A teljes napfogyatkozás a laikusok számára is lenyűgöző élmény, képzeljük akkor el, mit jelenthet egy csillagásznak, aki ráadásul magyar, viszont az Egyesült Államokban él, így persze izgatottan készülődött a nagy napra. Zoltán leírása azonban nem csak 2 perc 40 másodperc története, hanem egyrészt egy hosszú kirándulásé némi kultúrával, és persze kis ismeretterjesztésé is. A rengeteg fotóról nem is beszélve, amit ezúton is köszönök neki. Lássuk hát, hogyan élte meg az amerikai teljes napfogyatkozást egy magyar csillagász!

Felhívnám a figyelmet a roppant nagy forgalomra

„Ebben a posztban szeretném veletek megosztani egy hosszú hétvége élményeit. Mert ugyan az eredeti terv a napfogyatkozás megtekintése volt, de voltunk olyan szerencsések, hogy ellátogathattunk két nagyvárosba is.

Tervezés

A tervezés ünnepélyes alapkő-letétele már egy-két évvel ezelőtt megtörtént, amikor bejelentettem Drágámnak: ott kell lennünk a 2017-es napfogyatkozáson! A tervezési időszak kissé hosszúra nyúlt, mint egy jó rétestészta. Már hónapokkal a nagy esemény előtt elkezdtem nézni az időjárási modelleket, a városokat és szállodákat. Ezek még csak amolyan kezdeti skiccek voltak „Napfogyatkozás” című tervünk fehér lapján.

Ahogy közeledett az idő, úgy lettem egyre inkább izgatott. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy gyerek, aki már tudja, hogy mit fog kapni karácsonyra, de ennek ellenére már alig várja, hogy kezébe vehesse és kibontsa az ajándékot.

Milyen tényezőket vettem figyelembe? Roppant egyszerű: a szállás vagy legalábbis a hely, ahonnan szeretnénk nézni a nagy eseményt ne legyen messzebb 10-12 órányi autózásnál. 

Statisztika alapján, legyen arra jó esély, hogy nem az esővel kevert könnyeinket fogjuk az arcunkról törölgetni, engedjenek el minket szabadságra, illetve találjunk egy kevésbé zsúfolt helyet. 

Nagyjából egy hónappal a napfogyatkozás előtt vettem egy nagy levegőt és lefoglaltam egy szobát Missouri dél-keleti sarkában, egészen pontosan egy Poplar Bluff nevű kisvárosban. 

Miért pont oda? Mert a totalitás sávjában már nem lehetett szállást találni, de ha volt is, akkor nevetségesen sok pénzt kértek érte. A másik, hogy az időjárási modellek alapján nagy valószínűséggel derült lesz az égbolt a kiszemelt hely környékén, ami Perryville (Missouri) volt. 

Persze, volt lehetőség arra, hogy más államokba menjünk (pl. Dél-Karolina), de egyrészről a várható időjárás, másrészről a lehetséges több tízmilliós vándorlás kissé elriasztott minket. Ami jó volt a foglalásban, hogy az utolsó napig le lehetett mondani anélkül, hogy bármennyit is felszámolnának. 

Innentől kezdve, minden nap néztem a meteorológiai előrejelzéseket és 2-3 nappal az indulásunk előtt úgy tűnt, hogy megfelelően választottam. Jöjjön hát a hosszú hétvége krónikája! 

Szombat (Saint Louis, Missouri)

Mivel nagyjából útba esett, ezért úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a Missouri állambeli Saint Louist. Éjfél után nemsokkal hagytuk el a nyugat-virginiai Morgantownt északi irányba, hogy aztán Pittsburgh előtt vegyünk egy éles balkanyart és elinduljunk, ha nem is a sárga úton, de legalábbis Amerika egyik fő kelet-nyugati autós-selyemútján. 

Az egyik rövidebb pihenőt még éppen napkelte előtt ejtettük meg, s sikerült megpillantani a Hold vékony mosolyra húzódó sarlóját, mielőtt visszaültünk volna autónkba. Nemsokára találkozunk, mosolyogtam vissza. 

A látóhatárig húzódó egyenes utak és a mellettük békésen hullámzó kukoricaföldek látványa kettős érzést kelthet az egyszeri sofőrben: egyrészről nagyon szép és békés, másrészről azonban olyan, mintha éppen a pszichológusunk kanapéján feküdnénk, s próbálna minket hipnózisba taszítani.

A mintegy 10 órányi utazás után megpillanthattuk a világ és ebből kifolyólag az USA legnagyobb rozsdamentes acélból készült emlékművét St. Louisban. A Jefferson Nemzeti Parkban lévő Nyugat Kapujának is hívott Gateway Arch már messziről felhívja magára a figyelmet impozáns méretével (192 méter magas) és érdekes, fordított lánc- vagy kötélgörbe alakú ívével.

Az emlékművet a hatvanas évek közepe táján adták át a nagyközönségnek, míg maga az ív az USA nyugati irányú terjeszkedésének és a nyugati területek megszerzésének állít emléket.

Az impozáns Gateway Arch alatt emberek pihennek

A látogatóközpont a föld alá van helyezve az ív alapjai közé, így az emlékmű környéke letisztult és egyszerű. Leszámítva a földmunkálatokat és tereprendezést, amelyekkel ottjártunkkor találkoztunk. A jegyeket már előre megvettem (13.50 dollár/fő), de így is egy hosszan tekergő emberi kígyóval találtuk szembe magunkat. 

Az ív tetejébe többféleképpen is fel lehet jutni. Ha valaki olyan combokat szeretne, mint egy pályakerékpáros, akkor nyugodtan elindulhat felfelé az 1075 fokból álló lépcsőn. Mi nem akartunk ilyet combokat, így helyet foglaltunk egy ötszemélyes kis kapszulában, amely 4 perc alatt "repített" fel minket. 

Összesen 8 kapszula van, melyekhez apró, egymás mellett elhelyezkedő szürke ajtókon át vezetett az út egy nem túl bizalomgerjesztő alagsorban, gyér világítás mellett. Valamiért ott, az ajtók előtt állva és várva, mélyen gyomortájékon egy kis bogár elkezdett kaparászni. Éppen csak annyira, hogy legyen egy kis rossz érzése az embernek (helló előítéletek és filmek).

Ajtónyitás után feltűnt az apró kapszula, mely öt embernek adott 4 percre szűkös otthont

Az apró acélszürke ajtók fölé ki is írhatták volna, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, mert az ajtó úgy nézett ki számomra, mintha - és ki kell, hogy mondjam -  egy krematórium ajtaja lett volna. 

Az ajtók nyitása után nem csapott meg láng, de az öt kis székkel körberakott, tojásdad alakú kapszula klausztrofóbiásoknak annyira nem ajánlott. Mindenesetre a kapszula elnevezés abszolút helytálló volt és valóban olybá tűnt, hogy amint becsukódik az ajtó, azonnal kilőnek minket az űr feneketlen sötétjébe, s meg sem állunk a Holdig. 

A kilátás az emlékmű tetejéről nagyon szép és érdekes is egyúttal. Keletre nézve Illinois állam végtelen síkságát láthatjuk, mely a lustán hömpölygő Mississippitől indul egészen a látóhatárig. 

Nyugati irányban St. Louis városa takarja ki szemünk elől a Missouri állambeli rónaságot. A járművek, mint játékautók rohantak vadul a felhőkarcolók között, míg az emberek apró hangyaként szorgoskodtak az utcákon és tereken; egy miniatűr világ résztvevői élték életüket odalent, tudván, hogy - némi zöldhasú bankó fejében, s csak rövidebb időre - bármikor kiemelkedhetnek onnan és rácsodálkozhatnak önnön világuk kicsinységére. 

St. Louis régi bírósági épülete csendben bújik meg a felhőkarcolók között

Amit mindenképpen érdemes még megemlíteni a várossal kapcsolatosan, az a hatalmas Forest Park, amely majdnem kétszer nagyobb, mint a New York-i Central Park, pedig az sem egy kis lugas. A parkban található többek között az állatkert, ahova ingyenes a belépő (egyes attrakciókért már fizetni kell). De itt kapott helyet a művészeti múzeum és a planetárium is.

Acélszínű szivárvány borul a régi bíróság épülete fölé

A másik érdekesség a város XX. század elején épült katedrálisa, melynek első érdekessége maga a neve: Cathedral Basilica of St. Louis. Úgy tűnik a tervezők nem igazán tudták eldönteni, hogy melyik legyen, így maradt a kompromisszumos megoldás. 

A másik nevezetessége, hogy a kupolája és tornyai zöld színű csempékből vannak kirakva. A harmadik és egyben talán a leglenyűgözőbb látványossága a templom belsejét elborító irdatlan mennyiségű (több, mint 40 millió darab) és színű (több, mint 7000 szín) üvegmozaikok, melyeket majdnem 80 évig raktak ki!

Hihetetlen mennyiségű üvegmozaik díszíti a templom belsejét

További érdekesség a régi vasútállomás (Union Station), amely valaha a világ legnagyobbja volt. Mára már csak az épület teteje maradt meg, mint modern kori fém-fosszília. 

A rozsdás acélcsontváz alatt hotelek és éttermek várják a turistákat, valamint minden este egy kis emlékeztető arról, hogy valamikor hatalmas vasparipák gőzt prüszkölve és füstöt okádva vontattak vasúti kocsikat a szélrózsa minden irányába: óránként bejátsszák a vasúti kocsik és gőzősök hangjait, majd utána zenei aláfestéssel kísérve, apró tó vízén szilárdan lebegő kő-tavirózsák köpnek lángnyelveket.

Hatalmas tűzvirág a régi vonatállomás tetőszerkezete alatt

Vasárnap (Nashville, Tennessee) 

A szállodai reggeli közben mit csinál az ember egy nappal a napfogyatkozás előtt? Eszik és TV-t néz. Gondolom mindenki kitalálta már, hogy az időjárási csatornát néztük és ekkor már kezdett felsejleni, hogy bizony holnap reggel több órás autóút vár ránk, mivel az eredeti észlelőhelyre felhős időt jósoltak. 

Mi az a plusz 3-4 órás kiruccanás? Egy mindenre elszánt csillagászt nem lehet csak úgy megállítani, vagy ha igen, az nem jó senkinek. 

Ha már a közelben voltunk (4 órányira és nem gyalog), akkor erre a napra egy olyan várost terveztünk be, amelyet már régóta szerettünk volna meglátogatni: a ZENE VÁROSÁT. Igen, így csupa nagybetűvel, hiszen Nashville - a cowboy-csizmák és kalapok mellett - valóban az amerikai zeneipar egyik fellegvára és a country-zene szülővárosa.

Ha esetleg hirtelen szükségünk lenne egy pár cowboy-csizmára

Itt valóban minden a zenéről, bulizásról és bárokról/éttermekről szól, legalábbis a központi része. A Broadway nevű főutca mentén szó szerint megszámlálhatatlan mennyiségű étterem vagy olyan helyiség van, ahova csak szimplán bemegy az ember és jól érzi magát egy sör vagy üdítő mellett. 

Minden egyes bárban, étteremben van élő zene: a feltörekvő zenészek és a bandák az apró színpadokat próbálják meg ugródeszkának használni, hátha felfigyel rájuk egy, a háttérben csendesen iszogató médiamogul.

Már kora délután elkezdődik a bárokban az élőzenés szórakoztatás

Ebből eredően, hatalmas a konkurencia és valóban jónak kell lenni már ahhoz is, hogy koncertet adhasson az emberfia egy apró színpadon az 52-dik bárban. 

Ha nem olyan jó az ember, akkor az esetleges kapcsolatokban lehet bízni, de ha az sincs, akkor sem kell kétségbeesni: ott van az utca, ahol komplett zenekarok próbálták meg felhívni magukra a járókelők és bártulajdonosok figyelmét. De ami igazán tetszett, hogy nem zavarták el őket. Hagyták őket, hagyj játszanak hiszen ez a zene fővárosa!

Egy (még) ismeretlen banda próbálja magát belopni a mindig változó hallgatóság szívébe

Arra ne nagyon számítsunk, hogy majd beülünk egy csendes, gyertyafényes romantikus vacsorára valamelyik étterembe, ahol egy 1998-as Dom Perignont töltenek a poharunkba diszkrét zongorakíséret mellett. 

Egészen hihetetlen alapzaj töltötte be a nashville-i délutánt, amihez hozzáadódott az utcákon szó szerint áramló, kavargó emberek folyamatos moraja és zsibongása. 

Naplemente után fordult igazán izgalmassá a dolog: hatalmas, megbolygatott méhkashoz hasonlított a város, ahol a megvadult méhek próbáltak minél közelebb jutni a villódzó és folyamatosan világító neonfényekhez, hogy aztán megkapják kesernyés-habzó nektárjukat. Ilyenkor nem szabad hadakozni; sodródjunk együtt az áradattal és élvezzük ezt a hétvégente tartott furcsa, zajos és színes szeánszot.

Rövid pillanat Nashville esti életéből

Azért érezhető volt, hogy egy hatalmas csillagászati esemény előtt vagyunk egy nappal, mert az utcákon megjelentek a póló- és szemüvegárusok, illetve a külterületekkel együtt alapból majd 2 milliós városba újabb milliók érkeztek (Nashville beleesett a totalitás sávjába). 

Abszolút nem bántuk meg, hogy meglátogattuk ezt a nyüzsgő gyöngyszemet, mert nagyon sok energiát tud adni... ugyanakkor sokat el is tud venni.

Nem sok hely maradt szabadon

Akik egy kis nyugalomra vagy hűvösebb környezetre vágynak a fullasztó és tikkasztó melegben, azok nagyon sok hely közül választhatnak. Múzeumok tömkelege (pl. a Johnny Cash múzeum) várja, hogy a turisták felfedezzék a bensőjükben rejlő kincseket, valamint kisebb parkok is rendelkezésre állnak egy köztes pihenőre. 

Ajánlatos megtekinteni a country-zenész hírességek csarnokát, illetve az az előtti téren tehetünk egy kisebb földi űrsétát: a zenei hírességek sétányán az őket jelképező csillagok között ballaghatunk (pl. Johnny Cash, Elvis Presley vagy Dolly Parton).

Zenei márványcsillagok Nashville egyik parkjában

A város folyóján átívelő gyalogos hídon átsétálva, majd visszapillantva Nashville megmutatja nekünk amerikai típusú üveg- és acélbáját, melyet a folyóparton lévő apróbb vörös téglaépületek sora egészít ki.

Nashville látképe a folyón átívelő gyalogos hídról

Mielőtt nekiugranánk a hétfői napnak szeretnék egy kis csillagászati gyorstalpalót tartani azoknak, akiknek nem egészen tiszta, hogy mi a nap- és holdfogyatkozás. 

Bevezetés a csillagászatba

Próbálom majd érthetően elmondani az alapdolgokat. Szerintem nem árt, ha tisztában vagyunk egy kicsit azzal, hogy mi történik a színfalak mögött. 

A nap- és holdfogyatkozások a Nap-Föld-Hold hármas egymáshoz viszonyított térbeli helyzete miatt tud kialakulni. A Nap körül ellipszis alakú pályán kering a Föld és körülöttünk - szintén ellipszis alakú pályán - pedig a Hold. Eddig nem is vészes igaz? Nézzük először a holdfogyatkozást.

 A fogyatkozások egyszerűsített ábrája

Holdfogyatkozás

Ekkor a Föld kitakarja a Nap fényét, s így anyabolygónk árnyéka rávetül a Holdra. Ezt a jelenséget, ha nincsenek felhők, a Föld éjszakai oldaláról lehet látni. Teljes holdfogyatkozás esetén sápadt égi kísérőnk teljesen elmerül a Föld árnyékában, míg részleges holdfogyatkozás esetén csak egy része van kitakarva. 

Még teljes holdfogyatkozás esetén sem tűnik el teljesen a Hold az égről, hanem hol szürkés, hol vöröses színben pompázik. Azért marad látható, mert drága sárgolyónknak van atmoszférája, mely továbbra is átengedi a fényt. 

A Hold észlelt színe sok mindentől függ, de leginkább a földi légkör állapotától, pl. mennyire sok por van benne. A vörös szín amúgy szinte mindig ott van, csak nehéz észrevenni. 

Ez azért van, mert ugyan az atmoszféra átengedi a napfényt, de egyúttal meg is nyújtja annak hullámhosszát, s ezzel a vörös szín dominál a továbbengedett fényben.

Egy részleges holdfogyatkozás a németországi Kölnből

Holdfogyatkozást mikor látunk? Telihold esetén. Jogos a kérdés, hogy akkor miért nem látunk minden egyes teliholdkor fogyatkozást? Azért, mert a keringési pályasíkok nem esnek egybe. 

A Hold keringési síkja (az a sík, amelyben a keringés történik) 5 fokos szöget zár be a Föld keringési síkjával. Plusz, a Hold keringési síkja nagyjából 18 és fél évente körbefordul a Föld síkja körül. Ezért szerencsés összjáték kell, hogy lássunk holdfogyatkozást; a Föld árnyéka mindig kivetül az űrbe, de nem mindig találkozik a Holddal.

A Föld és a Hold pályasíkjainak egymáshoz viszonyított dőlésszöge

Napfogyatkozás

Itt a Hold kerül a Föld és a Nap közé és újhold esetén látható. Igen, ugyanazon ok miatt nem látunk minden egyes újholdkor napfogyatkozást, mint holdfogyatkozás esetén. Itt már a „nemzetközi helyzet fokozódik”: van részleges, gyűrűs és teljes napfogyatkozás.

Na várjunk csak! De hiszen a Hold sokkal, de sokkal kisebb, mint központi csillagunk! Hogyan tudja akkor a Hold éppen kitakarni a Napot? Azért, mert ugyan valóban sokkal nagyobb a Nap, mint a Hold, de amennyivel nagyobb a Nap (kb. 400-szor), pont annyival messzebb is van (kb. 400-szor). Így látszólag ugyanakkorák az égbolton.

Részleges napfogyatkozás esetén az észlelő polgár az ún. félárnyékban tartózkodik. Ekkor annyit látunk, hogy a Hold kiharapott egy részt a Napból. Hiszen, ha a teljes árnyékban (totalitás sávja) lennénk, akkor abszolút nem látnánk (vagy csak picit, ld. lejjebb) a Napot és rádöbbennénk, hogy éppen egy teljes napfogyatkozást nézünk.

Részleges napfogyatkozás (Fotó forrása)

A teljes és gyűrűs napfogyatkozás esetén a teljes árnyékban állunk. De akkor miért van ebből két fajta? Mert, ahogy nemrég említettem a Hold ellipszis alakú pályán kering a Föld körül. Ugyan a Hold tőlünk való átlagos távolsága kb. 384 ezer km, de nem mindig van ugyanolyan távol: hol földtávolban, hol pedig földközelben van. 

Ehhez hasonlóan - mivel ellipszis pályán keringünk a Nap körül - a Föld is szokott napközelben (tél) és naptávolban (nyár) lenni. Gyűrűs fogyatkozás esetén a Hold messzebb van tőlünk mi pedig közelebb vagyunk a Naphoz, s éppen ezért a Hold kicsit kisebbnek látszik az égbolton a Napnál: a Hold mellett megjelenik egy vékony napgyűrű.

Példa gyűrűs napfogyatkozásra (Fotó forrása)

Hja igen... apró kommentek az oldalvonalra. 

Ne dőljünk be olyan dolgoknak, minthogy szuperhold és társai! Nem leszünk vérfarkasok illetve nem fog eljönni a világvége sem (legalábbis nem ettől). Igen, van olyan, hogy a Hold közelebb van hozzánk és ekkor valóban picit nagyobbnak látszik. S igen, amikor kel fel, akkor szép nagynak tűnik, de pusztán az agyunk játszik velünk, mivel ekkor van mihez viszonyítani (tereptárgyak) a Hold méretet. 

Az pedig, hogy torzult és vöröses-sárgás a Hold (és a Nap), amikor kel, illetve nyugszik, a földi légkör hatásának köszönhető. Azt már valóban dupla zárójelben teszem hozzá (mert szerintem tök jók ezek), hogy szemünk felépítése miatt valójában mindent fejjel lefelé látunk, de agyunk annyira ügyes (és kedves), hogy visszafordítja „eredeti” állásba. 

Nagyon fontos! SOHA NE NÉZZÜNK távcsővel a Napba, hacsak nem szeretnénk, hogy az legyen az utolsó dolog, amit látunk az életben! Csak és kizárólag akkor nézzünk bele, ha van a távcsövön napszűrő. De ez igaz a fényképezőgépekre is! 

Napfogyatkozást mindig az erre a célra kifejlesztett szemüveggel nézzük! Igen, akkor is, ha részleges, sőt, akkor igazán! Szabadszemmel csak és kizárólag akkor lehet nézni, ha a Hold már teljesen kitakarta a Napot és a totalitás fázisában vagyunk! Az előbb leírt dörgedelmek nem vonatkoznak a holdfogyatkozásra. 

Érdekes lehet tudni, hogy a Föld egy adott pontjáról többször látható holdfogyatkozás, mint napfogyatkozás, azonban globálisan nézve többször van napfogyatkozás, mint holdfogyatkozás. 

Ezen kis vargabetű után térjünk vissza a nagy naphoz! 

Hétfő (Hopkinsville, Tennessee) 

Eljött hát, itt van!! Attól tartottam, hogy szemernyit sem fogok majd aludni Nashville-ből hazatérve, de aztán az éjjel 2 óra körüli visszatérés után az álommanók legalább dupla adagnyi port szórtak a szememre, ezzel megoldva a problémát. 

Ez jó volt, de amikor 5:50-kor az ébresztőóra hangja drótkefeként próbálta a szememből kisöpörni a dupla adagnyi álomport, akkor annak azért nem örültem annyira.

A Hold árnyéka kb. 2400 km/h-val söpört végig az Egyesült Államokon (Kép forrása)

Miért keltünk ilyen korán? Mert mindenhol azt lehetett olvasni és látni, hogy a hétfői nap lesz Amerika történetének legrosszabb közlekedési napja. Hozzáteszem nyilván nem volt alaptalan az egyszerű autósok riogatása. 

Szerintem sikerült célt érniük, mert útban az új észlelőhely felé, ami egyébként Hopkinsville volt (a leghosszabb totalitás helye az USA-n belül), alig voltak az utakon. Szerintem ha lehúzom az ablakot akkor hallottam volna a tücsökciripelést (a menetszéltől eltekintve). 

Az üresen kongó utaknak köszönhetően, bőven odaértünk a városhoz, azonban oda nem tértünk be, hanem attól kb. olyan 10 km-re, a 91-es főút mentén kerestünk egy helyet.

A térkép közepén látható Hopkinsville, melynek közelében letáboroztunk (Kép forrása)

Hát kérem itt volt minden, mint a pusztaszabolcsi búcsúban. Az utak mentén lévő házak tulajdonosai 15-20 dolláros áron kínáltak parkolóhelyeket a telkükön. A leleményesebbek már pólókat is nyomtattak, sőt hűtött üdítőkkel és vízzel várták a nagy melegben a közvetlen felmenőiket emlegető sofőröket. Ez annyira amerikai volt számomra: van egy ötleted és kis tőkéd, s máris lehet csinálni az üzletet. 

Igazándiból nem akartunk fizetni senkinek sem, mert úgy gondoltuk, hogy valahol egyszerűen leállunk az út mellett és élvezzük az égi tüneményt. 

Azonban nagyjából fél órai fel-alá autózás után (az egyik sarkon terepszínű ruhában ülő katonák nyilván már csak legyintettek: „ahh, már megint a nyugat-virginiaiak”) betértünk egy apró kis templom kertjébe.

A tábla szerint itt is 20 dollár volt a parkolás, de senki sem volt és úgy voltunk vele, hogy na jó, akkor most már megállunk. Azt gondolom így utólag, hogy nagyon jól tettük. 

Egy apró, szürkés-fehér bádoglemezzel borított, zöld tetővel rendelkező templomról van szó, melyből érkezésünk láttán egy idősebb fekete férfi jött ki. 

Az élet és a dohányföldeken töltött 40 év viszontagságait magán viselő arcon lévő széles orr alatt húzódó száj folyamatosan mosolygott, miközben széles karmozdulattal invitált minket, hogy kerüljünk beljebb. Hamarosan csatlakozott a templom pásztorához a felesége is, így most már együtt üdvözölve minket.

A kép bal szélén helyezkednek el vendéglátóink (a kép már a totalitás után készült)

Leparkoltuk az autót a templom által adott árnyékba, kipakoltuk a székeket, a fotóállványt és kényelembe helyeztük magunkat. Közben odaadtuk a 20 dollárt a pásztornak, aki felajánlotta, hogy használhatjuk a mellékhelyiséget és ha úgy adódik, akkor hideg vízzel és székekkel is tudnak szolgálni. 

Nagyon kedvesek voltak; jó értelemben vett egyszerű emberek, kiknek nem sok földi vagyonuk van, de végtelenül aranyosak és vendégszeretők. Ugyan nem sokat tudtak az elkövetkezendő eseményről, de láthatóan érdeklődtek iránta. Sokkal szívesebben adtuk ide a pénzt, mint máshova az út mentén. 

Mialatt várakoztunk a pillanatra, amikor a Hold megkezdi égi útját a Nap előtt, újabb autó érkezett egy aranyos idősebb házaspárral, melyet nem sokkal később egy újabb autó követett, három generációt szállítva. 

Amerikai szokás szerint az újonnan érkezettek szinte azonnal beszédbe elegyedtek velünk. Belegondoltunk - és később hangot is adtunk ennek -, hogy sikerült a tökéletes helyet megtalálnunk: a leghosszabb totalitást fogjuk látni (az ég teljesen tiszta volt) egy kis templom kertjében egy kicsi, ámde kedves társasággal. 

Egyébként az idősebb úr teljesen boldog volt, hogy egy csillagásszal tudja megosztani ezt a csodálatos eseményt. De valóban, gondoljunk bele: az öregúr elindult a feleségével, hogy megnézze a teljes napfogyatkozást, majd egy kisebb út melletti apró templom udvarába behajtva pont egy csillagásszal találja magát szemben, aki amúgy magyar, csak most éppen Nyugat-Virginiában él. 

A nap folyamán többször is hangot adott hitetlenkedésének, de mi mindannyiszor megnyugtattuk, hogy jó kezekben van: van annál jobb, mint egy csillagásszal várni egy ilyen életre szóló élményt? 

Mellékesen jegyzem meg, hogy a pásztor felesége lefotózott, mert mint mondta a lánya megkérte, hogy ugyan csináljon már egy képet rólam, mert fehér embert sem sűrűn lát, nemhogy egy fehér csillagászt! 

Közben lassan, de az égen bolyongó égitestek kérlelhetetlen makacsságával haladt Holdunk a Nap elé. A felállított fotóállványon elhelyezett fényképezőgéppel próbáltam 15 percenként dokumentálni az eseményeket. 

Eközben igyekeztem magam emlékeztetni, hogy milyen sorrendben fogom majd cserélni a objektíveket a totalitás alatt. Sejtettem, hogy ha eljön az idő, akkor a begyakorolt mozdulatsorok könnyen összekuszálódhatnak és az eredeti terv úgy elillanhat, mint könnyű tollpihe a szélben. 

Ahogy egyre közeledett a teljesség, úgy lett úrrá rajtunk az izgalom. Egyrészről tudtam, hogy milyen gyönyörű lesz, másrészről pedig örültem, hogy végre Drágám is láthatja ezt a nem mindennapi csodát. 

Annak idején, 1999. augusztus 11-én már egyszer átéltem egy teljes napfogyatkozást. Aznap éppen reggel végeztem a pusztaszabolcsi vasútállomás 1-es váltókezelő tornyában (igen, a MÁV-nál is dolgoztam, mint váltókezelő vagy közismertebb nevén bakter, esetleg sínbohóc), majd semmit sem aludva áttekertem Velencére egy nagyon jó barátom telkére. Az a nap a mai napig teljesen tisztán beleégett a memóriámba! 

Pár perccel a teljes fogyatkozás előtt már érezhetők voltak a környezetbeli változások: kb. 10 fokot esett a hőmérséklet és valami egészen furcsa fényjáték borzolta az amúgy sem nyugodt kedélyállapotunkat. 

Mintha egy óriási villanykörtét valaki szép lassan lejjebb tekerne, szürkés fényt csempészve a természet amúgy élénk színpalettájába. A fény egyre tompább lett, s egyáltalán nem hasonlított az esti szürkületre. 

A madarak szépen egyre csendesebbek lettek, gondolván, itt az ideje az alvásnak (elvégre sötétedik), még ha ebédidő is van. Egyedül a kabócák áramfejlesztőre hasonlító zúgása maradt töretlen, miközben mi emberek egyre izgatottabban néztünk az égre. 

Pillanatokkal a teljes fedettség előtt levettem a napszűrőt az objektívről, hogy le tudjam fotózni a gyémántgyűrűnek nevezett jelenséget. Ez az a pillanat, amikor az utolsó erőteljesebb sugarak még áthatolnak a Hold egyenletes peremét szétszabdaló kráterek között (gyémánt), miközben a napkorona (a Nap külső, forró rétege) már felsejlik a Hold körül (gyűrű).

Sikerült megörökítenem a kozmikus ékszerek legszebbikét, a gyémántgyűrűt

Géppuskákat megszégyenítő módon lőttem a fotósorozatot, hogy el tudjam kapni a gyémántgyűrűt. Gyors pillantás a fényképezőgép kijelzőjére; igen sikerült! 

Felnéztem és bumm!! Ott volt! Teljes pompájában ott ragyogott a kékes-fehéren izzó, szálas szerkezetű napkorona a Hold mindig világító, de most sötét arca körül. 

A Napnak ezen része - mint hatalmas kozmikus polip - a mágneses erővonalak mentén kialakuló csápjaival több millió km-re nyúlhat ki, és csak ekkor látható teljes fenségességében.

A napkorona teljes pompájában megmutatta magát

Azonnal felharsantak a csodálkozással vegyes ámulat hangjai és mindenki szájtátva meredt eme ritka és páratlan szépségű jelenségre. Szinte azonnal észrevettem a Vénuszt és a Jupitert, valamint közvetlenül a Nap mellett felsejlett a Regulus is (az Oroszlán csillagkép legfényesebb csillaga). 

Az égbolt egyébként nem volt olyan sötét, mint ahogy vártam, de vélhetően ez a légkör állapota miatt lehetett így. Egy rövid kis időre elnéztünk a látóhatár irányába is, hogy láthassuk a narancssárgás derengést, mely megmutatta, hogy hol ér véget a Hold Földre vetett árnyéka. 

Gyorsan kicseréltem az objektívem, de annyira izgatott voltam, hogy nem sikerült beállítani a kamerát, így aztán egy könnyed legyintéssel otthagytam a fotózást. Nagyjából eddig tartott a gondos tervezés. De nem is baj, mert a napfogyatkozást leginkább nézni és élvezni kell. 

A totalitás 2 perc 40 másodperce végén csalódott morajlás hangzott fel mindenki torkából és értetlenkedve néztünk egymásra és az óráinkra. Valóban ennyi volt?? De hát ez nem volt 1 perc sem! 

Igen, szerintem ez az egyik olyan esemény, amikor az embert teljesen cserbenhagyja az időérzéke és olyan, mintha hirtelen az óráinkat egy láthatatlan órásmester előretekerte volna. Nagyon, de nagyon gyorsan letelt ez a majd 3 perc.

A teljes napfogyatkozás folyamata egy fotóra helyezve

Ahogy előbukkant a gyémántgyűrű és elkezdte a Nap visszavenni rövid időre elfoglalt égi trónját, úgy állt vissza belső, biológiai óránk is. A fények és madarak újra elkezdtek régi önmagukra rátalálni, mi pedig a hitetlenkedés, izgatottság, öröm és csalódottság furcsa elegyével a lelkünkben kezdtük el megosztani egymással az élményeinket. 

Ilyenkor felhangzanak az amúgy teljesen értelmetlen kérdések a mellettünk állókhoz, mint például, hogy „Te jó ég, te is láttad?”. 

Nyilván látta, hacsak nem éppen skandináv rejtvényt fejtett miközben zajlott az évszázad egyik - számunkra - legmeghatározóbb csillagászati eseménye. De ez akkor fel sem tűnik, mert az adrenalin még továbbra is dübörögve száguld a vérerek börtönében és teljesen természetesnek vesszük az ilyesfajta kérdést. 

Jó volt látni az izgatott és örömteli arcokat, a tudatot, hogy átéltünk egy csodát. Számomra az is óriási élmény, hogy még ha csak egy napra vagy csak erre a 2 perc 40 másodpercre is, de végre emberek szó szerint milliói érdeklődtek egy csillagászati esemény iránt és fognak emlékezni erre a napra. Mert én bizonyosan emlékezni fogok erre a napra életem végéig! 

Miután elpakoltunk mindent, elköszöntünk kedves házigazdáinktól és a frissen szerzett ismerősöktől, majd beültünk az autóba, hogy a rekkenő hőségben és dugóban visszatérjünk - immáron kissé nyugodtabban és boldogan - a hűs szállodai szobánkba.

Útközben azonban megálltunk a Kentucky állambeli Sikeston nevezetű kisvárosban, hogy megvacsorázzunk. Nem véletlenül választottuk ezt a helyet, ugyanis ebben a városban található a négy generációval ezelőtt alapított Lambert's Cafe nevű vendéglátóipari egység. 

Az étterem messze földön híres (legalábbis az USA-ban). Miről? Nos, itt bármikor szemberepülhet velünk egy meleg és puha, kissé édeskés kalácstésztából készült zsemle-szerű készítmény. Mármint szó szerint!

A vacsorához vezető göröngyös út

Ott kezdődik a dolog, hogy nagyjából fél órás sorbanállás után sikerült bekerülni az étterem belsejébe, ahol megtekinthetjük az étterem alapítóiról és az ő családtagjaikról készült fotókat. 

A fal mellett régi, 50'-es és 60'-as évekbeli konyhai relikviák láthatók, tapinthatók: fatüzelésű tűzhely, kézzel hajtható tésztanyújtógép vagy csak egy régimódi kredenc. 

A fából készült falakat az egyes államokból származó rendszámtáblák fémcsempéi fednek, s a fal mellett lévő étkezőbokszok felett kis gőzös szalad körbe-körbe. 

Amerikában alapvetően hatalmas adagok vannak, de itt még egy lapáttal rátesznek. Már az étlap nézegetése közben jönnek pincérek, akik teljesen ingyen(!) osztogatnak apró falatkákat. 

Aprók, de folyamatosan jönnek és annyit ehetünk, amennyi belénk fér. Ami új volt és nagyon finom volt az a sült hibiszkusz (Fried Okra). Az üdítős pohár kb. 1 literes, de ha valaki nagyon szomjas lenne, akkor van nagyobb is.

A középen közeledő hölgy éppen a sült hibiszkuszt hozza

A fő attrakció sem váratott magára túl sokat, s ez az, amit mindenki vár. Egy erre szakosodott pincér kitol egy kis zsúrkocsi-szerű kiskocsit, amelyen ott sorakoznak szépen a frissen kisült zsemlék (az egyszerűség kedvéért így fogom nevezni). 

A pincér hangosan elkiabálja magát, hogy ki kér zsemlét, mire rengeteg kéz emelkedik a magasba. Azt hiszem Öveges professzor boldog lett volna, ha ennyi diák jelentkezik a fizikaórákon. 

Ezután nagyon kell figyelni, mert a pincér szépen elkezdi véletlenszerűen szétdobálni a zsemléket a jelentkezők között. Amint látjuk, hogy sikerült szemkontaktust létesíteni a dobó emberrel, azonnal készen kell állnunk. 

A dobást valóban dobásnak kell vennünk, mert van, amikor az étterem egyik végéből a másikba dobja, ami több métert is jelenthet. Nekem felemás sikerem volt: egyszer sikerült elkapnom, de egyszer, amikor úgy jó 10 méterről repült felém a zsemle, akkor elhibáztam. Mindezt Drágám arca bánta egy kicsit, mert éppen mögöttem ült (a dobás irányából nézve).

Zsemleosztás Lambert-módra

Arra is figyelnünk kell, hogy bármikor a tarkónkba is odacsapódhat egy zsemle, mert ha valaki éppen mögöttünk kéri, de nem kapja el a repülő zsemlét, akkor könnyen meglepődhetünk. 

Persze az egész egy kicsit vicces, de azért itt (is) szépen előjön az amerikai pazarló életmód: hány zsömle kerül a földre, tapossák szét az emberek, amelyeket akár szét is lehetne osztani a szegényebb emberek között, akikből aztán van bőven ezen a környéken (is)? 

Vacsora után, a szálloda felé autózva még egy szép légköroptikai jelenség örvendeztetett meg minket. A Nap már bőven a horizont alatt húzódó területeket melegítette, amikor még egy aprót kacsintott felénk krepuszkuláris sugarak formájában.

A krepuszkuláris sugarak megjelenése tökéletes záróakkordja lett a napfogyatkozás által komponált napnak

Mi minden történt egy nap alatt! Abszolút szép befejezése egy csodálatos hosszú hétvégének, melyet az sem tudott beárnyékolni, hogy másnap újabb 11 órás autóút várt ránk. 

Utózönge 

Ha valakit érdekelnek a számok és a statisztika, akkor álljon itt néhány adat a hétvégéről. A szombattól keddig tartó időszak alatt összesen 38 órát vezettem és megtettünk majdnem 4000 kilométert. 

Utunk során összesen 7 államot (Nyugat-Virginia, Pennsylvania, Ohio, Indiana, Illionis, Missouri, Kentucky és Tennessee) érintettünk. Benzinre összesen 216 dollár ment el, szállodára 290 dollár (négy éjszaka per szoba, reggelivel együtt), míg az étkezés nagyjából napi 50 dollárból kihozható két főre. 

A totalitás 2 perc 40 másodpercig tartott, míg az egész napfogyatkozás körülbelül 3 órát ölelt fel. Valószínűleg több száz millió ember látta vagy volt ott a totalitás sávjában. Ehhez a mi kis csoportunk is hozzájárult, mely a Mt. Zion templom kertjében egy valóban életreszóló élményt kapott. 

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy részesei lehettünk és ki tudja, talán nem az utolsó napfogyatkozást láttuk! Megtenném-e újra ezt az utat? Nem kérdés, hogy igen! 

Mindenesetre remélem, hogy sikerült kicsit átadnom a napfogyatkozáshoz köthető hosszú hétvége érzéseit és élményeit!” 

Ha szívesen olvasnál még a szerzőtől, a Boly(on)gó élet blogon megteheted.

HÍRMONDÓ 

Nagy baj is lehet az egyre magasabb bérekből

Az nem újdonság, hogy az utóbbi hónapokban eléggé meglendültek (a statisztika szerint legalábbis) a magyarországi fizetések, az első félévben már több mint 11 százalékkal magasabban járt a bruttó átlagbér, mint tavaly ugyanakkor. Amiből gond is lehet.

Nem csoda, hogy alig van ember a magyar egészségügyben

Az, hogy a magyar egészségügyben kevés pénz van, aligha újdonság bárkinek is, akit rossz sorsa valamelyik kórházba vetett az elmúlt… hát jó sok évtizedben. Most azonban konkrét számok is mutatják, milyen kevés ez a kevés valójában. 

Katasztrófát okoz az elvándorlás

Az elvándorlás egyre nagyobb gondot jelent a közép-európai gazdaságoknak, ezzel kénytelen szembenézni Magyarországon kívül Szlovákia, Csehország és Lengyelország is. Utóbbi országban kifejezetten súlyossá vált a helyzet.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.