Nem is olyan régen feltettem a kérdést, hogy mi a magyar álom? Nos, elkezdtek érkezni a vélemények, írások, ilyen Kataliné is. Akinek posztjából azért szerintem az is kiérezhető, mi az, amit érdemesnek tartanak meghonosítani Magyarországon a Svájcban tapasztaltakból (és nem, ezek nagy része nem pénzkérdés).

Mi a magyar álom? Halászlé paprikás csirkével? Osztrák életszínvonal? Három tenger mossa? És mi az álom abban az országban, ahol te élsz? És mi a rémálom? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!

„Korrekt, intelligens emberekkel együtt élni, dolgozni... 

Ha beszállok akármelyik taxiba, ne kelljen félni a taxisofőrtől, főleg ha előre jeleztem, hogy kártyával fizetek (a cégnél telefonon) és személyesen a sofőr válasza: ma nem jó a kártyaolvasó... külföldi valutát persze gond nélkül elfogad, de csak ha többet kap, mint kéne. És ugye muszáj, mert ha nem, csúnyán beszél, kiabál, fenyegetőzik. 

Sok országban taxiztam már, kivétel nélkül és kérés nélkül kaptam számlát, itthon soha egyetlen egyet nem kaptam. Nagyon gáz. 

Az emberek kölcsönösen tisztelik egymást, köszönnek egymásnak az utcán sötétben, ha egymással szembe sétálnak. 

A buszsofőr köszön, mikor felszállunk, amikor leszállunk, akkor pedig szép napot kíván. 

Ahol a nem orvosokat, nem ügyvédeket is becsülik az emberek, a társadalom. Tehát ahol a társadalom megérti azt a tényt, hogy bár vannak fontosabb szakmák, hivatások, a többi elemre is ugyan olyan szükség van, még ha nem is tűnik olyan fontosnak --> kinek fontos egy rovar?? na de ha az összes elpusztulna, akkor az ránk is hatással lenne. Például ha a paraszt azt mondja befejezte a munkát, akkor mit esznek majd a város lakói? 

Ahol nem hogy sötétben, de nappal sem kéne félnem, miközben várok a vonatra és látom, hogy egy „férfihorda” közeledik. 

Ahol az emberek nem szemetelnek és a város vezetése is tisztán tartja az utcákat. 

Ahol az emberek felelősséget vállalnak önmagukért, a tetteikért, a környezetre való hatásukért. 

Ahol az emberek nem egymásról, hanem egymással beszélgetnek. 

Ahol ha örülök, hogy munkát találtam, de nem elsősorban attól kell tartanom hogy melyik pletykás, rosszindulatú női kolléga fog felmondásra sarkallni az első hónapban és a főnököt nem is érdekli, hanem ahol a kollégák/ szervezet támogatják egymást és a munka minősége a fontos. 

Ahol fejlődni akarnak az emberek nem pedig „pusztulni”, „rohadni” és egymás életét megkeseríteni, bocs a kifejezésekért. 

Ahol ha valamit nem értek meg elsőre például ügyintézésnél, akkor a kedves ügyintéző másodszorra is elmagyarázza, mi hogyan működik, nem pedig pofákat vág és hangot emel. 

Ahol ha megbeszélek valakivel valamit, az akkor „úgy is lesz”, legyen az ügyintéző, munkatárs vagy főnök. 

Ahol a gyerekemet a tanárok tisztelik és segítik, nem pedig kategorizálják és elnyomják, kigúnyolják. 

A lista folytatható, de már így is túl hosszú, lehet belőle szemezgetni. 

Hogy Magyarország mikor ér ide? Csak egyre távolodik tőle. Félévente egyre rosszabb állapotokat tapasztalok, már a Ferihegyen bemutatkozik a magyar mentalitás, sajnos. Égne a fejem meghívni a külföldi barátaim. Nem is teszem, nagyjából soha és el is tanácsolom őket jó messzire. 

A tanácsom pedig az olyanoknak, akik nem bírják az otthon uralkodó közállapotokat: menjenek mielőbb külföldre, eddig még senki nem bánta meg. 

Én is csak azt, hogy nem 7 évvel előbb mentem ki, mert vártam, hogy megváltozik... nem fog, sőt csak egyre rosszabb lesz.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.