Vajon merre tart az ország a határátkelés és a visszaköltözés szempontjából? Mit mutatnak az adatok és mit gondol minderről a szakember? Az elmúlt évtizedben kivándorló országgá vált Magyarországon marad a tendencia, vagy várható változás? Ezek a kérdéseket is boncolgatta a Tárki a napokban megjelent átfogó kutatása, amiről érdemes beszélgetni kicsit.

Meglehetősen nagyot ment a magyar sajtóban a Tárki Társadalmi riport 2018 című tanulmánykötete, ami több okból sem meglepő: egyrészt csak kétévente jelenik meg (a rendszerváltás óta), tehát eseményszámba megy, másrészt komoly szakemberek írtak bele nagyon érdekes tanulmányokat.

Ami minket a leginkább érdekelhet, az Hárs Ágnes tanulmány az elvándorlásról. (Egyébként itt olvasható el teljes egészében.) Az írás bizonyos megállapításait már kivesézte a magyar sajtó, ezeket csak röviden összefoglalnám, hogy aztán egy talán ritkábban emlegetett, de nagyon érdekes részt emeljek ki. 

Portugália talán utolérhető 

A kötetben Magyarország helyzetét két régiós (Lengyelország és Románia) és két nyugati (Ausztria és Portugália) országgal hasonlították össze. Mind kiderült, az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem tekintetében a rendszerváltást követően a nyugat-európai országok dinamikájához képest a keleti országok gyorsabban fejlődtek, ám azok között Magyarország dinamikája a legmérsékeltebb. 

Ausztria persze még az Európai Unión belül is kifejezetten dinamikusan fejlődik, így kissé szerencsétlen az állandó összehasonlítgatás, de a szerzők szerint Lengyelország és Románia is dinamikusabban fejlődik, mint Magyarország. 

A dolog tehát úgy áll, hogy Ausztria őrzi történelmi előnyét, a többi ország pedig lassan felzárkózik. Érdekes, hogy a kiadvány szerint Portugáliát akár tíz éven belül utolérhetjük. 

„Nagyon könnyen belekerülhetünk egy olyan negatív spirálba, hogy itt marad az alulképzett maradék. Illetve úgy válik ketté a társadalom, hogy lesz egy globalizációban versenyképes része, és lesz egy maradék, amelyik teljesen versenyképtelenné válik, ettől frusztrált lesz, és mindenféle politikai bullshiteket megvesz” – vázolta a veszélyeket az Index összefoglalója szerint a bemutatón Tóth István György. 

Határátkelő diplomások 

A Tárki kötetet szerint a régióban (a régió alatt minden esetben a 2004-ben az Európai Unióhoz csatlakozott volt szocialista országokat értem) Magyarországon a legmagasabb a felsőfokú végzettségű elvándorlók aránya. Magyarországról öt év alatt 170 ezren vándoroltak külföldre, többnyire fiatalok, képzettek, vállalkozók. 

Nagyon érdekes és elgondolkodtató, hogy a régió többi országával összehasonlítva kicsi az alacsony végzettségű elvándorlók aránya. Ugyanakkor Magyarország az egyetlen, ahonnan a felsőfokú végzettségűek vándorolnak el a legnagyobb arányban (tavaly ez 8 százalékot jelentett). 

2012 és 2017 között az elvándorlás felgyorsulásával a kivándorló diplomások aránya is nőtt, évi átlag 0,7 százalékponttal, aminél csak Romániában volt magasabb a növekedés. 

2010 és 2017 között több mint 200 ezer fővel nőtt a külföldön élő 20-65 évesek száma, 2013 óta lassuló ütemben. 

Visszafordítható-e az elvándorlás? 

Ennyi tehát a rövid összefoglaló, most pedig lássuk, mi a helyzet a jövővel, az nagyjából mire számíthatunk az elkövetkező években. Azt Hárs Ágnes többször is megjegyzi, hogy az elvándorlás Magyarországon növekvő és erősödő, a gazdaságot és a társadalmat is befolyásoló folyamat, ráadásul a kedvezőtlen hatások mind nyilvánvalóbban érzékelhetők. 

Az alaphelyzet ugye az volt, hogy az uniós csatlakozást követően az Európai Unió fejlettebb régiói gyakorlatilag elkezdték elszívni a munkaerőt az újonnan csatakozott országokból, ahol ennek köszönhetően egyrészt rohamosan kezdett csökkenni a munkanélküliség, majd elég hamar megjelent a munkaerőhiány is (főleg az építőiparban és a szolgáltatásban). 

Minderre rátett egy lapáttal a 2008-as világválság, ismét belendült a munkanélküliség, aminek következtében elkezdett nőni az elvándorlás. Majd nagyjából ugyanez megismétlődött 2012 környékén (nyilván nem függetlenül a német és az osztrák munkaerőpiac megnyitásától). 

Lecsúszó Magyarország 

Az jól látszik, hogy mivel a magyarországi (és általában a régiós) bérek ugyan közelítenek valamennyire az uniós átlaghoz, de a leginkább fejlett országok esetében még nem érik el a kétharmadot sem, van miért menni. 

Ha ez nem lenne elég, Hárs Ágnes szerint Magyarország helyzete különösen kedvezőtlen, mert a nominális jövedelmek relatív szintje lényegében nem változott, magyarul álldogálunk egyhelyben, illetve folyamatosan csúszunk vissza, és a magyarországi jövedelem alig haladja meg az EU–15 + 2 országok átlagának az 50 százalékos szintjét. (Ezen a téren az utóbbi években látszik némi javulás.) 

A helyzet tehát az, hogy a magyar fizetések tartósan elmaradnak a nyugati bérektől, ami folyamatosan ösztönözheti a határátkelést. Mivel a gyors és tartós bérnövekedés nem fenntartható hasonló mértékű gazdasági növekedés nélkül (márpedig az nincs), így az elvándorlást ösztönző tényezők változatlanok – írja a tanulmány. 

Mi a helyzet a visszatérőkkel? 

Már többször esett szó arról itt, a blogon is, hogy ha a határátkelőkről nincsenek pontos adatok, akkor a visszavándorlókról még kevesebb szám áll a rendelkezésre. Az viszont biztosnak tűnik, hogy mára a külföldi munkavállalás nem feltétlenül végleges döntés, miként a hazaköltözés sem, azaz aki egyszer visszatért Magyarországra, az hosszabb-rövidebb idő elteltével újra elmehet (majd visszatérhet és így tovább). 

„A külföldi munkába lépők egy része is hazatér, de arányuk messze elmarad a kilépőkétől, és nem tudjuk, hogy milyen tartós a visszatérésük. A folyamat egészének a megfordítását a külföldön élők állományának a csökkentése jelentené, azaz, ha a hazaáramlás aránya meghaladja az elvándorlás arányát” – írta Hárs Ágnes is. 

A számoknál azonban érdekesebbek a hatások, márpedig azok minimum vegyesek, legalábbis korábbi lengyel és balti kutatások szerint. Mert bár rövid távon csökkentik a munkanélküliséget a hazaköltözők, akadnak kevésbé pozitív fejlemények. 

Az egyik ilyen, hogy a külföldi tapasztalattal rendelkezők egyszerűen magasabb fizetést kérnek a munkájukért, ami feszültséget szít a gazdaságban (és nyilván az egyes munkahelyeken). 

Ráadásul jellemzően azok térnek haza, akik határátkelésük előtt munkanélküliek vagy marginális foglalkoztatottak voltak, tehát igazán mély és komoly hatással nincsenek a gazdaság helyzetére. 

Lengyelországban és a balti államokban mindemellett az a tapasztalat, hogy míg korábban jellemzőbb volt az oda-vissza vándorlás, addig a válságot követően inkább a tartós határátkelés jellemző. 

A régiós tapasztalatok azt mutatják, a különféle, hazatérést ösztönző programoknak sok értelme nincs (ékes magyar példája ennek a Gyere haza fiatal látványos kudarca), ennél hasznosabb (lenne) a kapcsolatépítés a külföldön élőkkel, valamint a hazautalt összegek célzott hasznosítása. 

Megoldás lehet a bevándorlás? 

Még ha félre is tesszük a magyar kormánypropaganda külföldiekkel szembeni megnyilvánulásait és csak gazdasági szempontból vizsgáljuk a kérdést, akkor is azt dobja a gép, hogy a szakirodalom szerint az elvándorlást akkor lehet bevándorlással pótolni, ha egy ország vagy régió vonzereje a visszavándorláshoz és a bevándorlók vonzásához is elég erős (ez történt a mediterrán országok közül többen). 

Márpedig erről a régióban és így Magyarországon sincs szó. Mint Hárs Ágnes írja, az az ország vonz sikerrel szakembert külföldről, amelyik a sajátját is képes megtartani, azaz aki a saját szakembereit sem tudja megtartani, nehezen vonz külföldieket. 

A Világgazdasági Fórum globális versenyképességi indexe (World Economic Forum Global Competitiveness Index) alapján ezen a téren a régiós országok mindegyike a leggyengébbek között van, bár Lengyelország, Észtország és Csehország valamennyire kivétel. 

Magyarország a legutolsók egyike a rangsorban, és 2014 és 2017 között mindkét mutatóban romlott is. Így Hárs Ágnes szerint „rövid távon nehezen képzelhető el olyan sikeres bevándorlási politika, amely érzékelhető mértékben képes az elvándorlást ellensúlyozó és a hiányt csökkentő külföldi munkaerő vonzására Magyarországon”. 

Egyelőre tehát úgy néz ki, hogy Magyarország nem tud kitörni a „kivándorló ország” szerepéből, még akkor sem, ha a folyamat természetéből adódóan van visszavándorlás is. 

Talán ha hasznosítani tudnánk a minket elvándorlásban is időben megelőző, elkerülhetetlenül modernizálódó országok tapasztalatait… 

Százezer magyar hazafelé tart – az MNB szerint 

Nagy kérdés, hogy amikor a Magyar Nemzeti Bank napokban megjelent tanulmányában 100 ezer külföldön élő hazatérésével számolnak, akkor mennyire lehet komolyan venni a terveket. 

A tanulmány bemutatóján azt az MNB vezető elemzője, Balatoni András is elismerte, hogy a felzárkózás nem egy automatikusan adódó folyamat a közepesen fejlett országok számára, és sokan közülük (köztük Magyarország) benne is ragadtak ebben a közepesen fejlett státuszban. 

A 2030-ra kitűzött célok eléréséhez az MNB szerint fontos egy demográfiai fordulat végrehajtása, mert ha reformpályára áll az ország, 2030-ig 250 ezer fővel bővülhet a foglalkoztatottak száma. 

Azt is megadták, miből jöhet össze ez a negyedmilliós tömeg: egyfelől a jelenleg inaktívak bevonásából, másfelől a közigazgatásból és közmunkából a versenyszférába átterelt emberekből (ez 75-75 ezer ember), harmadrészt pedig 100 ezer külföldön élő magyar hazaáramlásából.

(Fotó: Puhacica)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.