Avagy lőszeresdobozos-kamazplatónszigetátszelős-bányás-oroszos kaland Gogland szigetén. Ezzel a poszttal véget ér Gábor balti-tengeri szigettúrája, az eddigi három leírást ITT és ITT és ITT olvashátjátok. Ezúttal a csokoládé is szerepet kap.

Gogland

Mielőtt kikötöttünk volna a nem túl oroszos nevű, ámde mégis orosz Gogland szigeten, vezetőnk kis eligazítást tartott nekünk. 

Elmondta, hogy ahogy kikötünk, be fog jönni a hajóra egy morcos-köpcös orosz katona, aki egyesével összeveti az útleveleinket az engedélyeinkkel (és saját magunkkal), valamint egyesével elbeszélget minden ideérkezővel. A „külföldivel” talán hosszabban. 

Elmondja majd, hogy a 21 km2-es szigetnek csak a déli részén lévő világítótornyot tekinthetjük meg (de nem fotózhatjuk, nem videózhatjuk), az északon lévő másik világítótornyot nem közelíthetjük meg, mivel ott van az orosz katonai bázis. 

Mivel földrajzilag csak 40 km-re vagyunk a finn Kotkától (Szentpétervártól meg 120-ra), ezért némileg érthető az aggodalma. A katonák egyébként sincsenek sosem tekintettel a turistákra. 

Vezetőnk elmondja azt is, hogy csakis csoportosan mozoghatunk a szigeten, és a katona „meg ne lásson egyedül bóklászó embert”, valamint azt is, hogy szinte semmit nem fotózhatunk, de főleg a katonai objektumokat nem. 

(Csak azt nem tudom ekkor, miből fogunk rájönni, hogy mi a katonai objektum, és mi nem az? Jó - a tehén vélhetően nem az, de itt nagyjából véget is ér a felsorolás).

A katona el fogja mondani, hogy a szigeten van lehetőség vagy bányát venni (ez az orosz szauna) vagy zuhanyt - a kettőt együtt nem. A szigeten mintegy 30 katona és 5 civil állomásozik és nem lenne jó, ha megzavarnánk az életvitelüket például hangoskodással, magamutogatással, piálással, rongálással és grafitizéssel. 

(Jobban belegondolva - ezen felsorolás után rájövök, hogy ezen a szigeten csak és kizárólag ezeket a tevékenységeket kívántam űzni). És végül, de utolsósorban azt is el fogja mondani, hogy a sziget tele van mérges kígyókkal, ezért az útról sose térjünk le. 

Irány a mérgeskígyós-sziget 

Ahogy kikötünk Gogland szigetén, verőfényes nyári napsütés fogad, és egy félig-meddig a vízben álló félmeztelen katona, aki a mobiltelefonját nyomogatja bőszen. Az öböl és a partszakasz nyugodt, homokos, simán elképzelném mondjuk akár valami Goán. 

Mintegy fél órát várunk a morcos-köpcös katonára, aki - mit ad Isten - tényleg morcos és a következő húsz perc azzal telik, de hajszálpontosan, amiket az előbb leírtam. Még a mérges kígyók sem maradnak el a felsorolásból.

Illetve annyi változás van, hogy a katona mégis megengedi nagy kegyesen, hogy benézzünk északra is, ráadásul ehhez igénybe vehető a katonaság egy KAMAZ-a. A fotótilalomra nyomatékosan felhívja a figyelmet, a drónt meg ki se vigyük a partra, mert azonnal elkobozza. (Pedig nem is mondtuk, hogy van nálunk drón.) 

Ezután következik a „ki megy a szaunába - ki a fürdőbe” kérdés megválaszolása, én persze az előbbit választom, majd leöntöm magam tengervízzel, gondolom.

Mint kiderül, a bánya iszonyatosan jó - egy faház, amiben egy sima kályhában fa ég, ez adja a hőt, a tengervíz meg egyenesen fenséges, négy meztelen férfi útitársam kevésbé, - de jutalmam ezen túl még az is, hogy sikerül összeszaunáznom egy kullancsot a combomba.

Ezután a gondosan rendezett katonai barakkok és lakóházak mellett besétálunk az erdőbe, ahol az első látnivaló a Unesco védelem alatt álló „Struve földmérő vonal emlékhelye”. (A védett földmérő vonal az 1800-as években keletkezett, Friedrich Georg Wilhelm von Struve német csillagász munkájának eredménye.)

Besétálunk egy ház előterébe, ahol az északi oldalon lévő világítótorony idős gondnoka és felesége laknak. A ház és udvara rendezett, minden álcázva van benne katonai terephálóval, ami így, ebben a közegben is elég szürreálisan hat.

Még az ember traktora is foltosra van festve, és nem érted, hogy ez most komoly, vagy ez már a vicc? Megtekinthetjük a szigeten élő egyetlen gyermek egyetlen hintáját, aki történetesen az unokájuk, négyéves, és meteorológus anyukájával és apukájával él itt. És nagyon élvezi az ittlétet, megjegyezném.

A néni útbaigazít minket a toronyhoz, ahová egy majdhogynem függőleges létra- és lépcsősor vezet. Azt elfelejtettem eddig leírni, hogy ellentétben Mosshnij szigettel, ami lapos - Gogland nagy része egy „nagy szikla”, na ennek a sziklának a tetejére megyünk most fel.

Generátor zúg, katonák téblábolnak fent összevissza, az objektum tele van katonai cuccal, a kilátás meg olyan pazar a szemben lévő Kotkára, hogy menten belehalunk az élvezetbe. 

Ez a világítótorony nagyon gyönyörű - fehér-piros, régi, és műemlékvédelem alatt áll. Sehogy nem sikerül úgy lefotóznom, hogy egy-két katonai állvány ne legyen benne... 

Utazás a lőszeres dobozokon 

Ezután az következik, hogy beülünk egy KAMAZ-ba, illetve bocsánat, KAMAZ-ra, annak platójára, ahol mintegy 10 km-t zötykölődünk „délre”, arcunkba faágak csapódnak, ülésünk pedig nem más, mint pár lőszeresláda, ósdi pokróccal letakarva! Brutális. Sok mindenen utaztam már életemben, de ez új.

Ótvaros nagy szenvedés az út, ámde gyönyörű is az érintetlen fenyvesben - útközben teszünk egy kitérőt a 130 méter hosszú Leonyid Gyomin kutatóhajó megfeneklett roncsa felé, ami oldalára fekve nagyon impozáns látványt nyújt - a levegő a benzingőztől eltekintve parádés, a nap meg süt, mi kell még??

Délen egy pici faluszerűség található, pár házzal és egy nagyon csecse kis világítótoronnyal, amit ahogy lefotóznánk - már jön is egy üvöltő öregasszony, hogy „mi a jó Istent képzelünk mi?? Ez egy működő katonai objektum!!!!” 

Egy kisebb birkacsárda béget mellé jóváhagyóan. (Mint kiderül később, a néni az orosz hadsereg tisztje, aki aktív szolgálatot teljesít a szigeten, és egy perc alatt elzavar minket a francba). 

A faluba sem engednek be, még csak vizet sem adnak, egyszóval ez a találkozás nem valami jóra sikeredik. A birkás előterű, kábé kétszáz évvel ezelőtti, skandináv jellegű húszméteres torony azonban kárpótol minket, és az érzést az sem bírja elrontani, hogy mellé van már épülve egy hatalmas nagy modern másik.

Következik a zötykölődés a szar erdei úton északra, vissza a hajóhoz... 

És „pénzért cserébe voltál-e már vendégségben?” 

Itt viszont már az motoszkál a fejünkben, hogy mindjárt kezdődik az orosz-horvát foci VB meccs, amit jó lenne megnézni. Vezetőnk elmondja, hogy - pénzért cserébe - talán befogad minket a szigeten élő egyetlen meteorológus család, amire rábólintunk, és jól is tesszük, mert vegyes teafőzetet kapunk virslivel és krumplipürével, mi meg chocoMe csokival kedveskedünk nekik, ami miatt a szigeten élő egyetlen gyerekkel meg madarat lehetne fogatni. 

Azt is élvezi a kis lurkó, hogy itt nincs iskola, az édesanyja tanítja mindenféle jóra. A hangulat óriási, az oroszok sajnos kikapnak a fociban, de mi nem csüggedünk, cserébe kedélyesen elbeszélgetünk a helyiekkel.

A szigeten élő egyetlen fiatal nőt meg sem merem kérdezni, milyen az élet egy harmincas nőnek harminc katonaférfival, de aztán csak megkérdezem, és alapvetően minden jó neki, két dolog hiányzik a legjobban: a fodrászat és a friss gyümölcs. 

A pénzes befogadás ellenére egészen jól elvannak velünk - kuriózumként kezelnek, élő magyart még nem is láttak, és aztán ránk tukmálva pár házi készítésű fafaragásos goglandos hűtőmágnest - érzékeny búcsút veszünk egymástól. 

Visszatérünk a hajóra, és a katonák kegyesen megengedik, hogy az öbölben aludjunk, ne a hánykolódó tengeren. 

Zendülésszerűség az Ivan Bondon 

Egy remek alvás után reggel elkezdtünk kihajózni Ivan Bonddal Nagy Tyütyersz szigete felé, amiről azt kell tudni, hogy a mai napig tele van háborús artefactokkal, úgymint tankokkal, harckocsikkal, fegyverekkel, bunkerekkel a II. világháborúból, ráadásul a legtöbb helyen még alá is van aknázva. 

Csakhogy időközben csúcsosodik a két napja érlelődő, a vezetőnk és a kapitány közötti konfliktus is, és robban a bomba, amikor a vezetőnk szóvá teszi, hogy a kapitány gyakorlatilag „becsempészte” a két potyautast Gogland szigetére, mindenféle engedély nélkül, akik így lényegében ugyanazt a szolgáltatást kapták, mint mi. 

Ráadásul a kapitány kockáztatott is, mert ha a katona észreveszi, hogy kettővel több csávó jött le a hajóról, akkor nekünk is annyi. (Hogy a katonát is megkente-e a kapitány, az sosem fog kiderülni). 

Na és ekkor félelmetes dolog történt: vezetőnk épp segédkezett a horgony felhúzásával, a kapitány meg hirtelen kikapta a kezéből a kötelet, aki ennélfogva megijedt, hátrazuhant, és beverte a fejét a hajó oldalába, majd frankón elveszítette egy kicsit az eszméletét is. 

Na ilyenkor mi van? Vagyunk mi, elégedetlen és tanácstalan utasok, vannak hárman a legénység részéről, agresszívek, van a két megszeppent potyautas, és van az elesett-fejbevert vezető. 

A kapitányban felmegy a pumpa, és üvöltözve mondja, hogy „megyünk haza, nincs több sziget és szórakozás!”, amit mi értetlenkedve fogadunk, némán, mert hiszen csak nem fogjuk megdönteni a kapitány egyeduralmát?! Értelme úgyse sok lenne. 

Tudomásul vesszük a döntést, ámde mégsem adjuk fel: az utasok a taton gyülekeznek, a kapitány a hídon - farkasszemet nézünk egymással, és várjuk az utazás befejeztét. 

Nagy Tyütyersz szigete mellett elhaladunk, ekkor tér magához a vezetőnk végérvényesen, és bedobja az ötletet, hogy „együtt megpróbálhatjuk meggyőzni a kapitányt, hogy mivel jó az idő, akkor talán a múltkor kihagyott Szeszkáron kössünk ki”. 

Van még csokim, jó lekenyerezésre is, belemegyünk a dologba, én magam megyek oda a kapitányhoz, aki némi hezitálás után belemegy a dologba, aggodalmának oka az, hogy „gumicsónakos partraszállás” lesz. Ami nem veszélytelen, pláne nem ilyen lelkiállapotban. 

Az út vége: Szeszkár, a „one-man-island” 

Szása, a steward ellenben nem ideges, cigivel a szájában, papuccsal a lábán megígéri, hogy kivisz minket a partra, majd vissza is hoz épségben. Ez a sziget a legkisebb mind közül - mérete csak 6 km2. 

Van rajta pár ház, egy traktor, négy fürjtojás, egy részeg finn sörfőző sírja, egy ezüst katonaszobor, egy világítótorony (annak egy gondnoka, aki nem akar velünk találkozni, ráadásul a kutyáját is leszedi a láncról, hogy megmutassa: nemkívánatos vendégek vagyunk). 

De mi most már nagy ívben leszarjuk, ki-kicsoda, és ki az úr, és jól körbejárjuk ezt a kis szürreális helyet, agyoncsípetjük magunkat a helyi szúnyogokkal, lelegeljük az összes szamócájukat, majd mint aki jól végezte dolgát, majd a tengerbe veszünk, mivel az elmúlt egy órában akkora hullámok keletkeztek, hogy majdnem felfordítja a gumicsónakot.

Már Szása se annyira nyugodt, és az utasítás így szól: „mindenképp maradjatok a csónakban, mert aki kiesik, azt vélhetően elnyeli a tenger, semmit sem fogunk tudni tenni”. 

Érdekes, amikor ezt meghalljuk, akkor be kellene szarnunk, de pont nem ez történik: hanem ellenkezőleg, mindenki megnyugszik, és még jobban próbáljuk a súlyt elosztani a kis lélekvesztőn.

Végül két körben megyünk vissza, és Hála Istennek, egyik csónak sem borult fel - a kapitány tajtékzik a dühtől, a többit nem is folytatom... Hazáig ismét csak bicskanyitogató a hangulat... Aligha hiszem, hogy ez a túra hamarosan megismétlődik. 

No de ha félretesszük a baromságokat és nélkülözéseket, mégis csak egy óriási kaland kerekedik az egészből: voltunk három rejtőzködő, nehezen megközelíthető orosz szigeten, olyan hajózási problémákkal szembesültünk, amikkel a hajózók évszázadok óta szembesülnek, és szuperexkluzív, érdekfeszítő dolgokat mesélhetünk el az idevágyóknak. Sose fogom megbánni, hogy eljöttem. A világnak sajnos egyre kevesebb ilyen rejtett zuga van.” 

Ha tetszenek Gábor írásai, látogass el a blogjára!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.