A külföldi házi idősápolás sokszor gerjeszt vitát, elsősorban azért, mert míg egyesek előszeretettel nevezik cselédnek az azt végzőket, mások abszolút professzionális munkának tartják. (Arról nem beszélve, hogy még az idősápolást végzők sem feltétlenül értékelik ugyanúgy a helyzetüket.) Vajon mitől függ, melyik az igaz narratíva?

A „cselédség” nyilván elsősorban történelmi okokból merül fel, hiszen például a két világháború közti Magyarországon a háztartási alkalmazott („házicseléd”) sok szempontból ugyanúgy a család részeként működött, mint ma a házi ápoló. 

Különbségből persze akad jó pár, például az, hogy míg az előbbiek egy fedél alatt éltek a családdal, az utóbbiak között ez már nem feltétlenül van így, legalábbis választhatnak a lehetőségek közül. 

Az alábbiakban két olyan ember története következik, akik mindketten voltak házi idősápolók külföldön, ami külön érdekes, hogy ketten kétféleképpen élték meg az általuk elvégzett munkát. 

Németh Krisztina házi idősgondozásról szóló nagyszerű tanulmányában (itt olvasható el teljes egészében a 94. oldaltól) több történetet is ismertet. Egyikük, a 60 éves Ágnes több, az egészségügyben töltött évtized után, már nyugdíjasként kezdett külföldre járni (nem egyszer bejelentés nélkül) házi ápolónak Ausztriába és Németországba (nem sokkal a beszélgetések előtt hagyott fel vele). 

Másik főhősünk, a negyvenes éveiben járó Ditta is pénzért vállalt házi ápolást, de annyira megszerette, hogy végül ez vált a hivatásává. A külföldi munkából hazatérve falujában most is az idősek otthonában dolgozik. Ő kifejezetten visszautasította, hogy az általa végzett munka cselédség lett volna. 

„Itt ez a marha, majd ellátja” 

Ágnes tehát már nyugdíjas volt, amikor nekivágott a külföldi munkának. Az interjúban azt mondta, szerinte a munkát, amire a két ország közötti gazdasági különbség miatt rákényszerült, az adott ország lakói lenézik, és nem is végeznék el, annyi pénzért biztosan nem, amennyit ő kapott. 

Akadtak nehéz pillanatok, dolgozott például olyan családnál, ahol a pincehelyiségben jutott neki hely. Márpedig ez (és a megfelelő személyes tér hiánya) jócskán érzékelteti a társadalmi alá-fölérendeltséget. 

„Na, azt is megfogadtam, hogy olyan helyre, ahol az egész család ott van, ott vannak az öregek, ott van az egyik gyerek az egyik emeleten, aztán a másik, én meg lemegyek a kellerbe, a pincébe, egy… egy olyan szar matracon – én nem vagyok egy nagyigényű, de akkor…, ahová bejárnak, még azt is megkérdezték, hogy éjszaka mér’ égett a villany a fürdőben” – mesélte a tanulmány szerzőjének. 

Ágnes akkor érezte leginkább a cselédlétet, amikor egy németországi gazdálkodó családnál nem csak a gondozást, de egyéb feladatokat is elvártak tőle. Nehezítette a helyzetet, hogy kis településről volt szó, meglehetősen el volt zárva mindentől és így függő helyzetbe került. 

Neki az a megoldás felelt meg a legjobban, amikor csak a segítségre szoruló időssel élt egy házban, annak társa pedig csak látogatóba érkezett, akár rendszeresen is, de nem szólt be a háztartása vezetésébe. 

Ezen a helyen például szabad kezet kapott a heti kosztpénz beosztásában és általában a háztartás vezetésében is, így értelemszerűen azt is ette, amit főzött a páciensnek. 

(Érdemes itt egy zárójeles pillanatra megállni, ugyanis a tanulmányban is szerepel, mennyire fontos és szimbolikus határvonalat jelent egy ilyen kapcsolatban az, hogy az ápoló és a befogadó család közösen étkezik-e, lévén az az egyenrangúság kifejeződése.) 

Egy idő után jó esetben kialakul egyfajta közelebbi viszony az ápoló és az idős ember között, Ágnes is a legtöbbször keresztnevükön emlegette őket, azt a férfit pedig, akit viszonylag hosszú ideig ápolt, „az én öregemnek” hívta. 

Az ápolói munka (csakúgy, mint az au pairség) egyik lehetséges feszültségforrása az, ha a család többet vár el a megállapodottnál, ráadásul úgy gondolja, hogy nem is kell érte pluszban fizetnie. 

„Ők úgy gondolják, hogy nekik szükségük van, hogy valaki lemossa azt az üvegházat, meg ott pikírozzon, ami nem az én feladatom, akkor adjon rá [plusz pénzt]. Úgy vannak vele, hogy nem kell pénzt fizetni babysitterre, itt ez a marha, majd ez ellátja, hát izé, hát cselédkedni megy ki az ember” – mesélte Ágnes. 

„Gyakorlatilag ők semmit nem fizetnek. És egyszer kértem meg, hoznának nekem gyümölcsöt a boltból. Egyszer hoztak, másodjára megkértem, nem hoztak. Nem hoztak. Nem hoztak. Pedig oda is vittem a pénzt. Nem, nem megyek ki úgy, hogy külföldön ne legyen pénz, mindenkinek ajánlom, hogy annyi, mint az útiköltség legyen nála, kaja, meg tudjon hazajönni” – emlegette fel az egyik megalázó pillanatot. 

Ágnes szerint tehát akkor lesz cseléd valaki, ha egyrészt olyan munkát végez, amiért nem fizetik meg (vagy legalább nem kap érte valamilyen megbecsülést), illetve ami nem szerepel a munkaköri leírásában; másrészt az által mesélthez hasonló, megalázó helyzetek is erősíthetik ezt az érzést. 

A határvonal persze rendkívül vékony ilyen esetekben, és nagyon sokszor nem elsősorban pénzkérdés (gondolom én), de kétségtelen, hogy így lehet a legegyszerűbben megfogni a lényegét. 

Akkor nem vagy cseléd, ha azt a munkát végzed, amit előre rögzített feltételekkel és elvárásokkal, előre megbeszélt pénzért vállaltál. A helyzetet nehezíti, hogy ha a családnál lakik az ember, akkor gyakorlatilag csak a távozással lehet kifejezni az ellenállást. 

Legalább ilyen fontos kérdés a szakmaiság. Mivel Ágnes mögött több évtizedes egészségügyi gyakorlat állt, konfliktushelyzetet jelentett, amikor az idősek hozzátartozói elkezdték utasítgatni olyan dolgokra is, melyek ellentmondtak a szaktudásának. 

Ágnes ilyenkor minden esetben a szakmát helyezte előtérbe, több esetben is a család kifejezett kívánsága ellenére cselekedve. Mint a tanulmány szerzője megjegyzi, Ágnes szemében az a cseléd, aki „teljesen dilettáns” az ápolói feladatokhoz, így minden helyzetben feltétel nélkül és automatikusan a család elvárásai szerint cselekszik, ily módon fel sem merülnek benne a szakmai és laikus elvárások közötti ellentétek. 

Ágnes ma már Magyarországon dolgozik, napi 1-2 órás ápolásokat vállal, de azt mondta, ha lehetősége lenne rá, pár évre még visszamenne külföldre dolgozni. 

„Nem hiszem, hogy ez cselédmunka” 

Ditta teljesen másként élte meg a külföldi munkát, talán azért is, mert az idősápolást rögtön az első pillanattól szakmának tekintette és voltaképpen ki tudta teljesíteni magát benne. 

„Amikor kijártam ápolni, oda házhoz kijárt a manikűr-pedikűrös, a masszőr, és én azt néztem, hogy ha már kijárok, akkor minél pontosabb munkát tudjak végezni. (…) Azt néztem, hogy oda kik járnak, mire van szüksége egy idősnek, és úgy tanultam” – mesélt a kezdetekről. 

Ditta számára nagyon fontos volt, hogy legyen magánélete, olyan idő, amit csak magára fordít. Erre jellemzően este volt módja, ilyenkor tudott beszélni a családjával, a férjével. 

Kezdetben ehhez szükség volt némi trükkre, de aztán rájött, hogy a gondozott idősnek is szüksége van egy kis magányra. Érdekes módon ő éppen ezért nem alárendeltségként élte meg például a közös vacsora elmaradását, hanem éppen a személyes autonómia tiszteletben tartásaként. 

„Nekem az volt az érzékeny pontom, hogy este ne kelljen ott ülni velük. Ha elvégzek, ha nyolcig ott kell lenni, ott kell lenni, de ne kelljen ott lenni tízig, tizenegyig, éjfélig” – mesélte. 

Négy évig ápolt egy idős férfit, aki nagyon szerette a futballt. Pár alkalom után Ditta rájött, hogy ilyenkor bőven elég, ha elkészíti neki az ételt, két üveg sört, beviszi és nyugodtan magára hagyhatja. Mindenki elégedett volt, hiszen a bácsi egyedül nézhette a meccset, neki pedig volt egy kis magánélete. 

Ditta esetében is kialakult egy közelebbi viszony az egyik, gondjaira bízott időssel. 

„Nem kellett egy év ahhoz, hogy olyan kapcsolat legyen köztünk, hogy ő szeretné, ha nem nevén szólítanám, ugye, kint szokás, hogy Herr Fraser, meg Frau Fraser, hanem volt az, hogy mondjam, hogy Opa” – emlékezett vissza. 

Ditta talán azért is élhette meg önmaga kiteljesedéseként az ápolói munkát a tanulmány szerzője szerint, mert felismerte benne azt az összetett feladatot, ami megköveteli a fizikai szükségleteken túli igények kielégítését, a kölcsönös egymásra hangolódást. 

„A bácsi egy gyárban volt főnök, megszokta, hogy több száz embernek dirigál, és mindig az van, amit ő akar. (…) Nagyon összemelegedtünk, akkor már tudtam beszélni többet, nagyon sokat mentünk a mamához a kórházba. Elmentünk étterembe, sétálni, fagyizni - akkor már teljesen más volt. Értékelte a munkámat, akkor tényleg éreztem azt, hogy szüksége van rám” – emlékezett vissza. 

A fordulópont, amikortól Ditta úgy érezte, hogy ez számára önmegvalósítás és hivatás, egy teljesen átlagos pillanatban érkezett el. 

„Megkérdezte, hogy most melyik inget húzza fel a kettő közül, és ott volt az, hogy na, most akkor innen nekem ez. És napról napra éreztem, hogy én ezt szeretem csinálni, nekik szükségük van egy valakire, aki segíti őket és odafigyel rájuk” – emlékezett vissza. 

„Én nem hiszem azt, hogy cselédmunka. A felfogásom szerint ha vécét pucolok vagy ápolok, akkor is, ha megfizetik… Utána kezet mosok. Mindegy az, hogy mit, csak fizessék meg – ezért sem tartom cselédmunkának” – tette hozzá. 

Ditta hét évig dolgozott külföldön, most Magyarországon ápoló egy falusi idősotthonban. A pénz kevesebb, de a családjával lehet. Más kérdés, hogy olyan kevés a pénz, hogy fontolgatta, ismét külföldre megy. 

„Nem gondoltam volna tíz éve, hogy én az idősápolásban fogom megtalálni azt, amit szeretek csinálni, munkát. Most már ott tartok, hogy a jelenlegi munkahelyemen lesz lehetőség maradni. Ha nem, akkor vissza kimegyek ápolni. Mert én az idősápolást szeretném csinálni. De azért nem mindegy, hogy mennyi pénzért. Sajnos manapság nagyon kell figyelnünk a pénzt” – mondta.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.