Nem könnyed év végi történet Annáé, ám fontos írás, mert sok mindent megmutat abból az élethelyzetből, amiben sokan nekivágnak a külföldi életnek. Ilyen is van, és tartok tőle, elég sok ilyen van.

A kép illusztráció

„Nem vagyok benne biztos, hogy van jogom írni, hiszen nem vagyok igazi határátkelő. Nem töltöttem kint hosszú éveket vagy alakítottam ki egzisztenciát, családot sem alapítottam. Talán nem is fogok. 

Gyakran azt kívánom, bárcsak sose mentem volna külföldre. 

Egyedül ültem be egy vadidegen autójába 25 évesen, aki megmondta, ha beszállok, fél évig nem mehetek haza. Akkoriban voltam túl egy szakításon, nyakamban milliós hitellel, befejezetlen iskolával, hivatalosan pályakezdő munkanélküliként. Kisvárosi vagyok, közepesen szerencsétlen megyéből. 

Hogy miért ültem be a kocsiba? 

Nem láttam perspektívát az öngyilkosságon kívül. Az viszont érzelmi vonalon kívül anyagilag is megterhelte volna a családomat. Beszálltam, mert ki kellett fizetnem az adósságom és összekaparni annyit, amivel alkalom adtán el tudnak majd temetni rendesen. 

Konyhai kisegítő és szobalány lettem Németország déli részén közel 2 évre. Rövidre vágva a dolgot, nem bántottak, egyedül laktam, félévente jöhettem haza, minimálbért kerestem. 

Nem, nem azt a minimálbért, ami a létminimum alatt tartja a munkást, hanem azt, amiből félre lehet tenni egyéntől függően 500 ezer és 1 millió forint között egy év alatt. 

Elmúlt a szorongás 

Nem mondom, hogy nagy lábon éltem, minden centre figyeltem. Az első dolog, amit magamnak vettem, a 6. havi fizetésemből volt. Egy ronda pléd, ami fölött, ciki vagy sem, fél órán át bőgtem, mikor otthon kiterítettem. 

Jelkép volt. Megengedtem (mert megengedhettem) magamnak, hogy legyen valamim. Butaság, tudom. 

Miért kívánom néha, bár sose hagytam volna el Magyarországot? Mert ott megéreztem, milyen biztonságban lenni. Sokára tűnt csak fel, hogy elmúlt az állandó szorongás amiatt, hogy mi lesz hó végén. Kinek leszek terhére? Lesz-e annyim, hogy kijöjjek belőle? 

Akkor vettem észre, mikor rájöttem, már nem nézegetem, mennyi van még a számlán, mennyi van a tárcában, hány buszútra van elég apró. Nem csomagoltam el a pénzt heti borítékba kajára meg muszájra, hogy véletlenül se vegyem ki hamarabb. 

A főbérlőm láttán nem szorult össze a gyomrom és nem bujkáltam a lakásban, attól tartva, hamarabb kéri a lakbért, mert „épp arra járt”.

Láttam, hogy velem egykorú lányok már anyák is (velem egy napon született lány három gyereket nevelt a férjével), saját otthonuk, egzisztenciájuk volt a szülőktől függetlenül. Terveztek, néha nyaraltak, ha a büdzsé engedte. 

Sokat gondolkodtam ezen akkoriban. Tulajdonképpen szerettem volna én is egy gyereket - ostoba biológiai késztetés. Ő sem volt diplomás, de még szakmunkás sem, mégis mi ketten olyan távol álltunk egymástól, amennyire csak lehetett. 

Visszatértem oda, ahonnan indultam 

Hazaköltöztem és lassan visszaszoktam a szürkeségbe, a létminimumba, a szülőkön csimpaszkodásba. A közepesen szerencsés vidéken így megy. Örülhetek, hogy van kibe csimpaszkodnom, hogy van egyáltalán munkám. 

Visszatértem oda, ahonnan indultam, de szerencsétlenségemre út közben megváltoztam. Láttam, hogy lehet másképp is élni, ha jó helyre sikerült születni vagy van ereje érte küzdeni az embernek. Éreztem a hálót odalent, ami megfog, ha leesnék. 

Félreértés ne essék, sehol sincs kolbászból a kerítés! Máshol sem osztogatnak füstölt sonkát. Máshol is dolgozni kell, enni, élni, máshol is van szegénység. Csak az arányok nem egyformák. Magyarország mellett reálisan csak a család és a barátok szólnak érvként... 

Nem tudok már / még öngyilkos lenni, pedig ez az ország élhetetlen. Újra, egyedül menekülni meg már nincs erőm. Anyagilag most minden rendben (a nullán). Adósság kifizetve, temetéspénz a fiókban, én pedig vegetálok. 

Azóta sem találom a helyem. Olyan érzés, mint mikor át akarjuk lapozni az elolvasott oldalt, de közben valaki 3 mondat erejére megzavar. Átlapozunk, de fogalmunk sincs mi volt az utolsó pár olvasott sor vagy mire is referálnak az újabbak. Vissza kellene menni az előzőre... 

Jó lenne itt boldognak lenni 

Nem sajnálatért írok, mert nem érdemlem meg, sosem voltam életrevaló. 

Inkább azért, hogy aki elmegy, tudja, ő, abban a formában, ahogy elhagyja az országot, sosem tér vissza. Útjához sok sikert és annál is több lelki erőt kívánok! 

Megértem azokat, akik a hazaköltözéssel küzdenek (már itt vannak vagy csak gondolkodnak rajta). Azoknak, akik hazajöttek, csak azt kívánom, sikerüljön önmagukat itt újra elfogadni, mert Magyarország a hazájuk, hazánk. Jó lenne itt boldogulni, boldognak lenni. 

Aki pedig még nem döntött, remélem amellett az ország mellett dönt, ahol inkább otthon van. Otthon, biztonságban. 

Köszönöm, hogy megoszthattam valakivel!” 

HÍRMONDÓ 

Ragadd meg a lehetőséget, fütyülj a Brexitre 

Aki még most elindul az Egyesült Királyságba dolgozni, az simán maradhat is a brit kormány ígéretei alapján. Szóval érdemes végignézni a mára válogatott munkalehetőségeket, pláne, hogy akad köztük egy szokásos kakukktojás is. 

Mennyi külföldi munkavállaló kell a német gazdaságnak? 

Az nem kérdés, hogy a német gazdaság hatalmas erővel szívja fel a külföldi munkavállalókat, erről a rengeteg ott dolgozó magyar tudna igazán sokat mesélni. Most az is kiderült, mennyi emberre lenne évente szükség. 

A külföldön élő nyugdíjasok is kapnak 10 ezer forintos utalványt 

A magyar kormány úgy döntött, hogy „lakóhelytől és állampolgárságtól függetlenül”, vagyis a határon túl élő nyugdíjasoknak is kiküldi a tízezer forint értékű Erzsébet-utalványt. 

(Fotó: pixabay.com/Free-Photos)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.