Mármint a brit oktatási rendszer a magyarhoz képest. Hogy melyik a jobb, azon hosszan lehetne vitatkozni (tegyétek is nyugodtan), ám mint Péter mai írásában fogalmaz: inkább a hozzáállásban és az iskola szerepfelfogásában van különbség. Emellett az is kiderül, mi köze Sztálinnak az angol nyelvhez. Jöjjön tehát a Londonban, sej sorozat következő része (az eddigieket itt találod)!
„Mi az ok, amely miatt az Egyesült Királyságban nem nehéz az iskolatáska? A válasz egyszerű: nincs. Nem ok nincs: iskolatáska nincs.
Itt az iskola (és hogy félreérthető ne legyen: a 18 éves korig tartó iskoláról beszélek: magyarországi fogalmak szerint az általános- és középiskoláról) egészen másról szól, mint „a kontinensen”. Nem arról van szó, hogy más válaszokat adnak az oktatáspolitika és -módszertan alapkérdéseire: azért értjük nehezen, mert maguk a kérdések is mások!
A mi iskolánk: oktatóintézmény, amelynek a feladata adott tananyagok elsajátíttatása; persze emellett nevelési (és sok más) funkciója is van. Az angolszász iskola: nevelési intézmény, amelynek emellett sok más funkciója is van: ezek jelentős részét oktatás (tanulás-segítés) formájában látja el.
A mi iskolánkban megtanítják az iskolásokat a helyesírás szabályaira és a dolgozataikban megjelölik a hibákat (tehát nem az kap piros jelzést, ami jó, hanem ami hibás).
Az angolszász iskolában párok javítják egymás írásait, aminek kapcsán megtanulnak dicséretet és kritikát mondani és elviselni – közben a helyesírásuk is csak-csak fejlődik persze.
A mi iskolánkban megtanítják az iskolásoknak a folyók tulajdonságait; ezt felelésben, dolgozatban számon kérik, hogy meggyőződjenek róla, hogy valóban tudja.
Az angolszász iskolában megtanítják az iskolásokat az ismereteik szóbeli kifejtésére és ezt úgy teszik, hogy az iskolásnak a társai előtt „kiselőadást” kell tartania a folyók tulajdonságairól – az erre való felkészülés kapcsán persze többé-kevésbé tájékozottá válik a folyók tulajdonságai felől: éppen eléggé ahhoz, amennyi a mindennapi élethez kell. Ha földrajztudós akar lenni, majd a felsőoktatásban mélyebben is tanul a folyókról.
A mi iskolánkban elvárják, hogy az iskolás alapvető kommunikációs, viselkedési és más felkészültséggel érkezzen. Számon kérik, ha nem így történik: számon kérik még a szülőn is; és végső esetben az iskolást speciális iskolába küldik.
Az angolszász iskola alapelve – és most jön a lényeg, az igazi különbség, amelyből minden más eltérés következik – az, hogy minden tanuló joga a „mainstream” oktatásban részt venni: minden iskolának, minden osztálynak be kell fogadnia mindenkit, aki egyáltalán fizikailag befogadható!
Látássérült? Viselkedészavaros? Most érkezett az országba és egy szót se tud angolul? Oldja meg a tanár, oldja meg az asszisztens, oldja meg az osztály! Osszák az osztályt tudás (akár: nyelvtudás) szerinti csoportokba, kapjanak a csoportok eltérő feladatokat: oldják meg!
(Tehát még egyszer: igenis előfordul – sőt az a tipikus –, hogy mondjuk matematikaórán az osztály nem matematikatudás-szint, hanem angoltudás-szint szerint van csoportokba osztva, mert még a matematikaórának se az a lényege, hogy a tanuló a matematikát tudja, hanem hogy tanulni, kommunikálni, együttműködni, társadalmi lénynek lenni tudjon.)
Vajon ez a tanulás rovására megy? Hát abban az értelemben, ahogyan mi értjük: igen. Hallottunk sok csúfolódást, ugye, az angolszász iskolák színvonaláról. Hallottad, hogy tizenhatévesekkel még az írásban való osztást gyakorolják? Légy erős: így van. Pár évtizede még eldönthette az angol iskola, hogy tanítanak-e matematikát egyáltalán.
Ha a diák matematikusi, mérnöki vagy hasonló pályára készül, hát majd továbbmegy a felsőoktatásba. Ott „alulról” kezdik: korrepetáltam műszaki egyetemistát, aki örömteli felismerésként élte meg, hogy az y=2 és az y=2x függvény nem ugyanaz… de a tanév végére integrálni tanult.
Aki viszont nem ilyen pályára megy: kedves olvasóm, hadd kérdezzem meg, hogy iskoláskorod óta volt-e valaha szükséged arra, hogy másodfokú egyenletet oldj meg vagy ismerd egy húrnégyszög tulajdonságait?
Nekem az egyik tanári szakom a matematika: elárulom, hogy (a tanításon, korrepetálásokon kívül) nekem pontosan ugyanannyi alkalommal volt szükségem ezekre az ismeretekre, mint neked.
Kicsit sarkítva fogalmazok: a mi iskolánk a családtól várja, hogy az iskolás megfelelő (vagy könnyen korrigálható) kommunikációs, viselkedési, együttműködési és hasonló készségekkel érkezzen; ezután az iskola „a tudnivalókat” tanítja.
Az angolszász iskola a család kiterjesztése: szinte semmit nem feltételez, hanem a kommunikációt, viselkedést, együttműködést tanítja – a tudnivalók segítségével, mert hát például kommunikálni nem lehet csak úgy általában, hanem csak „valamiről”.
A Nemzeti Alaptanterv nálunk a megtanulandó, számon kérendő anyag. A National Curriculum az Egyesült Királyságban: a témagyűjtemény, amelynek kapcsán a kommunikáció, csapatmunka, vagyis az iskolai tevékenység folyik.
A mi végzős diákunk tudja, hogy a hidrának diffúz idegrendszere van. (Igazán. biológiából tanultuk, jól emlékszem. Azt nem tanultuk, hogy például az ember honnan veheti észre magán a kezdődő tüdőgyulladás, infarktus és a többi tüneteit, meg hogy a saját idegrendszerét hogyan tudja karbantartani; de ha találkoznék egy hidrával, rögtön tudnám róla, hogy diffúz idegrendszere van. Jelzem: eddig egyetlen hidrával sem találkoztam. Vagy csak nem ismertem fel: merthogy mikroszkopikus méretű vagy akkora, mint egy elefánt, azt nem tanultuk.)
A végzős brit diák tud abban a vegyes, kusza környezetben kommunikálni, együttműködni, viselkedni, függetlenül attól, hogy ugyanakkor például a ki tudja, milyen kulturális hátterű családjában pedig annak a normái és szokásai szerint viselkedik. Aztán ha a véletlen úgy hozza, talán a hidráról is hall valamit – ha biológus-szakra megy az egyetemre, akkor feltehetően nem kevesebbet, mint a mi biológus-hallgatóink.
Én úgy érzem, hogy ez már a ló másik oldala. A „csak” brit érettségiig jutott ismerőseimet katasztrofálisan tájékozatlannak érzem a „hazai átlaghoz” képest… miközben egyébként irigykedve nézem azt, hogy hogyan tudnak beszélni, véleményt mondani és megindokolni, vitatkozni, érvelni, magukért kiállni.
(És hogy milyen önérzettel és mennyire magabiztosan állnak ki olyan fél-tudások és gondolkodásbeli felületességek mellett is, amelyeket a fiaim tizenöt-évesen lazán meghaladtak.)
Ha pedig megkérdezed, kedves olvasóm, hogy akkor a világ melyik képzési rendszerét tartom jobbnak, akkor, bármekkora faragatlanság: a kérdésre kérdések sorozatával válaszolok.
Mire jobb: álláskeresésre, önállóságra, megfelelésre, kiállásra, pénzkeresetre, önmegvalósításra, létbiztonságra, boldogságra? Kinek jobb: a tanulónak, a családnak, a közösségnek, társadalomnak? Mikor jobb: tanulás közben, „az életben”, az emberöltők sorában?
A kérdéseimet pedig azért teszem fel, hogy elkerülhessem a választ: attól, hogy megismertem egy oktatási rendszert és beleütöttem az orromat egy másikba (miközben sok másról, például keleti rendszerekről semmi ismeretem nincs), épp eleget tudok ahhoz, hogy ne merjek válaszolni.
Nyelv, nyelvtanulás, Sztálin és ilyesmi
Nehéz nyelv-e az angol? Számunkra, magyar anyanyelvűek számára mindenképpen nehéz az első indoeurópai nyelv, amelyet megtanulunk. (Nem annyira, amennyire egy indoeurópai számára nehéz lehet a magyar. Legalábbis: nem vállalnám, hogy elmagyarázzam valakinek, hogy miért BudapestEN és DebrecenBEN és PécsETT.)
Az angol nyelvtan nem igazán rettenetes, még a sokféle igeidő sem. Történelmileg nem nagyon régen a magyar nyelvben is sok igeidő volt.
Nekem úgy tűnik, hogy megvolt még az angolul tanulókat leginkább megkínzó present perfect is. Ez a ház leége: ezzel csak elmondom, hogy volt egy tűzeset, amelynek ez a ház áldozatul esett, de nem tudom (vagy nem fontos), hogy mi történt azután.
Ez a ház leégett: ez azt is jelentheti, hogy ez a ház most egy „leégett ház”: azaz hogy volt egy tűzeset, amelynek az a ház áldozatul esett és azóta is ilyen állapotban van. Ez pontosan a present perfect, nem?
A régebben használt többféle múltidő okain, jelentésein már ennek a poszt-témának a felmerülése előtt is gondolkodtam volt (past perfect: előidejűség). Ma még értjük ezeket a fordulatokat, de már egyáltalán nem használjuk; örülök, hogy ezt leírhattam egy poszt ürügyén, még mielőtt a távolabbi jövőben elfeledett lészen (past in the future).
Szóval nem a nyelvtan teszi az angol nyelvet igazán nehézzé. Viszont megdöbbentél-e már azon, hogy a szótárban egy-egy angol szónak tucatnyi magyar megfelelője van, amelyeknek a jelentése sok esetben alig is hasonlít egymásra?
Soká tartott, mire rájöttem: nem a szavak, hanem maguk a fogalmak mások itt. Remélem, hogy ezt most csak az olvassa tovább, akit szórakoztat egy kis laikus nyelvészkedés.
A lényeg azonban az, hogy – ellentétben Sztálin elméletével, aki bizony a nyelvtudományokhoz is hozzászólt – a nyelv nem csupán formája, külseje a gondolatoknak: a gondolataink nem épülhetnek másból, mint az általunk ismert nyelvi elemekből. Ha két ember fogalomrendszere eltérő, a gondolataik, következtetéseik is eltérőek lesznek.
Márpedig az angol nyelv fogalomrendszere eltérő. Ez nem azt jelenti, hogy jobb vagy rosszabb, mint mások: ugyanazt a világot fejezi ki, és az irodalomtól a legegzaktabb tudományig láthatjuk, hogy ugyanúgy nincsenek korlátai, mint a magunk fogalomrendszerének.
Ha egy buta példát mondhatok: ugyanazt a szobrot többféle anyagból is meg lehet formázni – de bizony, még ha a forma ezredmilliméterre ugyanaz is, akkor is más lesz a hatása, a jelentése: más érzést vált ki.
Azt próbálom kifejezni, hogy „a kontinens” országainak a nyelvei, úgy tűnik, évszázadokon keresztül sokkal jobban összecsiszolódtak egymással, mint az angol nyelvvel.
A magyar „szerelem” szó lényegében ugyanazt jelenti, mint a német Liebe, vagy mint ugyanennek a szónak a francia és szlovák és olasz és orosz és a többi megfelelője.
Lehet, hogy ezzel sok olvasó nem ért egyet; de azzal feltehetően igen, hogy a felsoroltak közti különbség elenyésző ahhoz képest, amit (ami mindenfélét) az angol „love” jelent, kezdve attól, hogy „élvezetet találni valamiben”, a love handle-ig, ami úszógumit jelent és a love seat-ig, ami kétüléses kanapét; a lovebird pedig a törpepapagáj.
Kedvenceim egyike a „by” szó, amely azt is jelentheti, hogy valaminek a közelében, valami mellett; de ennek szinte az ellenkezőjeként azt is, hogy másodlagos, mellékes.
Döbbent csodálattal adózom minden műfordítónak, aki képes arra a lehetetlenségre, hogy például megtalálja ezt a mondatot: „All being that lives will live for the same length, Secular trees and the tiny may-fly; Is born, rejoices, loves and comes to grief, Having perform'd its labour and eagerness” (Tomschey Ottó fordítása) – amelytől az angol olvasónak ha nem is ugyanolyan, de hasonló érzései támadnak, mint nekem, amikor eredetiben olvasom: „Minden, mi él, az egyenlő soká él, A százados fa s egynapos rovar. Eszmél, örül, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté.”
Szóval nemcsak a szavak eltérőek, hanem a fogalmak is. Feyman, a Nobel-díjas fizikus szerint „a természet nem törődik azzal, hogy az ember hogyan parcellázza fel”. A világ dolgai és eseményei nem aszerint „csoportosulnak”, hogy mi milyen fogalmakkal különböztetjük meg őket.
A magunk gondolkodása viszont kétségtelenül függ attól, hogy a fogalomrendszerünkkel és az azt kifejező szavainkkal mit hogyan csoportosítunk és miről mire asszociálunk.
Ebben pedig, a magam laikus helyzetéből nézve úgy tűnik, hogy az angol nyelv és „a kontinens” nyelvei között lényegesen nagyobb az eltérés, mint ha „a kontinens” nyelveinek egymás közti eltérését nézem.
De nem ez az igazán lényeges: többször írtam, hogy a posztjaim nem tudományos megállapításokról és kőbe véshető Nagy Igazságokról szólnak, hanem a magam tapasztalatairól, megfigyeléseiről.
A lényeg tehát ez: úgy tapasztalom, hogy aki angolul tanul, annak nem egyes szavak, kifejezések szótári jelentéseit célszerű tanulnia, hanem szituációk, példamondatok sokaságát, ahogyan az adott szót, kifejezést használják; és oda-vissza fordítgatás, a szó, a kifejezés „értelme” keresése helyett a helyzetet, a kiváltott érzést, a keltett asszociációt érdemes megjegyeznie.
Ahogyan az anyanyelvünket is tanultuk… és azt hiszem, ezzel „feltaláltam a melegvizet”: a hosszú gondolatmenet végén olyan megállapításhoz jutottam el, amely minden töprengés nélkül is nyilvánvaló.”
HÍRMONDÓ
„Minden magyar egyformán fontos” a kormánynak
A magyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára szerint nekik a magyarság minden tagja egyformán fontos, éljen bárhol is a világban.
Több száz magyar embercsempészt kaptak el a németek
Kevesebb a menekült, több a lekapcsolt embercsempész Németországban. Köztük rengeteg magyar. Szép, nem?
Skócia „nem blöfföl”
A skót miniszterelnök szerint „nem szabad blöffnek tekinteni” a skót függetlenségről szóló újabb népszavazás tervét. Valami azt súgja, ez kemény menet lesz.
Minden harmadik ukrán végleg külföldre menne
Az ukránok 30 százaléka készen áll arra, hogy végleg elhagyja hazáját, míg 40 százalékuk néhány évig szeretne külföldön dolgozni – derült ki egy felmérésből.
(Fotó: pixabay.com/Wokandapix)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek