Van az úgy, hogy az embernek egy adott helyen, vagy adott időszakban semmi sem jön össze (vagy legalábbis így érzi). Ilyenkor csak kapkodjunk a fejünket... Ezzel indítunk ezen a vasárnapon, hogy aztán elgondolkozzuk azon, vajon egy adott városról (ebben az esetben Párizsról) bennünk kialakult kép mennyire valóságos, mennyit torzít a múlt és a történelem. Végül ellátogatunk Kolumbia Skandináviájába.

Kezdjük Olaszországban, ahol kell türelem és kitartás az élethez – legalábbis ez derül ki a Végtelen… talán blog írásából. No meg az, hogy olyan, mintha semmi, de semmi nem lenne rendben – előfordul ilyen az ember életében és nem kellemes időszak…

„Itt az élet totál kiszámíthatatlan. Persze nem minden szempontból, de pénzügyileg és a szabadidőt illetően mindenképpen, azaz totál kiszámíthatatlan, hogy mennyi bevételed és kiadásod lesz egy hónapban és hogy mennyi időt kell eltöltened különböző hivatalokban, hogy próbáld megvédeni a jogaid valami idióta, abszurd procedúrában… (...) 

És akkor sorolom a példákat. Az első legyen a fizetésem. Még szerencse, hogy külföldiként az állásajánlatkor ragaszkodtam ahhoz, hogy megmondják, hogy nettóban mennyi lesz a fizetésem, mert egyébként képtelen lennék kiszámolni a nettó és a bruttó közötti különbséget. 

Főleg azért nem, mert a fizetésem minden hónapban változott tavaly, és a fizetési papíron mindig feltűntek idegen tételek és eltűntek régiek és az egész egyébként is teljesen érthetetlen volt. 

Három hónapos kérdezősködés után végre sikerült skypelonom az olasz (csak olaszul beszélő) pénzügyesünkkel, aki egyszerűen azt a választ adta mindenre, hogy minden az olasz törvények szerint számolandó és hogy ezt egy szoftver számolja ki, őneki fogalma sincs, hogy miért így vagy úgy. Hát kösz!

Ja, és hogy az rendben van, hogy minden hónapban más a fizu, kicsit több, kicsit kevesebb. Ehhez képest idén az első négy hónapban centre pontosan ugyanannyi volt a fizum minden hónapban… 

Aztán jött a váltás, mert két hónapja rendszeresen kevesebbet kapok, nem is kevéssel. Megint csak eltelt két hónap, mire válaszoltak a kérdésemre, hogy miért is, mégpedig most azt, hogy „minden az olasz törvényeknek megfelelően megy”…, és hogy biztos más adókategóriába kerültem. Hát kösz, évi szinten akkor úgy 370 ezer forintot veszítek… 

Szóval az élet ott kezdődik, hogy az ember nem tudja a fizetését. Aztán meg nem tudja, hogy havonta mennyi kiadása lesz, mert valahogy minden egyes hónapban valami extrát kell fizetni.

Ezek lehetnek olyanok, mint a tévédíj, amiről korábban már írtam, amit akkor is kell fizetned, ha nincs tévéd, és csak úgy lehet lemondani, ha előre 6 hónappal (!!) egy hivatalos helyen bejelented, hogy nincs tévéd és aztán ez a következő 6 hónapra okés, aztán meg automatikusan megint kell fizetned, mert akkor meg feltételezik, hogy most már biztosan van… 

De a legbosszantóbbak azok a szolgáltatások, amelyeknél még arra sem törekednek, hogy kisbetűvel odaírják a szerződésre az infókat. Legutóbb például úgy vettünk sim kártyát, hogy nem is kaptunk egy darab papírt sem, pedig aláírtunk vagy 5 oldalt. Szintúgy a nettel. Amelyeknél persze mindegyiknél valami gubanc akadt, mert itt soha, de soha nem jártunk még úgy, hogy valami simán ment volna! (...) 

Most kiderült számomra, hogy az éves adóbevallást nem csinálja meg a cég, hanem erre vannak hivatalok (mint mindenre), hogy ha segítség kellene, akkor oda forduljak. 

Meg lehet csinálni digitálisan is, de egyesek szerint ez nagyon bonyolult, mások szerint meg nem annyira, ha nincs más jövedelmed, de kiderül, hogy csak akkor tudok egyáltalán jogosultságot kapni a rendszertől a saját adataimhoz, ha be tudom írni, hogy 2016-ban milyen adókategóriába estem, azaz az fel sem merül, hogy akkor még nem voltam itt, vagy nem dolgoztam itt. 

Szóval el kell mennem egy ilyen hivatalba megint, ami csak munkaidőben van nyitva (vagy csak délelőtt) és oda is előbb időpontot kell kérni és utána elmegyek és elmondják, hogy milyen papírokat hozzak és legközelebbre is kérjek időpontot és aztán vigyem el a papírokat és akkor kiszámolják, amit egyébként is kiszámolnak és tudnak, hogy mennyi adót fizettem ebben az évben és akkor még fizetek 70 eurót (!) mindezért. 

És amikor ezen az összegen ledöbbenek, hogy mégis miért kell ennyit fizetni valamiért, amit ők egyébként is tudnak, akkor csak annyit mond: 

- Mi, olaszok, gazdagok vagyunk, megtehetjük, hogy fizetünk ilyenért – és én nem is értem, hogy mit mond, hiszen ő Virginia, aki 1200 eurót keres, annyit, mint egy pénztáros és tudom, hogy ezért az állásért mennyit tanult és mennyire hisz abban, hogy a világon segíthet azzal, hogy pályázatokat ír, hogy az olasz Oxfam segítsen az afrikai nőknek saját bizniszt nyitni és a nepáli földrengésnél a gyerekeket kimenteni… 

- Te gazdag vagy?! – kérdek rá… nem is értem. Hiszen tudom, hogy 500 euróért bérel egy 10 négyzetméteres szobát Firenzébe. És mi a perspektívája? Talán pár év múlva keres majd 1400-at…34 éves, két diplomája van. 

Nem értem én ezt itt. Nem értem az olaszokat. Nem értem miért csesznek ki ennyire magukkal… (és velünk).” 

A teljes posztot itt találjátok.

Párizs - mítosz és jelen 

Van az úgy, hogy az ember sok év elteltével visszatér egy városba, és hirtelen felfedezi olyan arcait is, melyeket korábban (ilyen vagy olyan okokból) nem sikerült. Így járt a Vargabetűk blog szerzője Párizzsal, hiszen legutóbbi látogatásakor sokkal közelebb tudott kerülni a francia fővároshoz, mint akkor, amikor egyetemistaként járt ott. Az okokat próbálta megfejteni.

„#1 Régen mindent megnéztem, de semmit sem láttam 

Akkoriban, egyetemista koromban, szomjas kíváncsiság élt bennem a világ iránt. Igazi nyughatatlanság volt bennem – mindent látni, mindenhová eljutni –, ami azóta alábbhagyott; pontosabban éppen annyit utaztam azóta, hogy tudjam, néha többet lát az ember, ha hosszabb ideig tartózkodik ugyanott. 

Akkoriban – és ennek kb. tíz éve – minden „fontosat” megnéztem Párizsban; a barátnőmmel négy nap alatt bejártam a várost (még a Défense-hoz is elmentünk). Csak épp semmit sem láttam igazán. Semmit sem láttam igazán a nagy sietségben, a nagy kíváncsiságban, a nagy akarásban. 

#2 Párizs nagyszerűsége a részletekben rejlik 

Párizs nagyszerűsége mindenhol jelen van. Nem fontos elmenni érte az Eiffel-toronyhoz vagy a Louvre-hoz, mert szinte bárhol megállunk, ott rejlik Párizs a részletekben. 

Például a Jardin du Luxembourg eldugott Szabadság-szobrában (ti tudtátok, hogy a New Yorkban lévő Szabadságszobor-alak valójában több példányban készült, és a franciák több helyre „ellőtték” ugyanazt? Nekem nagyot koppant, és jót szórakoztam rajta.) (...) 

A párizsiság lényege a részletekben rejlik – én viszont személy szerint olyan alkat vagyok, aki könnyebben befogadja a teljes képet, mint amennyire külön-külön látja az egyes részleteket. 

Éppen ezért Párizs sokkal többet mutatott meg magából számomra, amikor olyanokkal nézhettem meg, akik egyrészt ott élnek, és jobban ismerik már, jobban elmélyedtek az érdekes részleteiben, másrészt az észlelésük nem kifejezetten „globális”, mint az enyém, hanem „lokális” is tud lenni. 

#3 Párizs régi mítosza már nem a jelene 

Párizst azért sem sikerült meglátnom anno, mert nem a valódi Párizst akartam látni. Nem a jelenbelit kerestem, hanem az egy korszakkal korábbit. (...) 

A Montmartre-on pedig Renoir nyomait kutattam (tinédzserkoromban találtam az otthoni könyvespolcunkon egy elég érdekes Renoir-életrajzot, amit el is olvastam), pár utcával lejjebb pedig úgy éreztem, Toulouse-Lautrec nyomdokain járok. 

Ám most, tíz évvel később azon a sétán, amire a barátaim elvittek minket húgommal a Montmartre-ra, végre megláttam a kortárs művészek alkotásait, amik élettel töltik meg ma is ezeket az utcákat, és amik miatt valóban érdemes eljönni ide, mert a szemünk előtt virul fel a kortárs művészet, amelynek olyan ágai, mint a graffiti és a trash-design, mindenkinek szólnak és mindenkié lehetnek, és nincsenek a galériák üvegablakai mögé zárva. (...) 

Igaz, hiba és hazugság lenne azt írnom, hogy a régi Párizs nincs többé. A sikk továbbra is élő és érték ott, kiviláglik az üzletekből, a ruhák, kiegészítők, minőségi kozmetikumok közül, süt a csokoládé-, bonbon- és macaron-üzletek kirakataiból. 

Ahogy hallom, még mindig rendeznek soirée-kat az elegáns párizsi polgárházakban, amelyek közt van olyan – a saját szememmel láttam –, ahol vörös szőnyeg visz fel a lépcsőházban, díszes, szecessziós ablakok néznek a belső udvarra, elegáns, egységesen mélykék ajtók nyílnak a lakásokba (igaz, az egykori cselédlépcső kopott, de hát mindenhol az). 

És ezekre a soirée-kra a magára adó, jó nevelést kapott társasági hölgy/úr nem bort vagy más italt visz a házigazdának (hiszen a házigazda kiválasztotta már a vacsorához illő nedűt), hanem bonbont vagy macaront, lehetőleg valamelyik elegáns üzletből, ahol a csomagolás is a termék része és olyan igényességgel készül, hogy a boltból kilépve lehet is indulni egyenesen az estélyre, nem kell külön ajándéktasak után kajtatni. 

Úgy hallottam, 3-4 fogásra érdemes készülni – előétel, főétel, sajttál, desszert –, az asztalon elegáns teríték, avatatlan szemnek talán egy kicsit soknak tűnő evőeszköz, és persze ülésrend. Ahhoz, hogy az ember felvegye a társalgás fonalát, nem árt, ha rendelkezik kozmopolita műveltséggel, világpolitikai tájékozottsággal, és forgott már a nagyvilágban. (...) 

Ám a huszonegyedik századi Párizs már nem ezt a témát kínálja a helyi művészeknek. A sikk továbbra is része az ezredforduló Párizsának, de immár új, másmilyen mítoszok születnek itt. 

A kortárs Párizs mítoszait az Intouchables (magyarul Életrevalók címmel futott, és valós eseményeken alapul!) és a Samba című filmek mesélik el nekünk, amelyek főhősei ott járnak az utcákon, velünk, turistákkal együtt ülnek a párizsi kávézókban, mellettünk isszák a kávét és eszik a vajas croissant-t. (...) 

Párizs tehát az ezredfordulón ismét megtermékenyült – új művészeti és kulturális rétegek adódtak a múltbeliekhez. Ahogy már sok száz éve nyílnak itt új korszakok, új életproblémák, új alkotói témák. Párizs újra és újra meg tud fiatalodni – talán mert képes befogadni a frisset, és nem tolja el magától fanyalogva. 

Párizst ezúttal egy idősödő nőhöz láttam hasonlónak, akinek fonnyadásnak indult arcbőrébe rengeteg tudás és tapasztalás karcolódott – s a viharokban nyert önbizalom és titokzatosság. Ezek a nők – mint Párizs – pontosan tudják, hogy az életben maradás titka néha csak annyi, hogy eljön az idő fiatal szeretőt fogadni. Nem is kell ide ráncfelvarrás.” 

A teljes írást itt olvashatjátok el. 

Skandinávia kolumbiai módra 

Laguna de la Cochának nem csak legendája, de a környéke is mesés. Egy csepp Skandinávia kolumbiai módra – derül ki a Mirador posztjából.

„Átkelünk egy hágón, majd ereszkedni kezdünk, míg nem feltűnik előttünk a Laguna de la Cocha. A sofőr ezúttal is jó fej, mert megáll egy kilátóban, ahonnan gyönyörűen belátni az egész tavat. (...) 

A tó partján iszonyú hideg van. Érdekes, hogy ugyanazon a magasságon fekszik, mint Pasto, mégis legalább öt fokkal van itt hűvösebb. Ami tovább ront a hőérzetünkön, az az erős szél, amitől teljesen átfagyunk. Most vagyunk a legközelebb az Egyenlítőhöz, mégis most fázunk a legjobban. 

Amúgy a hely egészen zseniális. Miután a katonaság megtisztította a környéket a gerilláktól, sok helyi üzletet látott abban, hogy panziót nyisson a tóparton. Az alpesi és skandináv stílust ötvöző vendégházak Kolumbiának egy merőben más arcát mutatják be. Mintha Patagóniában, azon belül is a Hét-tó vidékén járnánk újra. 

A jövőbeni túrák okán betérünk néhány szálláshelyre. A legtöbb esetben a szép külső durva belsőt takar; azért minőségben elég messze vannak Villa La Angostura és Bariloche vendégházaitól. 

Állítólag hosszú hétvégéken itt hömpölyögnek az emberek, most azonban rajtunk kívül nincs egy lélek sem a kikötőben. Másfél órát várunk arra, hogy befusson pár kolumbiai turista, akik hozzánk hasonlóan szeretnének átcsónakázni a Corota-szigetre, ami egykoron a Domonkos-rend tulajdona volt, s ahol egyszerre 600 quillasingát térítettek keresztény hitre. 

A kápolna most is látható, de a többség inkább azért a tanösvényért látogat el a szigetre, ami végigvezeti az embert a köderdők élővilágán. 

A csónak 10 000 peso, a belépő pedig 5000, de csak azért, mert azt hiszik, mi is kolumbiaiak vagyunk. Hiába Eri szőke, göndör haja, egyre többször hiszik az akcentusunk miatt azt, hogy nem vagyunk külföldiek. 

A Corota-sziget pici, negyven perc alatt oda-vissza végigjárható. A pastóiaknak, akik ritkán szabadulnak ki a természetbe, biztosan izgalmas, de mi már keresztül-kasul bejártuk az andoki köderdőket, ezért sok újdonsággal nem szolgál. Visszafelé ráadásul az eső is elered, így alig várjuk, hogy visszaérjünk a kikötőbe. 

Busz csak egy óra múlva indul a faluba, így beülünk egy sült pisztrángra az egyik helyi evőbe. Pont olyan, mint bárhol máshol. Szép a Laguna de la Cocha, sokkal szebb, mint volt pl. a Laguna de Tota, de egy fél napnál nemigen tud többet.” 

A teljes posztot egy csomó fotóval itt találjátok.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.