A határátkelés kétirányú dolog, hiszen éppen a Tárki minapi felméréséből derült ki, hogy elég sokan vannak azok, akik a kiköltözést követően vissza is térnek Magyarországra – hogy aztán egy részük megint felkerekedjen. Utóbbi csoportba tartozik Vicky és családja is, akik Franciaországból költöztek haza. Hogy aztán mi történt velük, erről szól a mai poszt.

Te is hasonló cipőben jársz vagy jártál? Írd meg a történeted a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

„Négy év kint élés után úgy döntöttünk párommal és két kislányunkkal, hogy elég volt az egyedüllétből, irány haza. Így 2015. május elején két kislányommal felszálltunk a Budapestre tartó gépre Franciaországból.

Párom még maradt, mert nagy munkában volt, az gondoltuk ezt még be kell fejeznie, hiszen tudtuk a pénz jól fog jönni otthon. Én már otthon szerettem volna tölteni a nyarat a lányokkal.

Ezt megelőzte természetesen pár hónap tervezés, a cuccaink összepakolása, és számolgatás, hogy mennyi pénzre lesz otthon szükségünk a megélhetéshez. Saját ház, lakás híján, édesapámhoz költöztem a két lányommal, vidékre a családi házunkba.

Nagyobbik lányomat rögtön felvették az ottani oviba, szóval a középsőt ott fejezte be. Kisebbik lányom még 2 éves sem volt, vele maradtam otthon.

Természetesen élveztük az elején az otthonlétet, hiszen rég nem voltunk már. Újra találkoztunk a családdal, barátokkal. Jó érzés volt otthon lenni, de mégis idegen. Furcsák voltak az emberek, sokan bezárkóztak, szomorúak és rohanósak voltak.

A nyár gyorsan telt. Nagyon jó volt, hogy elvihettem a lányokat azokra a helyekre, ahol én is felnőttem, ahol én is játszottam mikor gyerek voltam. Aztán azt vettem észre, hogy otthon is eléggé egyedül vagyok.

Valahogy a barátok és a család sem keresett minket nagyon, mint az én vártam volna. Tudjátok, minden csoda 3 napig tart. Jól van megjöttetek, de most már hagyjatok békén. Kb. ez az érzés volt bennem.

A nyár folyamán párom többször is hazalátogatott, mindig tele kocsival, hazahozva szép lassan a cuccainkat, ami nem volt kevés. Nyár végére tervezte a végleges otthonmaradást.

Falakba ütköztünk

Közben gondolkodtunk, hogy hogyan tovább. Volt egy jónak tűnő tervünk, de ahogy az idő haladt, a tervünk nem haladt. Mindig falba ütköztünk. Tudtuk, hogy munkát kell találnunk.

A lányok szeptemberben elkezdték az ovit és a bölcsit. Nagyon szerették, végre mindent értettek, amit ott mondtak nekik. Mi pedig elkezdtünk munkát keresni, mert tudtuk tervünk megvalósításához ez az első lépés.

A tervünk ez lett volna: először is kötöttünk gyorsan két Fundamentát. Gondoltuk, mindenképpen jól fog jönni. Célunk mindenképpen egy saját ház volt.

Találtunk egy megfelelő ingatlant, amit szerkezetkészen árultak, ár alatt, nagyon beleszerettünk. Mindenképpen olyat és akkorát szerettünk volna, hogy ki tudjunk alakítani benne egy részt, és családi napközit szerettünk volna nyitni.

Így fedezte volna a hitelünket, és nekem is praktikus lett volna, hogy otthon dolgozzam. Körbejártuk a témát, mit hogy kell alakítani, hogy engedélyt kapjunk rá. Tudtuk, hogy olyan helyen van az ingatlan, ahol tuti lenne igény erre a szolgáltatásra.

Nagyon szép terv volt, szépen eléldegéltünk volna. Na és akkor jöttek a bökkenők és szép lassan kezdett leesni, hogy megvalósíthatatlan tisztességes úton, amit szeretnénk.

Kezdett a terv dugába dőlni

Munkát találtunk (erről majd később), természetesen mindenhol minimálbérre jelentettek be minket. A bank így azt mondta kizárt, hogy akkora összegű hitelhez jussunk, mint amire szükségünk lenne. Szóval kezdett a szépen felépített tervünk összedőlni.

A házra választ kellett adnunk, de hitel nélkül nem tudtuk megvenni sajnos, hitelt pedig nem kaptunk sehogy sem. Kétségbeestünk, hogy akkor most mi lesz. Apámnál való lakás nem volt túl zökkenőmentes, a gyerekeknek mindenképpen nyugodt környezetet szerettünk volna biztosítani, de egyenlőre nem sikerült, még az első lépés sem.

A munkakeresés sem volt egyszerű. A párom kint az építőiparban dolgozott, saját cégünk volt, amit most otthagyott. Otthon mindenképpen ehhez méltó állást szeretett volna.

Kis keresés után talált egy fővárosi céget, akik épp építésvezetőt kerestek. Rögtön meg is pályázta, majd interjú után fel is vették őt. Október 1-én kezdett. Reggel 6-kor kelt, hogy vidékről, saját autóval beérjen 8-ra a főváros másik felére. Este 7 előtt sose ért haza. Így ment ez egy hétig, miután közölték vele, hogy köszönik szépen, de mégsem kérnek belőle. Csak úgy kirakták.

Eközben én rengeteg helyre beadtam az önéletrajzomat, és figyelembe kellett vennem, hogy nekem kell a lányokat hoznom, vinnem az oviba, mindenképpen olyan munka kell, hogy ezt meg tudjam tenni. A főváros szóba sem jöhetett, de azért elküldtem pár helyre.

Egy gyanús ajánlat

Egy nap az egyik helyről jött az e-mail, hogy fel vagyok véve egy ingatlanokkal foglalkozó céghez titkárnőnek. Elég furcsa volt, hogy e-mailban értekeztünk. Se személyes találkozó, se telefon. Ingatlanok eladásával és kiadásával foglalkozott.

Már az első alkalommal gyanús lett a dolog. Nem az irodában kezdtem hétfőn (ami azt sem tudtam, hogy hol van), hanem egy semleges helyen kellett találkoznom valakivel, akitől nagyobb összegű pénzt kellett volna elvennem, majd találkoznom az ő kollégájával, akinek át kellett volna adnom.

Szerencsére nem tudtam megoldani, mert a lányom beteg lett és le kellett mondanom. Pár nap múlva kiderült, hogy lakásmaffiával volt dolgom, aki lenyúlja az emberek pénzét, egy ingatlant több embernek is kiadott, előre beszedte az 1 havi lakbért és 2 havi kauciót, majd eltűnt.

Ezt véletlenül a rádióban hallottam, mert miután én nem mentem el, egy másik lány volt az áldozat, aki találkozott is a gyanútlan bérlőkkel. A lebukás körülményeit sajnos nem tudom, de nagyon gáz, és örülök, hogy megúsztam ezt a sztorit.

A bőrt is lehúzták rólam

Na, ezek után sokkal óvatosabb voltam. Sok próbálkozás után, mindegy mennyi pénzért csak találjak már munkát, egy vidéki kis vendégházban találtam munkát, recepciós-felszolgáló munkakörben. Ez a hely közel volt hozzánk, csak 20 perc autózást vett igénybe.

Először jól hangzott, elkezdtem dolgozni, majd ahogy teltek a hetek, egyre több mindent sóztak rám. Persze megcsináltam, bármennyire is nem tetszett és nem fedte a munkakörömet, örültem, hogy van munkám.

Az időbeosztás elég durva volt néha. Volt, hogy napi 18 órákat is dolgoztam. Ez nem volt mindennapos, de pl. volt olyan, hogy a ledolgozott 18 óra után, ami azt jelentette, hogy éjfél körül, vagy még később kavarodtam haza, elvárták, hogy másnap 7-re kipihenten és vigyorogva reggeliztessek. Hát nem ment könnyen.

És természetesen a fizetésben semmi ösztönző nem volt. A bőrt is lehúzták rólam néha, havi nevetséges bérért, természetesen minimálbérre bejelentve. 3 hónapig bírtam.

Az időbeosztásom miatt a párom vállalta a gyerekek óvodába vitelét és elhozatalát, amikor szükség volt rá. Emiatt viszont ő nem tudott munkát találni. Szóval meg voltunk lőve. Volt egy két munkája, csak úgy, ami jól is jött karácsony előtt.

Visszajöttünk, amíg nem késő

Ekkor már kezdett világossá válni számunka, hogy ez nem normális, ez így nem mehet tovább. Mi legyen most? Nagyon sokat agyaltunk. A gyerekeket sem akartuk rángatni feleslegesen, de tudtuk, hogy otthon nem fogunk boldogulni, és ők sem!

Az életszínvonalunk sokat romlott otthon. Ezt nem szerettük volna. Így nem volt más hátra, mint eldöntöttük visszajövünk, amíg nem késő. Amíg párom még vissza tudja szerezni a megrendelőket és újra tudja kezdeni a munkát itt. Ez volt az egyetlen járható út, ha nem akarunk otthon így élni.

Így sajnos megint szétvált a család. 2016. február elején párom visszajött Franciaországba. Szerencsére annyi eszünk volt, hogy a lakást nem adtuk vissza, amit béreltünk, egy magyar srác, akinek épp szüksége volt lakásra, mikor mi eljöttünk, költözött be 2 macskával. :)

Még cuccaink is voltak benne. A nagyobb bútorok szétszerelve és becsomagolva várták a hazaköltözést, de erre már nem volt szükség. Szerencsére pár héten belül beindultak a dolgok és úgy nézett ki, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba.

Én a lányokkal minél tovább szerettem volna maradni, hogy befejezzék azt az évet, nagyobbik lányom a nagycsoportot, a kisebbik a bölcsit. De nem volt könnyű külön, így áprilisig bírtuk. Április elején megint felültünk a repülőre csak most visszafelé. Vissza a jövőbe! Mert tudtuk, hogy otthon nincsen sajnos, bármennyire is szerettük volna.

Az otthon lévő cuccaink megint utaztak egyet, édesapám segítségével kerültek vissza a lakásunkba.

Bármennyire is sajnáltuk, hogy megint el kell köszönnünk az otthoniaktól, magunkat és a lányainkat kellett szem előtt tartanunk, hogy könnyebb életük legyen és inkább élünk egy idegen országban boldogan, mint otthon szegényen, szomorúan.

A családunk hiányzik, az idő előrehaladtával sajnos kopnak a barátok, de én azt mondom azok nem is igazak, mert már annyi lehetőség van tartani a kapcsolatot, hogy akinek hiányzunk, megtalál. Ha meg nem, akkor nem is hiányzunk neki.

Időben léptünk

Sokat tanultunk a majdnem egy év alatt, amíg otthon voltunk. Sokkal jobban megbecsüljük azt, amink itt van. Páromnak rengeteg munkája van szerencsére, megbecsülik őt, és hozzá méltó fizetést kap, nem a minimálra bejelentve. Én még nem találtam munkát a nyelv nehézsége miatt, de rajta vagyok és előbb utóbb sikerülni fog.

A lányaink is sokkal jobban érzik magukat itt. Nem gond nekik a nyelv. Nagylányom boldogan jár itt iskolába, a kisebbik óvodába, és tanulják a nyelvet, ami később nagy előny lesz nekik akkor is, ha esetleg öreg korunkra hazaköltöznénk, de nem hiszem, hogy az ebben az életben lenne!

Már akkor sem mennénk haza, ha havi 300 ezret keresnénk mindketten, mert nem csak a fizetésekkel van otthon a probléma! De ez már egy másik történet...

A lényeg, hogy még időben léptünk, majdnem tönkretettük a magunk és lányaink életét! Itt Boldogok vagyunk mindannyian és ez a Lényeg számunkra!"

HÍRMONDÓ

Nemzeti tragédia zajlik Magyarországon

„Aki akar itt bármit, az úgyis dobbant, és marad egymillió kamurokkant”. Ami persze túlzás, de a gazdasági szakember véleménye elég lesújtó. Méghozzá ennyire.

Decemberben nem lesz szabadság az áruházláncoknál?

Akkor a munkaerőhiány, hogy szakszervezeti információk szerint egyes áruházláncoknál decemberben egyáltalán nem lehet majd szabadságot kivenni.

Magyar tanár a világ végén

Saját pénzből ment Izlandra, hogy megnézze, ott hogyan tanítják a gyerekeket. Nem akármilyen tapasztalatokkal gazdagodott, neked is érdemes elolvasni itt!

Még durvább a Brexited

Az uniós csúcson nem hogy enyhültek volna az Egyesült Királyság és az európai vezetők közötti feszültségek, a szakadék a jelek szerint egyre mélyebb.

(Fotó: pixabay.com/towbar)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.