A megérkezés első napjai mindig egyfajta kábultban telnek, különösen igaz ez, amikor az ember egy olyan más (és nagy…) országba érkezik, amint az Egyesült Államok. Ezért is érdekes Panni mai posztja, hiszen ebben egy év elteltével reflektál az első benyomásokra – kicsit már más szemmel.

„Inkább kicsit az első benyomásokra szeretnék visszatekinteni ebben a mai posztban és kiegészíteni azzal, amit út közben tapasztaltunk. Nézzük! 

Így visszanézve az első benyomásaimra, azt tudom mondani, hogy mind helytálló volt. Vegyük őket sorba! 

Mindenki nagyon kedves 

Ezt továbbra sem tudom megcáfolni, még mindig meg tudok lepődni milyen jól esik, amikor emberek csak úgy leállnak veled beszélgetni amíg várakoztok valamire (és milyen jó, hogy ez sem csak a gondok felsorolásából és panaszkodásból áll) vagy hogy segítenek megkeresni a sampont a boltban, amit nem találsz, mert miért ne. 

Persze emellett látom a másik oldalt is, igazi, mély kapcsolatot kialakítani nagyon nehéz, tehát amellett, hogy nagyon nyitottak, nagyon zárkózottak is itt az emberek, közel engednek, de csak egy bizonyos szintig. 

Szerintem mi otthon inkább nehezebben nyitunk, de onnan hogy is fogalmazzam meg... egy szép ívben nyílunk tovább. Ők valahogy nyitnak egy nagyobbat az elején, de szeretnek ott meg is állni. Szóljatok, ha ez furán hangzik... :D 

Amúgy összességében azt látom, hogy (akármilyen is a politikai helyzet) az emberek továbbra is nagyon nyitottak a külföldiek iránt, legalábbis itt felénk, ami szerintem annak köszönhető, hogy mindenki, ha visszanéz, nagyszülei, dédszülei még bevándorlók voltak. 

Sokan nagyon büszkék is ezekre a gyökerekre. Például szeretik hangoztatni, hogy én olasz vagyok, vagy német, vagy ilyesmi, aztán persze kiderül, hogy ez azt jelenti, hogy egyik dédszülője 12 évesen ideköltözött. Ennek ellenére ezt a nyitottságot az idegenek iránt nagyon szeretem bennük.

Ebben a városban amúgy két nagy multi is van, a GE és a P&G is nagyon sok külföldinek ad munkát itt, szóval valószínűleg ez is segít. Nem mondom persze, hogy nincsenek olyanok, akik minden külföldit egyszerűen csak hülyének néznek, de szerencsére ilyen körökben nem mozgunk (nyilván nem véletlenül). 

Minden óriási, minden „más” 

Ezt a két meglátásomat most egy kalap alá veszem, mert ez mindkettő igazából csak megszokás kérdése volt. Már nem látom olyan nagynak a mosógépet vagy a tűzhelyet, meg a villanykapcsolókon sem akadok már fent többet. 

Persze első benyomásnak nagyon szembetűnőek voltak. Kíváncsian várom, ezek után mikor hazalátogatunk mindent kicsinek fogok-e látni otthon.

Ami amúgy nagyon szembetűnő így egy év után, hogy nagyon szeretik a kényelmet. Például inkább nem mennek el valahova, ha nem lehet kocsival rendesen megközelíteni vagy neadjisten parkolni. A túraútvonalak egy része a nemzeti parkban le van betonozva, és egész a bejáratig el lehet menni kocsival. 

Mindent lehet telefonon intézni a buszjegy vásárlástól a kávérendelésig, de még az étteremben is sms-t küldenek, ha kész az asztalod. Persze a légkondit is telóról irányítják és szerencsére a bevásárlást is könnyű elintézni és aztán másnapra ki is hozzák az ajtódig. Lehet ezek mind otthon is léteznek, de itt úgy érzem ezek tényleg a mindennapok szerves részét képezik. 

Amúgy az egyik ilyen kedvenc történetem, ami ezt a kényelmességet (vagy ebben az esetben akár biztonsági kérdés is lehetne, de annak is vicces) írja le, télen történt. 

Ugye az átlag amerikai, főleg ha családos, szeret ilyen óriási SUV-okkal (kb. terepjáró kocsikkal) járni, ezt csak így megjegyzem elöljáróban. Nos, leesett körülbelül 5-10 cm hó éjszaka. 

Erre persze fel voltak készülve, mindenhol hókotrók voltak készenlétben, reggelre minden utca, a legkisebb is (ami kb. a miénk, 10 ház és mindkét vége zsákutca) le volt takarítva teljesen tisztára, és fel volt sózva kb. négyzetméterenként egy tonna sóval. Ennek ellenére az iskolák fele a snow emergency (hó vészhelyzet kb.) miatt bezárt. 

Itt venném újra elő azt a gondolatot, hogy olyan kocsikkal járnak, amiknek a fele az Északi-sarkon is elmenne, és mi 10 centi hóról beszélünk. A tévében csak a vészhíradó ment, meg a bezárt iskolák felsorolása és amikor kinéztem az ablakon, nem láttam havat az utcákon. 

Persze lehet mondani, hogy ez nem a kényelemről, hanem a biztonságól szól, de na. Láttam azt az emergencyt...

Amiket imádnak 

Utolsó meglátásom az első hét végén az volt, hogy vannak dolgok, amiket különösen imádnak: 

- a hideget

- a kávét

- Amerikát 

Hát mit is mondhatnék. Ezt az elképesztően párás meleget én is csak a jó kis légkondis szobákból szeretem, szóval nem tudom őket elítélni miatta. 

Persze néha még most is túlzásnak látom, hogy a kinti és benti hőmérséklet között vagy 20 fok különbség, és nyitva hagyják az ajtókat a légkondis szobákon, de nyilván a spórolás vagy a környezettudatosság nem az erősségük. 

Amúgy látok törekvéseket, pl. több hibrid vagy elektromos autó rohangál a városban, vagy minden háznak van szelektív kukája, de sajnos ez nem tud segíteni azon az iszonyatos mennyiségű megtermelt szemeten, amit minden egyes nap kidobnak. 

Ha csak egy reggelit nézek, amit mondjuk a héten ettem: egy kávé papírpohárban, a tetejével meg azzal az átmelegedés elleni bigyóval együtt, egy szendvics, becsomagolva és belerakva még egy zacsiba, ez mind szemét! 

Persze ez mind papír, de úgyis kidobod az első kukába, mert nem fogom hazahozni a szelektívbe.... és én még legalább próbálkozom, például nem kérek zacskót. 

De ha elmegyünk bevásárolni, akkor a pénztáros 3-4 dolognál többet nem tesz a szatyorba és minden nehezebb dolgot, mint mondjuk egy gallon tej (aminek amúgy van fogantyúja) kettő zacskóba raknak, nehogy elszakadjon, amíg a kosárban eltolod a kocsidig. És ezeket a műanyag szatyrokat valamiért nem lehet a szelektívbe dobni. 

Ez csak egy kis betekintés abba az irtózatos pazarlásba és szemetelésbe, amit amúgy mi is csinálunk itt nap mint nap (persze nem olyan szinten, mint ők azért). Úgy érzem Európa ebben sokkal előrébb tart. 

Nos, így változtak/nem változtak ez első heti benyomásaim egy év alatt. Persze rengeteget lehetne elmélkedni ezekről a dolgokról még, nagyon sok minden árnyalja a képet, nem csak ezt a 3-4 dolgot éltük meg egy év alatt, de gondoltam érdekes lenne visszanézni az első heti élményekre egy év távlatából.

Nagyon megérte a váltás 

Komolyabbra fordítva a szót, összességében amúgy úgy érzem jó kis évünk volt, megvoltak a nehézségei és a szépségei is bőven. Azt látom, hogy az én szempontomból például az ország- (sőt kontinens)váltás nagyon megérte. 

Az otthoni közoktatásban eltöltött két évem nagyon keményen igénybe vette a lelkesedésem a választott szakmám/hivatásom felé, pedig aki ismer tudja, hogy tele lelkesedéssel, tenni akarással és energiával kerültem ki az egyetemről. 

Két év alatt nem egyszer jöttem el sírva a munkahelyemről és éreztem úgy, hogy nem tudok másnap bemenni és ugyanezt csinálni még körülbelül 30 évig... (persze minden munkának megvannak a nehézségei, de itt konkrétan az első hónapjaimról beszélek). 

Akkor azt még nem is említettem, hogy ezt mennyi fizetésért csináltam, mert aki benne van, az pontosan tudja, aki meg nincs, az is el tudja talán képzelni. Nem mondom, hogy a tanárfizetés itt a legjobbak közé tartozna, de elég jó váltás volt. 

Annak ellenére, hogy sokkal többet dolgozom (óraszámban legalábbis) mint otthon, a környezet sok mindenért kárpótol. A kollegák, a szülők, a vezetőség, az állam hozzáállása mind sokkal pozitívabb és egy segítő, pozitív környezetben dolgozni, nagyon sokat számít. Sokkal könnyebb a mindennapos problémákkal úgy megküzdeni, hogy társaknak tekintheted azokat, akikkel osztozol rajtuk.

Persze nem fenékig tejfel az élet itt sem, megvannak a saját problémáink itt is, de összességében azért pozitívan élem meg a váltást. Zoli nevében nem beszélhetek, az ő munkája teljesen más nehézségeket, pozitívumokat, kihívásokat hozott, különbözőképpen éltünk meg sok dolgot, de mindent közösen éltünk át és egy elég jó kis 3 fős családdá kovácsolódtunk így Spinkssel. (Neki is megvoltak a maga hullámvölgyei és hegyei, lehet, egyszer kap egy saját bejegyzést, megérne egy misét...) 

Ha most megkérdezné a tavalyi önmagam, hogy belevágjunk-e, csak azt tudom, mondani, hogy IGEN! Egy jó adag kalandvággyal és egy jó társsal (mindkettő pipa) nem lehet sokat bukni. 

Ha meg nem jön be, akkor, hogy Zolit idézzem „hazaköltözünk egy év múlva, de legalább részt vettünk egy jó kis nyelvtanfolyamon”. Van még mit tanulnunk, egyelőre nem költözünk.”

Ha tetszett a poszt, látogasd meg Panni blogját, itt érheted el!

HÍRMONDÓ 

Szakács melók Ausztriától Amerikáig 

Szakácsként (vagy cukrászként) dolgozni kemény meló, ezt alighanem az is elismeri, aki sosem csinálta. Viszont nagy előnye, hogy a világon sok helyen el lehet vele helyezkedni, miként ezt mai válogatásunk is bizonyítja. 

Jó hír a Németországba vágyóknak 

Úgy tűnik, egyre nagyobb igény van a szervezett, intézményi jellegű idősápolásra Németországban. Nehéz lenne mással magyarázni azt a döntést, hogy a kormány jelentősen megemeli a szakmai minimálbért. 

Horrortörténetek a svájci állampolgárságról 

Volt olyan koszovói család, akik azért nem kaptak állampolgárságot, mert melegítőben mentek az utcára. Vagy ott van annak a holland nőnek az ügye, akinek azért dobták vissza a kérelmét, mert korábban felszólalt a szerinte túl hangos tehénkolompok ellen. 

Özönlenek külföldre az erdélyi magyarok 

Folyamatos az erdélyi magyarság kivándorlása, és bár hosszú évekig elsősorban Magyarország volt a célpont, ám ez az uniós csatlakozás óta alaposan megváltozott. 

Külföldi munkások lephetik el Magyarországot 

Külföldi társaságok enyhítik a munkaerőhiányt a magyar építőiparban, amelyből tízezernél is több szakmunkás hiányzik - mondta az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének elnöke.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.