„Majd hazaköltözünk és ott minden jobb lesz” - sokszor hallottuk (és olvastuk is) már ezt a mondatot, ami nagyjából a „majd külföldre megyünk és ott minden jobb lesz” párja. Természetesen egyik sem igaz, hiszen egy-egy otthonváltás sokkal bonyolultabb annál (bármelyik irányba is tegyük meg), mint az elképzeljük. Mi több, egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi lettünk a „láthatatlan határátkelők”.

Te is hazaköltöztél? Mit tapasztaltál, hogyan élted meg? Vagy még csak tervezed a hazaköltözést? Írd meg tapasztalataidat, reményeidet a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

A hazaköltözés nehézségeiről már több poszt is született a Határátkelőn, ám a témával szerintem már csak azért is érdemes időről időre foglalkozni, mert ugyan pontos adatot nem tudunk, de annyi bizonyos, hogy a magyar határátkelők egy komoly része legalább egyszer hazaköltözik (aztán hogy ezt követően megint külföldre megy-e, az más kérdés). 

Márpedig ez a mozgás nem minden feszültség nélküli, és mindegy, hogy minek nevezzük, fordított kultúrsokknak, vagy valami másnak, kétségtelen, hogy akár csalódással és keserűséggel is járhat, ha nem készülünk fel rá megfelelően. 

Annál is inkább, mert ilyenkor teljes joggal arra számítunk, hogy a szülőhazánkba visszatérve minden ismerős lesz, nem csak a kedvenc helyeink, de az ügyintézés, a hétköznapok kisebb-nagyobb kihívásai is. Márpedig ez nem feltétlenül van így. 

Ha jobban belegondolunk, természetes lenne, hogy az önmagunkról és a környezetünkről alkotott képünk is megváltozik a külföldön töltött időszak alatt, nem beszélve az elvárásainkról. 

A gyerekek 

Különösen igaz lehet mindez a gyerekekre, akiknek nem csak a (számukra) új környezetet, de az iskolát is meg kell szokni, és barátokat kell találni. Ami nem is olyan könnyű. 

Érdekes módon az egészen kicsik helyzete talán még nehezebb, mint a nagyobbaké, hiszen például óvodás korban is még nagy szükség van a rutinra és stabilitásra, márpedig egy országváltással járó változás eléggé megviselheti őket. Szülőként ráadásul könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy ami nekünk ismerős terep, az a gyereknek teljesen szokatlan és ismeretlen. 

Nem beszélve arról, hogy a gyerekek időérzékelése és percepciója teljesen más, mint a felnőtteké, így nem nagyon tudnak az olyan ígéretekkel mit kezdeni, mint hogy „télen majd meglátogatjuk a barátaidat”. 

Beilleszkedés az iskolában 

Akkor sem egyszerűbb a helyzet, ha már iskolás a gyerek, amikor hazaköltözünk. Nem tudunk ugyan pontos számokat (ebben az esetben sem…), de a magam részéről meg lennék lepve, ha a magyar iskolarendszer intézményi szinten fel lenne készülve arra, mi a teendő akkor, ha egy hazaköltöző gyerek kerül az osztályba. 

Ez még akkor is nehéz lehet, ha egyébként tökéletesen beszéli a nyelvet (emellé ír és olvas magyarul), hiszen a tananyag, az iskolai légkör, a tanárok hozzáállása teljesen eltérő lehet Magyarországon, mint mondjuk Németországban (mielőtt beindulnának a trollok, ha egyáltalán eljutnak idáig a poszt olvasásában, akkor jelezném: ez nem értékítélet, csupán valószínűség). 

Nem irigyeljük persze azokat a tanárokat sem, akiknek egy ilyen visszailleszkedést az egyébként is rájuk nehezedő nyomás mellett figyelemmel kell kísérni, és lehetőség szerint pátyolgatni a gyerek lelkét. 

Nagyon fontos tehát, hogy a szülőket ne foglalja le teljesen a saját (adott esetben sokkal járó) visszailleszkedésük, és próbáljanak meg minél többet foglalkozni a gyerek(ek)kel. 

A felnőttek 

Nem mintha felnőttként olyan könnyű lenne a helyzet. Az első néhány hétben a család, a barátok általában nagyon támogatók, ám ez idővel megváltozhat. Hacsak nem mentek át ők is hasonló folyamaton, aligha érzik át, mit jelent „láthatatlan határátkelőnek” lenni – azaz olyasvalakinek, akiről senki nem mondaná meg, hogy éppen egy nagyon nehéz visszailleszkedési folyamaton megy keresztül. 

„Nagyon sok összeütközésem volt a legjobb barátommal és az édesanyámmal is, amikor öt év külföld után hazaköltöztem. Gyorsan belefáradtak abba, hogy a külföldi élményeimet hallgassák, és inkább arra koncentráltak, hogy ők merre léptek tovább, amíg én nem voltam otthon” - mesélte az Internations oldalának Wendy. 

„Az anyukám például leginkább csak a legkisebb unokájáról volt hajlandó beszélni, míg a legjobb barátomon láttam, hogy unja, amikor a külföldi élet kérdése jön szóba” - tette hozzá.A barátja (aki soha nem élt külföldön) ugyanis úgy érezte, Wendy dicsekszik, amikor szingapúri életéről mesélt: „Megvádolt azzal, hogy kisajátítom a közös barátainkkal folytatott beszélgetéseinket”. 

Van persze magyar tapasztalat is, például Vickyé, aki Franciaországból költözött haza: „Természetesen élveztük az elején az otthonlétet, hiszen rég nem voltunk már. Újra találkoztunk a családdal, barátokkal. Jó érzés volt otthon lenni, de mégis idegen. Furcsák voltak az emberek, sokan bezárkóztak, szomorúak és rohanósak voltak. 

A nyár gyorsan telt. Nagyon jó volt, hogy elvihettem a lányokat azokra a helyekre, ahol én is felnőttem, ahol én is játszottam mikor gyerek voltam. Aztán azt vettem észre, hogy otthon is eléggé egyedül vagyok. 

Valahogy a barátok és a család sem keresett minket nagyon, mint az én vártam volna. Tudjátok, minden csoda 3 napig tart. Jól van megjöttetek, de most már hagyjatok békén. Kb. ez az érzés volt bennem.” 

Mindehhez hozzájárulhat az is, hogy sokan éppen azt az izgalommal vegyes újdonságot hiányolják az otthoni életükből, amit külföldön megszoktak. Nem beszélve arról, hogy másként tekintünk már a napi dolgokra. 

„Az, hogy az ember megtapasztalja, milyen egy új helyen élni, radikálisan megváltoztatja azt, ahogyan a dolgokat látja. Megváltoztatja azt, amiben hisz, amit érez, ahogyan gondolkodik dolgokról, és ahogyan bizonyos helyzetekben viselkedik” – írta például a migráció egyik jó ismerője, az ír Alan Hilliard. 

„Nehéz lehet a család azon részének is, melyhez visszatérnek, ami az évek során szintén változott. A testvérek talán az oldalvonal mellett állva nézik, micsoda felhajtás övezi a hazaköltözőket, és meglesz a maguk véleménye, gondolata, érzése az eseményekkel kapcsolatban” – tette hozzá. 

Hasonlóképpen látja Ben is, aki azt írta posztjában, hogy neki hazatérve elsősorban a külföldi élet jelentette adrenalinlöket hiányzott: „Külföldön élve minden átlagos, unalmas feladat kalanddá válik – néha ugyan nagyon frusztrálóvá, de kalanddá. Ugyanakkor hazatérve az ember hajlamos megfeledkezni a külföldi élet nehézségeiről, stresszéről, és csak az izgalomra emlékszik”. 

„Másrészt otthon minden ugyanolyannak tűnik: az emberek, az ételek – ugyanakkor valamilyen furcsa oknál fogva mégsem ugyanazok. Arra jöttem rá, hogy nem ők vagy ezek a dolgok, hanem én változtam meg. Már nem ugyanaz az ember vagyok, mint aki voltam, amikor elmentem” - írta. 

„Változtam, új ötletekkel és perspektívával lettem tele. Ahogyan valaki írta: ha egyszer új szemmel nézed a régi dolgokat, legyen az akár az otthonod, az megváltozik” - fogalmazott Ben. 

Neki az egyik legnagyobb fájdalma, hogy hiába van tele érdekes tapasztalattal és sztorival, nem nagyon tudja kivel megosztani. „Az engem körülvevő emberek közül sokakat nem érdekel. Idővel megtanultam, hogy nem arról van szó, hogy nem érdeklem őket, egyszerűen csak képtelenek kapcsolódni mindahhoz, amin keresztülmentem, és ha nem tudsz kapcsolódni egy témához, akkor a beszélgetésben sem tudsz részt venni. Ilyenkor pedig egyszerűen témát váltasz” - írta Ben. 

Hogyan győzzük le a nehézségeket? 

A helyzet tehát nem könnyű, nyilván ahol ennek megvan a kultúrája, a többé-kevésbé kialakult háttere (például hazatért határátkelők klubjainak formájában), ott némileg egyszerűbb a helyzet. 

„Múlt hétvégén elmentem egy buliba, ami tele volt a hozzám hasonlóan hazaköltözött határátkelőkkel. Csak a házigazdát és mexikói menyasszonyát ismertem a társaságból, de valahogyan rögtön megtaláltam a kapcsolatot mindenkivel. Mindannyian ugyanazt éreztük, hogy nem tudjuk, hova is tartozunk” – idéztem egy korábbi posztban Anne tapasztalatát. 

Ugyanerről számolt be Wendy is, aki beiratkozott egy olyan tanfolyamra, amit (szép magyar kifejezéssel) egy interkulturális coach (azaz olyasvalaki, aki a különböző kultúrák közötti átmenetet segíti) tartott. 

„Ott találkoztam pár volt expattal, és új barátokat találtam, akikkel meg tudom osztani a tapasztalataim. Lassan legyűröm a hazaköltözés okozta szomorúságot, azt hiszem, lassan el tudom fogadni ezt az egész folyamatot” - tette hozzá.

HÍRMONDÓ 

Idősgondozói munkák külföldön 

Az idősek ápolása szép munka, ráadásul keresett is, miként ez mai állásajánlónkból is kiderül, hiszen Angliában és Németországban is találtunk ilyen lehetőséget. Lesz azért más is, szóval érdemes keresgélni! 

Több magyar mehetett külföldre, mint gondoljuk 

Átrajzolhatta Magyarországot a kivándorlás, azonban könnyen előfordulhat, hogy kevesebben dolgoznak itthon, mint gondoljuk. Legalábbis szakértők szerint a KSH által használt, kikérdezésen alapuló statisztikák komoly mérési hibát tartalmazhatnak. 

Mennyit keresnek külföldön a villanyszerelők? 

Több száz villanyszerelő hiányzik Magyarországról, ami a szakmai egyesület szerint jelenleg szinte lehetetlen kihívás, hiszen még a szakmát tanuló diák sincs ennyi. Közben Európa nyugati felében a magyar fizetés sokszorosát ígérik a szakembereknek. 

Béremelés ide vagy oda, elhúznak a magyar egészségügyi dolgozók 

A folyamatos alulfizetettség nincs összhangban a sok túlórával (sem) a magyar egészségügyben, nem csoda, hogy aki csak tud menekül belőle, szakmát vált, vagy külföldre igyekszik. Magyarországon 15 éve az átlag alatt keresnek az egészségügyisek, ez tavaly sem volt másképp.

(Fotó: pixabay.com/silverstylus)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.