Mit keresnek magyarok egy mexikói vulkánon? A kérdés jó, a rövid válasz pedig az, hogy kalandot és meg akarják nézni, ami pedig rendben van. Az még inkább rendben van, hogy utána poszt is születik belőle sok képpel. Következzen tehát a Mexikóból már több posztot is jegyző Zoltán írása és képei.

„Nos, említettem a harmadik mexikói poszt végén, hogy még nem teljesen zártam le Mexikót! Ez a poszt még egyszer visszaenged minket ebbe az érdekes és színes közép-amerikai országba.

Indulás 

Nem véletlenül látogattuk meg Uruapánt, mely ugyan már önmagában is egy különleges városka Michoacán tartományban, azonban minket sokkal jobban izgatott egy egész napos túra lehetősége. Még indulás előtt kiszemeltük, s úgy voltunk vele, hogy ha mást nem is, de ezt meg kell csinálnunk! 

Uruapánt egy szmogos, meleg, hétköznapi reggelen hagytuk el egy helyi buszjárat fedélzetén. Csak ketten tartózkodtunk a buszon, így a sofőr joggal gondolhatta, hogy nem probléma, ha nem sokkal indulás után bekanyarodunk egy lerobbantnak tűnő benzinkúthoz. 

A sofőr kedélyesen ránk mosolygott, majd leszállt és elment. Mi pedig ott ültünk az üresen tátongó székek rideg társaságában és hallgattuk a rádióból kedvesen előkúszó mexikói dallamokat. 

Úgy voltunk vele, hogy mivel - elméletileg - ez egy menetrend szerinti járat, ezért ez egy bevett reggeli rituálé lehet. Mivel már több, mint egy hete Mexikóban voltunk, ilyen apróságokon már nem akadtunk fenn: biztos dolga van, majd jön. 

Így is lett, hiszen kisvártatva sofőrünk egy újabb mosoly mellett visszaült kopott és már minden bizonnyal kihűlt székébe, majd elindultunk, hogy felvegyük az avokádó-ültetvényekre igyekvő, ingázó helyi lakosokat, indiánokat. 

Mondanom sem kell, hogy a buszon úgy világítottunk, mint Fresnel-lencsén áthaladó fény az éjszakában; bőrünk színe már korán lebuktatott minket: mi bizony nem a földekre megyünk dolgozni, hanem csak turistáskodunk. 

Buszunk vidáman kanyargott a zöldellő dombok övezte utakon, mígnem egyszer csak felbukkant úti célunk: a Parícutin-vulkán. Izgatottan néztük, miközben átsuhant az agyamon, hogy hát nem is olyan nagy ez a vulkán. 

Megérkezés 

Kedves autóbusz-vezetőnk egyszer csak a szája sarkából karcosan odaszólt: „Angahuan, gringos”. Megértettük, hogy itt az ideje magukra hagyni a szótlan csendbe burkolózó mexikói indiánokat, s megkezdeni kirándulásunkat egy helyi gazda kukoricaföldjén lévő, földtörténeti mércével nagyon friss geológiai sebhelyhez. 

Eme sebhely a XX. század közepe táján indult hirtelen növekedésnek, s mindössze 9 év alatt el is használta összes puskaporát, kialakítva végleges magasságát és alakját. Jelentősége abban rejlik, hogy ez volt az első vulkánkitörés, melyet a tudósok végig dokumentáltak, ezzel mélyebb ismereteket szerezve egy vulkán teljes életciklusáról.

Ismeretlen művész alkotása Angahuan egyik utcáján a vulkánkitörésről

Angahuan egy apró, kb. ötezres lélekszámú, purepecha indiánok által lakta falu, mely a tengerszintből nagyjából 2400 méterrel emelkedik ki Uruapántól nyugatra. A falu lakossága gyakorlatilag csak a helyi indián nyelven kommunikáló őslakosokból áll, akik nem nagyon beszélnek még spanyolul sem. Legtöbbjük a környék számtalan avokádófarmjának egyikén dolgozik. 

A buszról leszállva szinte azonnal egy névvel ellátott kitűzőt viselő férfi szólított meg minket tört angolsággal; itt nincsenek nemzetek, csak helyi lakosok és fehér bőrű, angolul beszélő turista gringók. Mivel a vulkánhoz csak vezetett túrával lehet menni és a túra nem fix áras, ezért rövid tárgyalás után megegyeztünk 1000 pesóban. Az ár tartalmazta a túravezető és a lovak bérleti díját.

Leendő társaink baktatnak a túra kiindulási pontjához

Igen, jól olvastátok, lovak (és ne pónilóra tessék gondolni). Tudniillik a túra jelentős hányada lóháton történik, egészen pontosan a vulkán lábáig és onnan vissza (persze lehet gyalog is menni, de az sokkal hosszabb). 

Őszintén szólva még nem volt dolgom lóval, így amikor megláttam a teljesen normál méretű világos- és sötétbarna hátasokat, egy aprót azért nyeltem. De úgy voltam vele, hogy nem fogok szégyent hozni egy lovas nemzet ily távolra csöppent hírvivőjeként.

Tipikus Angahuan-i utcakép

Lovaink mellett kutyagolva vágtunk át a falun, s ezzel alkalmunk nyílt "megérezni" a szegénységet, mely úgy sütött a faluból, mint a kiáramló forró levegő egy fával jól megrakott búbos kemencéből. Olyannyira, hogy - őszintén szólva - még a fotózással is csínján bántam. Egyszerűen nem éreztem magam felhatalmazva arra, hogy ezeket az embereket és mindennapos küzdelmüket egy apró csipen csapdába ejtsem, s ezzel lelkük egy darabját elragadjam tőlük. 

Bár a szegénységet nem csak anyagi javakban mérik, azért álljon itt néhány beszédes adat: hűtője nagyjábol minden 9-dik embernek van, számítógéppel csak a lakosság kb. 2%-a rendelkezik, míg internet hozzáférése csak 30-40 embernek van.

A falusi élet fontos színtere a főtemplom

A furcsa sétát mindvégig egy női hang monoton kántálása kísérte, s ezt a hangot messzire szállította a gyenge szél a faluban kihelyezett hangszórókból: minaretjétől megfosztott mexikói müezzinként szólította imára Angahuan lakosait. 

A túra kezdete 

Miután megérkeztünk a túra kiinduló helyére rámutattak a nyeregre. A metakommunikáció dekódolása nem esett nehezünkre. Lóra! Mintha egy huszárparancsnok vezényelt volna éles hangon, úgy pattantunk a lovak hátára. Legalábbis képzeletben, mert a gyakorlati kivitelezés hagyott némi kívánnivalót maga után. 

Az egylóerős közlekedési eszközhöz szükséges vezetési ismereteket röviden felvázolták: a kantár jobbra és balra húzása a lovak azonos irányú elmozdulását eredményezi, míg a kantár magunk felé húzása a féket reprezentálja. 

Elindulásunk után rögtön letettük a gyakorlati vizsgát. Szűk, meredeken lefelé kanyargó úton tettük meg az első métereket. Felmerült bennem, hogy rögtön díjugratónak képeznek ki, mivel az elsőre is kissé nehézkesnek tűnő ösvényen extra akadályokat is elhelyeztek, úgymint padok, nagyobb szikladarabok és gyalogosok, melyek között a lavírozás nem tűnt egyszerűnek. Komolyabb probléma nélkül jutottunk túl az akadálypályán és ekkor gondoltam először, hogy ez nem is olyan nehéz.

Magabiztosan mosolygok hátasomon, miközben a kép jobb szélén feltűnik a célpont

Fiatal vezetőnk észrevehette fölényes arckifejezésem, mert közölte, hogy a lovak gyakorlatilag beépített GPS-szel rendelkeznek és akkor is odatalálnának a vulkánhoz, ha bekötnénk a szemüket. Mindegy, azért így is büszke voltam magunkra, hogy első lovaglásunk alkalmával máris kézben tartottuk a gyeplőt. 

Utunk a vulkánig hozzávetőleg három órát vett igénybe. Környezetünk a szürkés-feketés hamuval kevert homokos talajjal adta tudtunkra, hogy vulkanikus földön járunk. 

A monokromatikus világba az ég kéklő vászonja, a távolban meredő meglepően zöld hegyek masszív tömbjei, s a hatalmas virágzó agavék, aloé-verák és kaktuszok - kiegészülve a hűsítő árnyékot szolgáltató avokádófákkal - csempésztek színeket.

Utunkat sok helyen virágzó aloé-verák szegélyezték

Ahogy közeledtünk a vulkán lábához, egyre többször tűnt fel mellettünk az éjfekete, 2-3 emeletnyi magas szétfolyt és megkövesedett láva. A lovak lábai és a szél által felkavart finom szemcséjű homok miatt sajnos a fotózási lehetőség minimálisra csökkent az út ezen szakaszán. 

Egyre többször kaptattunk felfelé, s egy ponton hűséges hátasom megmakacsolta magát. Nem hibáztatom, mert én a helyébe már régen visszafordultam volna. 

A nagy hőségben víz nélkül kellett cipelnie több, mint 2000 méter magasan és mindennek tetejében jó adag vulkáni port szívott be oxigénért esedező orrán. Ha ezt tudjuk, valószínűleg nem vállaljuk be az utat; egyszerűen megesett a szívünk a lovakon.

Itt még békésen poroszkáltunk

Tehát hű társam lecövekelt, de mivel emelkedőn voltunk ezért egy picit elkezdett hátrafelé mozogni. Érezte, hogy elbizonytalanodom és megpróbált megszabadulni terhétől. Én elkövettem azt a hibát, hogy a kantárt önkéntelenül magam felé húztam, minek hatására a ló még jobban hátrált és picit a két hátsó lábára is állt. Így hátráltunk a lejtőn lefelé, miközben mellettünk egy kisebb árok is felbukkant. 

Ekkor furcsa módon nem féltem, hanem felkészültem, hogy le kell ugranom a lóról mielőtt elesik, s így maga alá temet. A kengyelből kihúztam a lábam és a földön megfelelő helyet keresve felkészültem az ugrásra. 

Közben túravezetőnk próbálta haladásra bírni a lovamat, miközben jelezte, hogy ne húzzam hátra a kantárt. Pár másodperc múlva helyreállt a rend és ha nem is túl lelkesen, de paripám folytatta útját a most már elérhető közelségben lévő vulkánig. 

A vulkán 

A vulkán lábánál egy morbid kép fogadott minket: az ott lévő faházak egyikéből cserzett bőrű mexikói indiánok jöttek elő, s haladtak el egy élénken pirosló italautomata mellett. Mindent a gringókért! 

A lovakat lekötöttük az árnyékba, majd túravezetőnk egyszerű útbaigazítást adott: a vulkán tetejére amott kell felmenni, odafent fotókészítés, majd utána itt a vulkán oldalán direktbe lejönni. 

Utóbbi opciónál felnéztünk a vulkán oldalára és egy széles, porral vastagon borított, hihetetlen meredek vájat szaladt felénk, mint hatalmas nyílt seb. Ahham, na mi itt nem fogunk lejönni, esetleg gurulni, gondoltam magamban.

Fakunyhókban élő indiánok a vulkán lábánál

Lelkesen nekivágtunk a vulkáni kúp oldalában lévő túraútvonalnak, mely nagyívű spirálként kígyózott fel egészen a majd 500 méterrel felettünk kialakult kürtő pereméig. Lelkesedésünk nagyjából 10 méter után úgy tűnt el, mint a 19. repülőraj Avenger típusú repülőgépei a Bermuda-háromszögben. 

Hihetetlenül nehéz volt előrehaladni: minden egyes lépésnél kissé visszacsúsztunk, s lábunk szó szerint bokáig merült a puha vulkáni hamuban olyan érzetet keltve, mintha egy mocsaras talajon haladnánk. Viszontagságos caplatásunkhoz a Nap könyörtelenül szurkáló sugarai asszisztáltak. 

Mindezekhez a kb. 2500 méteres tengerszint feletti magasság tett hozzá épp csak annyit, hogy ne legyen őszinte a mosolyunk. Ömlött rólunk a sós izzadtság, de úgy voltunk vele, hogy nehogy már kifogjon rajtunk ez az 500 méter! Pedig viszonylag jó kondim van: túráztam már a svájci, francia és tiroli Alpokban is, sőt voltam ennél magasabban is, de egyszer nem éreztem túrát ilyen nehéznek.

Ez már a könnyebbik út

Nagyjából félúton találtunk egy apró kis átjárót egy másik, kövesebb ösvényre, melyet ki is használtunk. Körülbelül háromnegyed óra kellett a fél kilométeres táv legyőzéséhez, de minden túlzás nélkül állíthatom, hogy megérte a küzdelem!

A megközelítőleg 3000 méteren lévő kürtő pereme nem egyenletesen szaladt körbe, hanem két oldala magasabb volt, ezzel egy hatalmas vulkanikus hullámvasutat megidézve.

A kietlen, bazaltsziklákkal tűzdelt, barnás-szürkés-feketés holdbéli tájra teljes csend telepedett, amelyet csak a vulkáni kúp oldalán könnyedén felszaladó szél örömteli süvítése tört meg. A kürtő széléről teljes, 360 fokos körpanoráma kényeztette szemünket és agyunkat, mialatt hátunk mögött a kürtő szédítő mélysége tátongott.

A lávafolyam szélesen és vastagon töltötte ki a lenti völgy egy jókora darabját

Érdekes volt látni a völgyet beterítő vastag fekete szőnyeget, mely lassan és könyörtelenül kebelezte be az útjába kerülő tárgyakat, s törölt el két falut (Parícutin és San Juan Parangaricutiro) a Föld színéről. 

Mellettünk a sziklákból folyamatosan áramlottak ki forró gőzök és a levegő, láthatóvá téve földanyánk sóhajtozását. A levegő ugyan remegett a kiáramló hő miatt, azonban nem éreztük a kén-hidrogének jellegzetes, záptojásra emlékeztető szagát, mely jelentősen hozzájárult jobb komfortérzetünkhöz.

Az ember hamar eltörpül egy 200 méter átmérőjű kürtő mellett

Miután alaposan körbejártuk a 200 méter átmérőjű kürtő peremét és rácsodálkoztunk a tényre, hogy éppen egy már inaktív (ún. monogenetikus) vulkánon sétálgatunk, még egyszer megpróbáltuk memorizálni a látottakat és érzéseket, majd elérkezettnek láttuk az időt, hogy visszaereszkedjünk négylábú patás társainkhoz.

Csend és nyugalom fogadott minket a vulkán tetején

Lenézve a túravezetőnk által javasolt útra, mely nyílegyenesen és meredeken száguldott lefelé, újra meggyőztük magunkat, hogy ugyanazon az ösvényen megyünk le, mint amelyiken felküzdöttük magunkat.

Itt kellett volna lesétálni a lent látható kis házikóhoz

Végül is mi gond lehet lefelé? Ez a kérdés aztán majdnem az olyan tipikus utolsó mondatok egyike lett, mint pl. az „Apám ne, az a puska töltve van!” 

Nem várt veszély 

Említettem, hogy felfelé menet találtunk egy átjárót a hamuval borított és egy kövesebb turistaút között. Mivel a kövesen könnyebb volt a feljutás, úgy döntöttünk, hogy ott megyünk le. 

Azonban nagyjából félúton rádöbbentünk, hogy a köves út már a) nem köves többé, hanem könnyű vulkáni tufa-gömbökkel borított talaj és b) nem oda visz minket, ahova mi szerettük volna. 

Mivel légvonalban nem voltunk messze az eredeti süppedős úttól, ezért - kissé meggondolatlanul - úgy döntöttünk, hogy átvágunk a vulkán oldalában lévő tufagömb-mezőn. 

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a következő percekben és métereken az életünkért másztunk. Ugyanis volt egy igen kellemetlen tulajdonsága az igen könnyű szivacsos tufagömböknek: abban a pillanatban ahogy ráhelyeztük a testsúlyunkat, ők gonosz kis golyókként megpróbáltak kigördülni alólunk, s apró tufagömb-lavinát indítva magukkal ragadni. 

Mintha tojásokon lépdeltünk volna, bár nem igazán mondhatnám lépdelésnek: hol négykézláb, hol pedig guggolva próbáltuk súlypontunkat minél alacsonyabban tartani. 

Ennyire lassan és izzadva még nem tettem meg 10-15 métert, pedig a cél (a másik ösvény) olyan közelinek tűnt. Nagyon óvatossá tett a tudat, hogy ha egyszer megindulunk a tufagolyókkal együtt, akkor nagyjából 200 méteres száguldás vár ránk a vulkán aljáig, ahol egy fa vagy egy szikla fogja utunk végét jelenteni. 

De igazándiból csak reménykedni lehetett, hogy nem indul meg a kezünk vagy lábunk alatt a kőfolyam. Lehet nem hangzik durván - s nem volt igazi halálfélelmem sem -, de TUDTAM, hogy egyetlen rossz mozdulat és akár meg is halhatunk. Nem volt kellemes ezzel a tudattal botorkálni. 

Hosszú és keserves percek után sikeresen átevickéltünk a tufagömbök által kirakott halálos lejtőn, s a süppedős hamuval kirakott túrafolyosón megállva próbáltuk rendezni gondolatainkat és légzésünket. Túléltük! Ezek után sebesen és érezhetően megkönnyebbülten közelítettünk az italautomatával megerősített rozoga kis faviskóhoz. 

Fiatal túravezetőnk végignézett rajtam és csak annyit kérdezett, hogy miért nem ott jöttünk le, ahol mondta. Könnyedén legyintettem, hogy hát még szerettük volna élvezni a vulkáni túrát. Azt hiszem koszos és véres (párszor elcsúsztam, ami felhorzsolta az alkarom) mivoltom kissé árnyalta az általam elmondottakat.

Túravezetőnk és lovaink készülődnek a visszaútra

Út a romokhoz 

Sanyargatott testünk energia-utánpótlása után kiöntöttük cipőinkből a fél kilónyi vulkáni hamut, majd már rutinos lovasokként pattantunk újra nyeregbe, hogy hátat fordítva a szó szerint vérrel és verejtékkel (általunk) frissen meghódított csendesen szunnyadó vulkánnak, meginduljunk a lávafolyam által elpusztított egyik falu megmaradt torzójához: egy zarándokhellyé változott oltárhoz. 

Pusztán ezeket hagyta meg az utókornak a dühösen előretörő láva: egy csonka torony, a templom homlokzata, a másik templomtorony, mely lámpa nélküli irányjelzőként emelkedik ki a megkövesedett lávatengerből utat mutatva a környék lakosainak.

A zarándokhellyé vált oltár

Nagyon érdekfeszítő volt látni, hogy a láva milyen messzire eljutott a vulkántól és milyen pusztítást végzett. Egyebként a helyiek elmondása szerint - állítólag - senki sem halt meg a vulkánkitörésben, mert sikerült időben figyelmeztetni a lakosokat.

Furcsa volt a templom néhai belsejében, megkövesedett vulkáni kőzeten állni

A templomrom környéke szintén érdekes tükörképe a turizmusnak. Képzeljünk el egy kietlen, lávafolyam által elpusztított földet, ahol az egyetlen megmaradt romnál egy kisebb, helyi indiánok által üzemeltetett piactér van, ahol tipikus mexikói ételeket, italokat, valamint ruhadarabokat lehet venni.

A romok melletti piactéren nincs túl nagy forgalom

Miután alaposan körbe- és átjártuk a romokat visszaültünk hű társaink hátára. Ez már nem esett annyira jól; furcsa módon nem ülőgumóink sajogtak, hanem combunk belső része, hátunk és a térdünk fájt leginkább. De persze lehet, hogy szimplán nem a megfelelő technikával ültük meg lovainkat.

Hihetetlen mennyiségű láva folyt le a völgybe két falut is elpusztítva

Visszaút

Angahuan felé tartva, egy kicsit már megengedtem lovamnak, hogy kisebb ügetésbe kezdjen. Mókás volt megtapasztalni a ló személyiségét: érezte, hogy kicsit bátrabban mehet és jópárszor magától elkezdett ügetni várva, hogy miként reagálok erre. 

A végére egyre bátrabb lett ló és lovasa, de azért még igen messze voltam attól, hogy a siklósi vár árnyékában vágtató Tenkes kapitányának nyomdokaiba lépjek. 

A faluba visszaérkezvén, borravaló kíséretében elbúcsúztunk túravezetőnktől és lovainktól, akik becsülettel elvittek minket minden tervbe vett helyhez, majd a falun fáradtan, koszosan, véresen, de nagyon boldogan átsétálva éppen elértük az Uruapánba tartó buszt. 

Igen, boldogok voltunk, mert valami egészen rendkívüli élményben volt részünk, s egy olyan napot hagytunk magunk mögött, amelyre - minden nehézsége ellenére - úgy fogunk emlékezni, mint életünk egy páratlan és egyedülálló színfoltjára. 

A melegtől és az átélt élményektől hamar leapadtak testünk energiatárolói, így bóbiskolásunkból - immáron koszosan és izzadtan teljesen beleolvadva a helyi ingázók közé - már csak Uruapánba való megérkezésünkkor riadtunk fel. 

Utózönge 

Maga a túra és a vulkán - némi alap fizikai kondícióval - nem olyan vészes (sok folyadékkal és kalappal), azonban a mi meggondolatlanságunk és butaságunk folytán azzá vált. 

Valóban nem sokon múlt, hogy most nem tudom leírni ezeket a sorokat, de remélem, hogy mi is és mások is okultak ebből. Továbbá szintén remélem, hogy sikerült újra átadnom valamennyit nektek ebből a kivételes napból.” 

Ha szívesen olvasnál még a szerzőtől, akkor látogass el Boly(on)gó Élet című blogjára!

HÍRMONDÓ 

Kertész vagy kerékpáredző külföldön? 

A két munkának persze nem sok köze van egymáshoz, ami összeköti őket, hogy szerepelnek a mára kiválogatott ajánlatok között… Mondjuk a kerékpáros munka elég sajátos, mert egyúttal masszőrnek is kell lenni, mindezt ráadásul hajón. 

Nem a pénz hiányzik a magyar oktatásból 

Az Eurostat legfrissebb adatai szerint olyannyira nem, hogy Magyarország az uniós átlagnál többet költ oktatásra a GDP arányában, a régióban pedig csak Szlovénia fordít többet erre a célra. 

Meddig maradjon Theresa May? 

A kérdés egyre élesebben merül fel Nagy-Britanniában, különösen azért, mert októberben a kormányzó konzervatív párt kongresszusra gyűlik össze, ahol akár érdekes dolgok is történhetnek. 

Mégis fizethetnek a britek, mint a katonatiszt 

Legalábbis ezt írta a The Sunday Times, amely forrásaira hivatkozva úgy fogalmazott, a brit kormány mégis belemenne a horribilis Brexit-számla kifizetésébe. A kormányfői hivatal mindenesetre cáfolt.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.