanyozni a kempingben. És hát most sikerült megtapasztalnom a szöges ellentétét is. :D 

Itt ugyanis volt melegvíz bőven, csak a levegő olyan 2-3°C-os volt hozzá... :D Hát mit mondjak? Pontosan ugyanannyira jó érzés volt. :D Szerencsére azért tartozott egy közös benti onsen is a ryokan-hoz, így a zuhanyzás részt aztán leginkább ott tudtuk le.” 

A teljes posztot itt találjátok.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.