Miért vág neki egy kormánytisztviselő apuka a külföldi fizikai munkának? Ez is kiderül József írásából, ami egy nem akármilyen történet, rengeteg tanulsággal és torokszorító pillanattal.
Mutasd be te is a városod - hova érdemes menni, mit nem szabad kihagyni, mennyire könnyű munkát találni a környéken... Írd meg és küldd el (lehetőleg fotókkal) a hataratkelo@hotmail.com címre!
Szerettem önkénteskedni, tényleg
„Két éve kezdődött, ilyenkor ősszel. Egy bőrönddel beszálltam a telekocsiba, miután egyenként megpusziltam a feleségemet és a négy kisgyerekünket. Fogalmunk sem volt, hogy mikor, vagy hogy hol találkozunk legközelebb. Idén ennek két éve.
Még jól emlékszem arra a nyár végi szombat délutánra, amikor egy a hivatalban átdolgozott hét után épp arról beszélek Robival, miként fogok a segítségével Walesben fejőslegényként új életet kezdeni, a családomtól távol.
A kert végében túrom a komposztot, és locsolom a kis paprikatöveket, közben a szintén nagycsaládos barátok vendégeskednek nálunk.
A kert… helyett ez csak a teraszunk – volt. :)
Tőlük kaptam a repjegyet, segítettek fordításban, amikor már kint voltam és próbáltam a szakmában elhelyezkedni. Akkor még nem tudtam, hogy leginkább a saját példánkkal fogjuk ezt nekik meghálálni. Azóta már ők is külföldön élnek, és hálásak, hogy meglépték.
Szóval rendhagyó nyaralás volt, amolyan szomorkás, búcsúzkodó.
Csak néhány héttel korábban jutottunk arra a következtetésre, hogy nem maradt más megoldás, mint külföldön újrakezdeni. Pedig én aztán bőszen hirdettem, hogy aki itthon nem állja meg a helyét, az máshol sem fogja... egészen addig a nyárig. Sose mondd, hogy soha. ;)
Mindenkit meglepett ez a döntés. Mert miért is kellene egy kormánytisztviselő apukának külföldi fizikai munkára menni, amikor a felesége német multinál dolgozik és van egy látszólag jól prosperáló magánvállalkozásuk is?
A válasz röviden: naivitás és devizahitel.
Bővebben?
Naivan hittük, hogy csak tennünk kell a dolgunkat, tisztességesen dolgozni, és bátran csak előre lépni a vállalkozásban, sosem hátra.
Hittünk a bankároknak, akik a ház vásárlásakor váltig állították, hogy nem tudnánk fizetni a forint alapú hitelt (pedig azt akartunk), de nem akartak ténylegesen segíteni, amikor már nem tudtuk fizetni a svájci frank alapút.
Hittünk a vállalkozásunkban is, ami egy fiatalos ötlettel pont új szintre léphetett volna, de a gazdasági környezet gyökeresen megváltozott. Persze pont akkor, amikor épp befektettük azt a hasznot, amit már inkább a veszélyesen magas kamatú hitelkártyák törlesztésére kellett volna.
Szóval el...tuk, nem kicsit, de így utólag azt látjuk, hogy pontosan ezzel tettünk jót magunknak, különösen a gyerekeknek.
A tervezés
Azzal kezdtük a tervezést, hogy készítettünk egy gyors kalkulációt.
Amikor kérdezgettem, hogy mennyit fizetnek a farmon, átváltottam forintra, majd a kiadásokat is, és azt latolgattam, mennyit tudok hazaküldeni, hogy fizessék, amit még muszáj.
A lakáshitelt például már nem fizettem és később a fizetésemből sem tudták levonni, mivel nem volt. (Érdekes módon a bank pár hónap alatt gyökeresen megváltoztatta álláspontját és belement abba, hogy piaci áron találjunk vevőt a házra, valamint hogy elégedjen meg a ház árával és ne követelje az azon felüli milliókat! Ez is megérne egy külön cikket, de még nem érett meg rá a helyzet.)
Így búcsúztattak el a kollégák a hivatalból. Így utólag ez úgy néz ki, mintha örültek volna a távozásomnak. :D
Az indulás
Visszatérek inkább arra a napra, amikor a telekocsi felvitt Pestre. Beszálltam és nem bírtam visszatartani a sírást. Ma is rám jön, ha eszembe jut a kicsi, ahogy sírt a babakocsiban, a nagyok elkeseredett arca, és a feleségem, amint saját könnyeivel küszködve próbálja őket vigasztalni.
Dühös szomorúság, talán ez a legmegfelelőbb kifejezés arra, amit éreztem, amit ma is érzek. Két nappal a repülő indulása előtt mentem fel, hogy tartsak egy EU-pályázatos projektben prezentációt, amit sosem fizettek ki.
Milyen abszurd, hogy erre és a felkészülésre vesztegettem el napokat, amikor épp elhagyni készültem a családomat, hogy aztán teheneket fejjek ki a szarból... (bocs).
Ebben benne van az előző életem „méltó” lezárása is. Hiszen volt pár hasonló értelmetlen, EU-s pénz herdáló projektben részünk a hivatalban.
Mindenki látta, hogy semmirekellő az eredmény és a befektetett munka, de a vaskos dokumentumok és a látványos webes móka elkészült, így senkinek szava nem lehetett.
Azzal vigasztaltam magamat, hogy én legalább néha elemezhettem a munkám során keletkezett adatokat és különben is, ki az, aki most szart fog tolni?!
Bizony, az is én voltam.
Az élet Walesben
Mert a fejés végén kimegyünk a bokáig érő ganéba és letoljuk azt az aknába. Nem ért váratlanul, mert végtére is agrármérnök vagyok, és azelőtt ilyen telepeket jártam szép fehér köpenyben, mint környezetvédelmi felügyelő. :D
Ez amolyan before-after: nyakkendős a vállalkozó, a szakállas meg a tehenész fiú énem.
Ezzel a vicces helyzettel pár hét alatt meg is barátkoztam, csak ne lettek volna azok a hosszú, magányos éjszakák. Na, ez olyan Forrest Gumposra sikeredett, de van benne valami...
Hetekig minden éjjel felébredtem 2-3 alkalommal, azt gondolva, érezve, hogy már eleget aludtam, vége az éjszakának. Igazából nem aludtam rosszul, sőt akár kevesebbel is beértem volna, csak borzasztóan furcsa volt.
Így aztán amikor szabadnapos voltam, vagy csak volt egy-két órám szabadon, akkor vagy önkéntes munkát vállaltam, vagy elmentem a könyvtárba, hogy állásokra adjak be pályázatot.
Az első hónapot azzal a fél bőröndnyi ruhával és egyebekkel húztam ki, amit magammal hoztam. A csomagom másik fele hentesáru volt, amit a segítség fejében hoztam a volt általános iskolai barátomnak, aki a reptértől a walesi albérletig elfuvarozott.
Spórolás minden szinten
Vele mentem az első carboot sale-re is, ami amolyan zsibi, ahol fillérekért árulja mindenki a megunt dolgait a kocsi csomagtartójából. Itt vettem 2-2 lábast, tányért, bögrét meg egy kenyérpirítót, ehhez vettem később egy serpenyőt, de úgy ennyi volt a konyhafelszerelés hónapokig.
Evőeszköztartót, gyümölcskosarat meg pár dolgot újrahasznosított anyagokból készítettem. Pl. konzervdobozból meg teamécsesből kézmelegítőt is csináltam, mert amíg nem voltam otthon, sosem fűtöttem. Persze ez hülyeség volt, mert folyton hideg volt a lakás, de azt hittem így olcsóbb lesz a fűtés.
Ki volt számolva pontosan minden hónap, és mivel villannyal ment a fűtés is, tudtam, hogy azzal tudok leginkább spórolni. Mindent felírtam egy noteszbe, hogy mennyit költöttem, hogy lássam, mennyi kell kajára, fűtésre, albérletre, helyi adóra (council tax).
Utóbbi nem kis tétel, de benne van a hulladékszállítás, az ingyenes könyvtár, iskola, és még sok más. Előbb sokalltam, de később megtapasztaltam, hogy ezt a nem kevés ingyenes állami szolgáltatásokért fizetem.
A magyar srácok sokat segítettek, segítenek ma is. Tudom, nem ez a hír járja, és ők is mondták nekem, hogy a magyarokkal óvatosan kell itt barátkozni, de - lekopogom - nekünk itt még senkivel nem volt rossz tapasztalatunk.
Kaptam tőlük pólókat, melegítőt és moshattam náluk, amíg tudtam venni saját mosógépet. Otthonról ki tudtak volna segíteni adott esetben, de ez meg sem fordult a fejemben, akkor aztán végképp lúzernek éreztem volna magam.
Jött látogatóba a család és…
Magyarországon eközben feleségem még otthon volt a 2 éves kicsivel és próbáltak nem arra gondolni, mikor kezdődik el a kilakoltatás. Mert miközben próbáltak vevőt találni a házra, a bank folyamatosan utasította el a vételi ajánlatokat és küldte párhuzamosan a szokásos fenyegető leveleket. A gyerekek, meg anyósom is kezdték ezt a helyzetet egyre rosszabbul viselni, ami nem csoda.
Még valamikor októberben megvettük a repülőjegyet a családnak, oda-vissza, hogy a karácsonyt együtt töltsük. Ahogy közeledett a december úgy lett egyre nyilvánvalóbb, ha egyszer újra együtt leszünk, soha nem akarunk többé elválni egymástól.
Szóval három hónapig bírtuk, vagyis eddig akartuk bírni egymás nélkül, így aztán a repülő nélkülük ment vissza Magyarországra. Ahogy én fejest ugrottam, úgy jött/menekült utánam a család is.
December 22. azóta csak „reunion day” a naptáramban. Ez adott értelmet és erőt a folytatáshoz.
Előtte mindent fel kellett gyorsítani, mivel a kis agglegénylakás helyett találni kellett egy nagyobbat, amit valamennyire be kellett rendezni.
Babaágy és a szülői ágy, amit még az előző lakó segített összerakni
Ráadásul ezt mind titokban tartottuk, nehogy otthon valamelyik szerv, vagy valaki keresztbe tegyen. Tiszta paranoia, de a hangulatot jól tükrözi.
Megérkezett a boldogság
Így írtam erről a barátoknak egy titkos csoportban: „A házból otthon, a férfiből apa lett. :) Valahogy így... Megérkezett pénteken a boldogság. Ennél jobban nem is lehet ezt elmondani, hogy mit érzek.
Este még a reptérre indulás előtt betoppant a landlord és a landlady, akik a szomszédban laknak amúgy. Kezükben egy díszített kosár tele finomsággal. Kérdezték, van-e minden, akkor derült ki, hogy alig van takaró. Hoztak rögvest hálózsákokat és két vendégágyat is.
Szóval még tegnap a délutáni munka előtt bevásároltam, utána vettem egy használt kis hűtőt.
Ja igen, ezt eddig nem mondtam, de a múltheti sok munka mellett nem másnak segítettem a költözésben, hanem már a családnak keresett házba pakoltam. Úgy döntöttünk, most már maradnak ők is.
Két hete leadtam a jelentkezési adatokat online és a héten visszaigazoltak, hogy mindhárom iskolást várják az itteni, nagyon dicsért iskolákba januárban.
Na, szóval tegnap kalandos úton, de hazaértek és hoztak takarót meg párnát is, úgyhogy minden volt bőven, a vacsora is ízlett nekik, pedig azt se tudom miket sütöttem össze hirtelen :), a hús túl sós volt, a sültkrumplit viszont elfelejtettem sózni, így aztán rendben volt.
Vettem üdítőt, sok csokit, meg hoztak is magukkal és volt nagy lufifoci is a szinte még üres szobákban. Most csak azt szereztem be, amire alapvető szükség van, a konyha viszonylag kész, vannak ágyak, törölközők, takarók, huzatok, lepedők, stb. Meg itt a család, együtt!!!
Sorra érnek a kellemes meglepetések. Tegnap, amíg dolgoztam, itt volt a főbérlő a két lányával meg a testvérével és a város nevében átnyújtottak egy hatalmas ajándékkosarat, meg játékokat, meg mindenfélét, az itteni boltok felajánlásaival.
Megható... Boldogok vagyunk, igyekszünk mindent jól csinálni, hogy ez így is maradjon.
Boldog karácsonyt! Merry Christmas! Nadolig Llawen! (walesiül)”
A taxis barátunk írta ezt, miután hazahozott minket: „Mi a helyzet? Remélem van boldogság ezerrel ;) jó volt látni tegnap, hogy a gyerkőcök a nyakadba ugrottak. Nem mondhatnám, hogy a világ legérzelgősebb emberei közé tartozok, de még engem is megérintett a pillanat. Gondolom így végre teljes lesz a karácsony és ad neked némi plusz erőt a folytatásra.
A taxiban meg ha kell bármi segítség csak szólj.
Kellemes Karácsonyt nektek ;)"
Utóbbit azért írta, mert ők segítettek abban is, hogy megszerezzem a taxisengedélyt, amivel előrébb tudtam lépni.
Januárban lett feleségemnek is munkája, de úgy, hogy előtte októberben és novemberben is eljött egy hétre az NI-számot, meg bankszámlát intézni. Ja, és közben elvégzett online egy élelmiszer higiéniai tanfolyamot is, ami kapóra jött az elhelyezkedésben.
Kettesben
Keményen ledolgoztunk 6/9 hónapot szinte szabadság nélkül, heti hat nappal, nulla, azaz nulla családi pótlék, vagy hasonló kedvezmény, illetve támogatás nélkül. Megvoltunk, de azért amikor egyben megkaptuk, tíz napos all inclusive nyaralásra mentünk, és pár bútort is vettünk.
Van értelme a kemény munkának
A mindennapi életben szerzett tapasztalatainkról majd egy másik alkalommal írok. A lényeg számunkra az, hogy a gyerekeknek itt végre megmutattuk, hogy van értelme a kemény munkának. Ugyanakkor próbáljuk őket költekezés téren féken tartani, ami otthon könnyen ment, mivel többnyire nem volt pénzünk.
Például lecseszem a fiú gyereket, amiért a sulis cipő mellé 12 fontért labdát is vett, meg mert 30 fontba került az egyenruha zakó pótlása (eltépték a haverokkal utolsó napon).
De közben meg a suliban kihozták belőle azt a tehetséges fiút, akire otthon csak véres rongyként néztek (nem sokat túlzok!). A lányok mernek és tudnak csajosan öltözni (nem kurvásan), miközben már a nagy dolgozik szabad idejében az edzések és a gitártanulás mellett.
A nyelvvel csak a nagynak van gondja, de neki is csak a kamaszos gondok miatt. Őt próbáljuk úgy kompenzálni, hogy a hobbiját, a rajzolást tanfolyamokkal, és komolyabb felszereléssel szponzoráljuk.
A legkisebb egész konkrétan már csak második nyelvként tanulja tőlünk a magyart, ami rávilágított arra is, hogy számára már talán ez az ország lesz a haza... Amilyen itt az oktatás és a továbbtanulási lehetőségek, mi szülők is szívesen járnánk iskolába. Már meg is fordult mindkettőnk fejében, hogy valamilyen képzésre menjünk.
Mi változott két év alatt?
Lassan, de biztosan leolvadt rólunk az otthon megszokottá vált frusztráció, amit a jövőt illető bizonytalanság, az iskolából a szülőkre is nehezedő nyomás és az általános politikai hangulat okozott szerintem.
Ezt nem lehet észrevenni egy nyaralás után hazamenve. Ehhez külföldön kell élni hónapokig, hogy lásd akár saját magadat is kívülről. Felíratnám receptre a politikai pályára készülő fiataloknak (mivel a jelenlegi politikusaink már menthetetlenek).
Eladtuk a házat, nem tartozunk egy banknak sem és most már van mire alapozni a terveinket.
Szóval van végre jövőnk!”
A Bemutatom a városom-sorozat sorvezetőnek szánt kérdései (tetszés szerint bővíthetők)
Melyik az a hely, ahová először elviszed a városodba látogató ismerősöket?
Mi a három legjobb ingyenes dolog a városban?
Hol érdemes enni, ami visszaadja a város ízeit és hangulatát?
Hol érezhetjük leginkább a város történelmét?
Minek hagyjunk helyet a bőröndben, azaz mit érdemes vásárolni?
Mennyire könnyű munkát találni a környéken?
Milyen szolgáltatások érhetők el a városban?
Milyen kikapcsolódási lehetőségeket nyújt az adott város (és környéke)?
Kinek ajánlanád a várost?
Milyen a jövőképed az adott városban?
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: