A határátkelés nem feltétlenül egyirányú folyamat, és hogy egy-egy döntés mennyire nem végleges, azt jól mutatja Norbert története is, aki nem is egyszer költözött már Angliába ki, majd Magyarországra vissza. Története szerintem nagyon érdekes és nem tanulságok nélkül való, remélem, nektek is tetszik majd. Jó hosszú a sztori, ezért úgy gondoltam, mint egy háromfelvonásos dráma jelenik majd meg itt a blogon – ma az első felvonást olvashatjátok.

Ha te is jártál már vagy jársz hasonló cipőben, költöztél már haza, vagy csak tervezed, esetleg többször is nekivágtál, írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre, vagy ha csak beszélnél róla, akkor jelentkezz ugyanott!

„Ahogyan az utóbbi időben egyre több és több ember hagyja el az országot különböző okokból, úgy lehet egyre több és több cikket olvasni a kinti életről, tapasztalatokról.

Olvasva ezeket a cikkeket, mindig is az volt az első gondolatom, hogy még az ugyanazon helyen élő emberek is mennyire másképpen látják, érzékelik a körülöttük lévő új életet, világot.

Egyesek tényszerű, míg mások főként érzelmileg átitatott véleményeket továbbítanak az otthon maradt magyaroknak, vagy épp a szintén kint élő honfitársaiknak!

Pont ez, a tapasztalatok és vélemények sokszínűsége adta nekem is a kedvet arra, hogy leírjam a saját tapasztalatimat, amiket összesen több mint négy és fél év alatt szereztem, három „felvonásban”. 

A helyzetem érettségi után hamar eldőlt, hisz édesanyám már a felvételi beadásakor előre jelezte, hogy nem fogjuk tudni megoldani a továbbtanulást anyagilag, semmilyen formában. (Azt hiszem, ez eléggé tipikus gond sokak számára.)

A legtöbb barátom elment egyetemre, főiskolára, én otthon maradtam. Azon kívül, hogy szerettem a filmeket, és fiatalkori álmom volt, hogy filmrendezőnek tanulhassak, nem sok elképzelésem volt a jövőről.

(Voltak konkrét célok még az érettségi előtti időszakban, de azokat a továbbtanulás esélyének nullára redukálása után el is temettem jó mélyre magamban.)

A karácsonyi fordulópont

Mindig is nálam 5-6 évvel idősebb barátaim voltak, kettő közülük már az EU-csatlakozás évében kiment Angliába. Ezek még azok az idők voltak, amikor a londoni „agency-k” azt sem tudták, mi az a Hungarian, vagy hogy honnan is jön egy olyan ember. (Aztán egész hamar elterjedtünk, többé nem kérdezik „hol van Hungary?”)

A lényeg a lényeg, hogy két nagyon jó barátom épp otthon volt Karácsonyt ünnepelni Londonból. Találkoztunk, meséltek, nekem kilátástalan volt otthon minden, így hát ki lehet találni, hogy egy nem túl hosszú beszélgetés után el is határoztam 19 évesen, hogy kiköltözöm én is. (Náluk pont volt egy kis pici szoba szabadon North-Harrow-ban.)

Hazamentem aznap éjjel, anyumat felkeltettem és mondtam neki, hogy 4 nap múlva megyek Londonba a barátaimmal. Sírt kicsit, aztán összeszedtük a kis családi közöst (300 angol fontot tudtam vinni), hogy azért valami pénzem legyen ott kint, és indulás.

Nagyon sokat szenvedtem a nyelvvel

Kínkeserves volt a helyzet, angolul alig tudtam, azt a keveset, amit a suliban lehetett volna magamra szedni, én azt sem tettem meg, nagyon utáltam az angolt annak idején. Persze mikor kikerültem a szerintem koszos, bűzös és csúnya Londonba, szidtam magam a régi lustaságért! Jól jött volna egy nagyon alap angol.

Komolyan vettem kint a dolgokat, nagyon sokat szenvedtem a nyelvvel, naponta 50-60 szavas listákat írtam, amiket meg is tanultam. Amikor csak lehetet, beszélgettem angolul spontán szituációkban!

A barátaimnak köszönhetően a lakhatás nem volt probléma (ami azért hatalmas segítség volt, ez az egyik legnyűgösebb és legdrágább része a kiköltözésnek, főleg nyelvtudás nélkül).

Úgy éreztem, nekem a legeslegjobb az egész világon!

Erről az időszakról bevallom, annyira túl sok részletes emlékem már nincsen! Nagyon naiv, de lendületes, akaratos, céltudatos voltam, és nem restelltem angolul tanulni, így hát 2-3 hónap alatt egy boldogulásra alkalmas tudással rendelkeztem.

Voltak ügynökséges munkáim, amiknek oly nagyon örültem, hogy úgy éreztem nekem a legeslegjobb az egész világon! (ugye milyen szép, amikor az ember még a kicsit is nagyon nagyra tudja értékelni!)

Volt olyan is, hogy nem fizettek ki a „pakik”, pedig hetekig jártam dolgozni napi 4 óra utazással valahová a déli partokra egy gyárba, ahova minden reggel kocsival vittek.

Ott volt egy érdekes élményem, egy Samara (vagy valami hasonló) nevű indiai nőnek segítettem munka közben a nehéz dobozokat az munkaasztalunkra pakolni.

Ezt a pakisztáni férfiak nem nézték jó szemmel (akkor még nem értettem mi lehet ezzel a baj), be-beszólogattak, majd meg is fenyegettek, de nem nagyon értettem miről volt szó.

Pár nappal később, kora reggel, a dinamikusabb fajta londoni esőben ázva várta a banda a fuvart a munkahelyre. Egy alak kiintett nekem egy, a közelben parkoló kocsiból, odamentem, egy indiai férfi volt az, mellette a hölgy ült, akinek segíttettem a dobozokat pakolni. A férfi (a nő férje) behívott a kocsiba, hogy ne ázzak. Jól esett a gesztus. Aztán többet nem hívott a pakisztáni főnök dolgozni. 

Mostanában, ahogy hallom, már nem nagy kunszt az Ni-számot megszerezni, illetve eljutni egy interjúra, azonban 9-10 évvel ezelőtt kicsit máshogy mentek a dolgok.

Tudni kellett angolul az interjú teljesítéséhez, illetve rengeteget kellet ré várni (én 2 hónapra kaptam Ni-interjú időpontot). Bankszámlát ebben a „felvonásban” nem csináltattam, a cégek kézbe adták a fizetésem hetente.

Filmgyár helyett festékgyár

Közel fél év telt el az ügynökséges munkákkal, rengeteg nyelvtanulással, spórolással (hisz amint tudtam, elkezdtem beszállni a részemmel az albérleti díjba és a rezsibe), terveim szövögetésével, ami az volt, hogy összeszedek egy jobb kamerára való pénzt (amivel tudok filmeket csinálni) és egy kis tartalékot, amiből legalább meg tudok indulni Pesten az egyetemi életben. Szóval eléggé hamar láttam, hogy otthon akarom folytatni az életet, tanulni szeretnék mindenképpen, méghozzá filmkészítést.

Kiköltözésem után fél évvel, júniusban felvettek egy uxbridge-i festékgyárba, ahol két lakótársam is dolgozott. Ez volt életem első bejelentett munkahelye. Természetesen a barátaim protezsáltak be, a főnökkel való interjún az angollal már semmi baj nem volt, szépen ment minden.

Nagy mázlimra angolokkal dolgoztam, a magyar munkatársak másik épületekben dolgoztak. Itt nagyon sokat fejlődött az angolom egy év alatt. Fiatalkori naivság és tapasztalatlanság számlájára írom, hogy nem mindig vettem észre a direkt külföldi munkatársak irányába történő megjegyzéseket, szapulásokat. Meg nem is érdekelt.

Peter és Gary, állandó munkatársaim nagyon szerettek, jóban voltam velük, a magyarok között pedig egy nagyon szép összetartás volt. Ennek az is lehetett az oka, hogy tanult, intelligens társaság gyűlt ott össze (javarészt) a magyarokból, akiknek kivétel nélkül egy ugródeszka volt ez a munkahely, nem egy nyugdíjas állás. Tartalmasakat beszélgettünk, nem fújtunk senkire, inkább pozitívan álltunk hozzá mindenhez és mindenkihez. Jó időszak volt.

Az első hazalátogatás

Kiöltözésem óta 13 hónap telt el, amikor is először hazalátogattam (2008 februárjában). Egyedülálló édesanyám egy megroskadt, az életébe belefáradt nő személyében jött ki elém a buszhoz. Alig ismertem meg!

Amíg kint voltam, a dolgaimra koncentráltam, és fiatalkori önzőségem is a saját életem alakulásával, kovácsolásával foglalt el (kizárólag azzal), addig otthon ellenkező irányba indultak meg a folyamatok.

Az otthoniak nem panaszkodtak soha, amikor telefonon beszélgettünk. De nem is kérdeztem kifejezetten, hogy a nyugtató szavak mögött milyen rétegek lehetnek még. Nem érzékeltem semmit, a jelekre nem figyeltem, mert magammal voltam elfoglalva.

Nagyon megütött, ami otthon várt rám a rövid látogatásom alatt. A családom más lett, az épületek csúnyábbnak tűntek, amikor leszálltam Budapesten a repülőről, ugyanazt éreztem, mit egy évvel azelőtt, amikor az idegen Lutonban szálltam le a gépről. Az időjárás szokatlan volt, a saját szobám már nem az enyém volt többé, a haverok már rég lekoptak, a barátokkal meg nem nagyon találtam a szót eleinte.

A régi és az új otthon

Tizenhárom hónapnyi külföldi élet nem látható nyomait egy otthon eltöltött két hetes szabadság azonnal láthatóvá tette. Nagy volt a kontraszt a régi, és az „új otthon” között. Megváltoztam. Nagyon. Köztem és az „új énem” között még nagyobb volt a kontraszt.

Azóta, hogy ezt a látogatást megtettem haza, 9 év telt el. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy ezt magamban helyre tudjam tenni. Nyilván mindenkire másképpen hat egy ilyen élmény, rám így hatott. Sokáig éreztem kivert kutyának magam. Sokat változtam azóta is, a következő részek - ahogy közeledünk időrendben a jelenhez - talán ezekre a változásokra, másként érzésekre is rá fognak világítani.

A dolgok ezután felgyorsultak, a rövid, de „hatásos” hazalátogatás után visszarepültem Londonba, az áhított kamerát sikerült megvennem, felvételiztem is közben egy magyar főiskolára. Felvettek. Kérdés se volt, költöztem haza nyár végén!”

(Folyt.köv.)

HÍRMONDÓ

Orbán: mi jó európaiak vagyunk

A magyar miniszterelnök szerint Magyarország az unió egyik leginkább EU-párti nemzete. Orbán Viktor a Brexit kapcsán kijelentette: van élet az Európai Unión kívül is.

Trump 3 millió embert toloncolna ki

A megválasztott amerikai elnök szerint a papírok nélkül az országban tartózkodó bevándorlóról a mexikói határra tervezett fal megépülése után döntenek.

Tíz ország, ahol szuper az élet

Ha már indulsz, akkor olyan helyre menj, ahol tényleg jó az élet, nem? Tíz ország a legjobbak közül.

Szellemváros vagy épülő csoda?

Az egyik fél szerint egy város, ahol a tervezett lakosság 10 százaléka él, nem nagy sikersztori. A másik fél szerint még csak most jön a java. Addig is nézegessetek nem akármilyen képeket!

(Fotó: pixabay.com/abendani)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.