Péter egészen fiatalon, egy családi örökség segítségével vágott neki a nagyvilágnak, és azóta nem aprózta el, hiszen az Egyesült Államok mellett élt és dolgozott Indonéziában és most a Közel-Keleten is. Ráadásul elég gyakran jár haza Magyarországra is, amit most már más szemmel lát. (A képeket köszönöm szépen.)

„A történetem valamivel több, mint 9 éve kezdődött. Akkor lettem 21 éves, amikor is olyan nulla élettapasztalattal nyakamba vettem a világot.

A szívem mélyén még kisgyerekkoromban választottam magamnak egy szakmát. Részleteibe menően mondhatni semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy azzá akarok válni, abban szeretnék elhelyezkedni, élni és dolgozni.

Nem a családomból, de még az ismeretségi körömből sem volt olyan, aki ezzel foglalkozott volna. Nem adódott meg a kitaposott út kényelme, és azon tudás, ami ahhoz kellett volna, hogy a legrövidebb és legegyszerűbb utat járjam be.

Akkoriban Magyarországon az ide tartozó felsőoktatási képzésbe évente 4-6 embert vettek fel. Középiskolai eredményeim tükrében ez azonnal kiesett. A magánúton történő tanulás egyrészről költségesebb volt, mint a világban sok helyen máshol - amin nagyon meglepődtem -, másrészt akkoriban valahogy direkt úgy voltak beállítva a viszonyok, hogy a képzésről kapott magyar okmányokat csak otthon fogadták volna el.

Mivel egy olyan szakmáról beszélünk, amivel szinte a világ bármely országában el lehet helyezkedni - és a más országokban szerzett képesítést széles körben elismerik -, így ezt a lehető legnagyobb hátránynak, mondhatni igazságtalanságnak éreztem.

Átlagos budapesti család, alkalmazott szülők. Annyi előnyöm volt talán, hogy szüleim beszélnek nyelveket és néha dolgoztak külföldön, ergo utaztunk együtt párszor. Ez egy picit segített abban, hogyan kell elindulni, mire kell figyelni.

Hogy kell túlélni az első napokat és heteket, amikor egy teljesen új környezetbe csöppen bele az ember gyermeke úgy, hogy előtte egyedül még szinte sehol nem járt.

Kevés megtakarított pénzemen felül a nagyszülőktől örököltem egy lakást, amit - előbb családi közfelháborodásra, később aggódó beleegyezésre - eladtam, és ebből próbáltam finanszírozni külföldi tanulmányaimat.

Körülbelül egy bő fél év volt, amíg hosszas informálódások, levelezések, fórumok és a szokásos „hogyan induljunk az ismeretlenbe” keresgélések után nyakamba vettem a világot. Egyedül. Szülők, család, ott váró rokon vagy velem tartó barátok nélkül.

Első állomás: Egyesült Államok

Alig két évre terveztem a nagy Amerikát, végül több mint három lett belőle. A keleti parton éltem, a többit részét csak látogattam, mint turista.

Azzal a céllal mentem ki, hogy minél többet, minél gyorsabban megtanuljak, megszerezzem az összes lehetséges elismert papírt, ami az pályán történő elinduláshoz kelleni fog.

Az igazság az, hogy nagyon vegyes érzelmekkel vágtam neki. Ha azt megelőzőleg, egy évvel korábban valaki azt mondja, hogy én Amerikába költözöm, azt kiröhögöm. Egyrészről, mert elképzelhetetlennek tartottam volna a távolság, meg az anyagiak miatt.

Akkortájt szinte mást sem lehetett hallani otthon, csak rosszakat Amerikáról, az életükről, a mentalitásukról, mindenről, aminek köze volt a nagy USA-hoz, azt divat volt utálni és hangosan lenézni.

Az dőlt a magyar királyi médiából, hogy adott nap hány embert lőttek le mely állam milyen iskolájában, mintha közelebbi és fontosabb hírt nem lehetett volna megosztani az emberekkel.

Magyarország kis ország, népességét és területét tekintve is. Azt sajnos nem tudtuk, hogy mi van a szomszédunkkal, hogy az adott idős bácsi épp haldoklik, vagy sürgős segítségre szorulna, de arról nagyon határozottan tudtunk nyilatkozni, hogy egy 10 ezer kilométerre lévő országban mi helyes és helytelen, mit hogy kéne csinálni, és úgy nemes egyszerűséggel; miért hülye ott mindenki.

Csak most, jó pár évvel később látom be, hogy marha nagy mázli, hogy oda mentem és vettek fel, ahol tanulhattam. Olyan szakmai alapokat kaptam, amit kevés más ország és intézmény tudott volna úgy megadni, mint ahogy azt megkaptam. Mindemellett megtanultam a nyelvet, kiszakadtam anyuci és a család szoknyája alól, ami elmondhatatlanul fontos abban, hogy megtanuljuk megállni a helyünket az életben.

Amikor az egészbe belevágtam, nem tudtam, mert honnan is tudhattam volna, hogy ez teljesen át fogja formálni a világnézetemet, a dolgokhoz, emberekhez való hozzáállásomat.

Abban hitben jöttem el otthonról, hogy majd 1-2 év múlva hazatérek, ehhez képest nem olyan sokára lesz 10 éve a dobbantás pillanatának, és jelenleg esélyét nem látom a hazaköltözésnek.

Szóval, három év USA-val kezdődött a történet.

New York

Kinyílt a világ

Új a gyereknek bármi, amit lát, mindenre rácsodálkozik, kinyílik előtte a világ, felveszi az amerikai mentalitást, amit magán nem lát, de mások nagyképűnek látják, rászabadul a sok lehetőség és a viszonylagosan nagy szabadság. Minden ember a saját szintjéhez méri a gondjait és lehetőségeit.

Otthon főiskolára jártam, mellette diákmunkát csináltam, családdal éltem. Magyarul mondhatni az átlagos csóró főiskolás életét éltem. Amikor elköltöztem a nagy víz másik oldalára, akkor sokaknak úgy tűnt, hogy hirtelen sok pénzem lett - az otthoni viszonyokhoz képest -, ám megérkeztem egy olyan világba, ahol nagyon drága az oktatás, fillérre ki volt számolva az iskolára a keret, nem mertem beteg lenni, mert azt esélytelennek láttam kifizetni, így nagyjából ugyan olyan csóró voltam, sőt, sokkal inkább, csak egy másik országban.

Olyan vízumot kaptam, ami lehetővé tette, hogy tanulmányaim befejeztéhez közeledve, majd utána még egy fix ideig, afféle gyakorlatként legálisan munkát vállalhattam, de csak és kizárólag szakmai területen.

Ez két dolog miatt is fontos volt: 

1, Nem haltam éhen. Addigra kellően elfogyott mindenem, így a munka fedezte a megélhetésem, és kisebb összegeket félre is tudtam rakni. Az rendszerint elég volt arra, hogy úgy nagyjából 9 havonta hazamenjek és vigyek ezt-azt a családnak. 

2, Megszereztem azt a nagyon minimális szakmai tapasztalatot, ami elég volt ahhoz, hogy megkapjam a következő állásaimat – de arról egy picit később. 

Másfajta gondolkodás 

Kihagyván azt a nagyon hosszú felsorolást, hogy miben különbözik Magyarország és Amerika - mert biztos vagyok benne, hogy nagyon sok olyan bejegyzés született már -, a legszembetűnőbb különbségeket emberekben, gondolkodásmódjukban láttam.

Miami 

Szokatlan volt sokszor a zárkózottságuk, máskor épp a nyitottságuk, hogy mosolyognak ha kell, ha nem, hogy keveset tudnak a világ többi részéről, hogy fegyverbolondok és azért hiszik magukat szabadnak mert stukkerük lehet.

Nagyon tetszett viszont, hogy van egészséges önbizalmuk, a szakmájukban szenzációsan ott vannak, kenik-vágják, nem csak unalmas-közepes szinten. Tetszett, hogy könnyebb volt az élet, hogy nem kell megdögleni a pénzért, és lehetőség van úgymond normálisan vagy jól élni.

Továbbá az apróságok, hogy nem kellett postán órákat sorba állni, hanem internetről és telefonról mindent el tudtam intézni, egyszerűek a boltok, olcsó volt az autó és a benzin, ésatöbbi ésatöbbi…

Magyarok Amerikában

Idővel megismertem kinti, kint élő magyarokat. Pár embert közülük a mai napig barátomnak tudhatok, de nem mindenkiről tudok ilyen pozitívan nyilatkozni.

Először, amikor már jó pár éve kint élő magyaroktól hallottam, hogy óvakodjak a magyaroktól, akkor nagyon furcsának gondoltam ezeket a szavakat. Nem értettem, hogy mondhatnak ilyet. Felvágósnak, beképzeltnek és visszataszítónak találtam ezen mondatokat. Hiszen aki mondta, az is magyar, akkor miért kell a saját „fajtánkra” köpni?!

Idővel megértettem. Nagyon sok ember ment ki. Volt, aki tisztességes céllal és szándékkal, más meg szerencsét próbálni, meggazdagozni bármi áron. A probléma a „bármi áron” kategóriával adódik. Az utóbbi emberek egy csoportjára volt jellemző, hogy nem kímélve se embert, se Istent, gátlástalanul átgázoltak mindenkin.

Sokan próbálták kihasználni, hogy magyar lévén érkezik új magyar az államokba, aki nem ismeri a helyi viszonyokat, esetleg nem beszéli kellő szinten a nyelvet és azokat az embereket próbálták átverni kisebb - nagyobb sikerekkel. Kétes vállalkozók, vagy akik az otthoni igazságszolgáltatás, esetleg tartozás elől menekültek.

Ez is New York 

A másik véglet meg a jól kinéző, laza erkölcsű gimnazista-egyetemista 17-22 éves lányok egy bizonyos köre volt. Fontos, és hangsúlyozandó, hogy ez nem mindenkire igaz, nem sértő általánosítás akar lenni, de így utólag azt mondanám, hogy arányaiban jóval nagyobb számban voltak fellelhetőek, mint máshol. Eltekintve Dubaitól, de az egy külön történet.

Ezek az emberek – hölgyek - kimentek valamilyen csereprogram keretein belül. Otthon semmijük nem volt, Amerikában meg pár héten belül luxusautó, jachtos nyaralások és társai. A család otthon elhitte, hogy igen, ez mind a gimnáziumi/egyetemi ösztöndíjból van.

Az, hogy az illető vetkőzik, vagy escortként dolgozik, vagy egy kedves mosolygós 70 éves gáláns úriemberrel él együtt - avagy honnan és miből mire futja -, az nyilvánvalóan fel sem merült az otthon aggódó szülőkben, hiszen az ő kislányuk olyan jó gyerek volt mindig, aki kettőig nem mert hangosan számolni.

Mindez persze csak azokon a bizonyos magyar találkozókon volt visszataszító, ahol megjelentek, előadták magukat, és mindenki mást elhordtak szerencsétlen aljanépnek, akik nem úgy éltek, nem voltak olyan „sikeresek”, mint ahogy ezt ők, saját magukról állították. Igazából a szokásos: magamutogatás a semmire.

Visszatérés Magyarországra

Három év után járt le a vízumom, a gazdasági válságból még nem keveredett ki a világ, munkából egyre kevesebb, kiadásból meg egyre több jött, így hazaköltöztem. Kevesebb, mint fél évet töltöttem Magyarországon, mielőtt újra útnak indultam, de akkor már valahogy más szemmel néztem a dolgokat. Nem akarom túlrészletezni, mert akik itt olvasnak és írnak, szerintem mind keresztülmehettek valami hasonlón.

Az csak egy dolog, hogy az emberi kapcsolatok megsínylik a távolságot. De amit addig észre sem vettem, az egyik napról a másikra elkezd zavarni.

Mindenki búskomor, lehangolt, általános a rossz hangulat. Eddig nem ilyen volt. Vagy csak nem ilyennek láttam?!

Ha mosolyogsz, megkérdezik, hogy mi a bajod, miért mosolyogsz. Amikor visszakérdezel, miért nem mosolyogsz Te is, arra megkapod a szokásos „mi a francnak örüljek” mondatot. A „dögöljön meg a másik tehene is” elv, már csak hab a tortán.

Ne tűnj ki, legyél te is borús szürke kisegér, boldogtalan és megkeseredett, „panaszkodj és akkor közénk tartozol” mentalitást éreztem. Az a hierarchikus „mindenkit utálok, akinek nálam több van” elv érvényesült.

A galamb leszarja a gyalogost, a gyalogos utálja a bringást, a bringás odaszól a Suzukisnak, a Suzukis meg középső ujjal mutogat a BMW-nek, de nem azért mert az épp gyorsabban ment, csak mert neki BMW-je van, és ez így megy tovább, körbe és körbe. Persze lehet, hogy ez teljesen egyéni meglátás…

Fél év otthon töltött idő után ismét nyakamba vettem a világot. Minimális szakmai tapasztalattal az ember reálisan gondolkozva nem kaphatja meg álmai állását azonnal, ezért egy fejlődő országot vettem célba, ahonnan olyan visszajelzéseket kaptam, hogy lenne igény rám.

Így kerültem Indonéziába

Ekkor jött a következő állomás; avagy így kerültem Indonéziába. Talán a totális kulturális sokk kifejezés a leginkább helyénvaló.

Nem mellesleg többször megfordult már a fejemben, hogy írjak a Határátkelőre Indonéziáról, de mindig elborult az agyam valami ott tapasztalt nonszensz dolgon, és úgy éreztem, hogy pont olyan negatív vagyok ilyenkor, mint akik otthon panaszkodnak, így nem tudtam volna reális képet festeni az országról.

Utcai árus 

Gyanítom, hogy Magyarországról érkezvén sem lett volna egyszerű a beilleszkedés, de nekem mindezt sikerült azzal tetéznem, hogy a nagy nyugatról, szinte az Egyesült Államokból érkeztem.

Mondhatni azzal a nagyképű hozzáállással, hogy én gyerekként éltem Ázsiában, meg különben is helytálltam már egy idegen helyen, ez sem lesz itt más, ez is csak egy ország.

Aki nagyon elszáll, az meg elég nagyot koppan utána…

Végül is, az is csak egy ország, csak egy teljesen más kultúrával, mentalitással, értékrenddel, mint amit mi nyugatiak (nekik az európai meg amerikai az a same shit kategória) megszoktunk.

Itt is 1-2 évre terveztem, a végeredmény több mint 4 év lett. Nem mondhatom, hogy szerettem ott élni, de panaszkodni sem hiteles. Soha, senki nem kényszerített, hogy menjek oda, mégis így tettem.

Egy fejlődő ország nagyon sok lehetőséget tartogat, de nem könnyű terep. Továbbá nem mindegy, hogy valaki már a szakmájában elismert, befutott és sikeres szakemberként érkezik meg, úgy, hogy mondhatni meghívták… vagy csekély szakmai tapasztalattal, hogy elkezdje felépíteni az életét szinte a nulláról.

Indonéziának és Jakartának megvoltak az előnyei és hátrányai egyaránt. Az előnyökhöz az sorolható részemről, hogy túl azon, hogy munkát adott, egy másfajta kultúrába csöppenve tanulhattam valami újat. Emberekről, életről, munkáról, alázatról. Nem gondolom, hogy európai fejjel könnyen elfogadhatóak az ott tapasztalható viszonyok, de szerintem akarat kérdése minden.

Mondhatni, hogy az utcáról kezdtem és apránként küzdöttem fel magam a szakmában már nemzetközileg is elismert, első számú indonéz céghez az évek alatt.

Utcáról kezdeni annyit jelent, hogy konkrét kapcsolat és ajánlat nélkül odamenni valahova, bekopogtatni az ajtón, hogy; hello, itt vagyok, úgy tudom, hiányoltok némi képzett szakmai munkaerőt, itt vannak a papírjaim, tapasztalatom ennyi, minden leellenőrizhető, jönnék dolgozni, köszi.

Eltérően az európai vagy bármilyen nyugati kultúrától, ahol hasonló esetben röhögve elhajtanának, ez itt működött. Eleinte nemigen, sőt egyáltalán nem, majd úgy 3 hónap után, ahogy folyamatosan látták komoly érdeklődésem és állhatatosságomat, egy héten belül három (!) cég ajánlott állást.

Hirtelen a bőség zavarában találtam magam, és legnagyobb problémám az volt, hogy eldöntsem, melyiket is válasszam.

Indonézia arcai

Sok országhoz hasonlóan. Indonézia is más és más arcát mutatja függően attól, hogy az embernek mennyi pénze van

Nagyon nem mindegy hogy pályakezdőként vagy szakmában elismert tudósként megy oda az ember fia avagy lánya. Amíg utóbbi álomfizetést, azon felül housing allowance-ot, szuper biztosítást, autót, sofőrt, családi kedvezményeket, gyerekeknek fizetett iskolát és évente akár több hazajegyet kap, addig az előbbi semmit. Kifejezhető úgy is, hogy expat vs local contract.

Jakarta jobbik fele 

Nekem az első variációhoz, azaz a pályakezdő életéhez volt szerencsém, de örültem, hogy van munkám, és el tudom kezdeni valahol az egyről a kettőre jutást.

A helyiek úgy érezték, hogy amúgy is túl vagyok fizetve, én úgy éreztem, hogy habár az éhenhalás közel sem fenyeget, de amit kapok az kevés. Minden relatív. Helyinek van hol laknia, ha nincs is, minimális pénzért talál valami bérelhető lyukat. Enni fillérekből az utcán eszik naponta, és boldog.

Európai szemmel ez nem ilyen egyszerű. Nem voltak luxusigényeim, ott mégis annak számítottak. Egy sötét lyuk, ami mellett tacskó nagyságú a patkány, büdös, melegvize és angol WC-je nincs, számomra nem volt elfogadható, így a város azon részén kellett lakást bérelnem, ahol civilizáltabbak a körülmények.

Ha esős évszak, akkor kiönt a csatorna 

Az viszont nem olcsó helyi fizetésből. Továbbá az utcán és hasonló kioskokban történő étkezést európainak szigorúan tiltja az összes létező egészségügyi szervezet.

Így maradt a főzés, ugyanis sajnos a jobb és drágább éttermekben sem garantált, hogy adott szakács és pincér ismeri a WC használat és kézmosás közti fontos összefüggéseket.

Mindezt hónapok alatt a saját hibáimból és jó pár kórházban töltött éjszaka után tanultam meg. Továbbá, minden nem helyi, külföldről behozott terméken 100%-os luxusadó van, így egy egyszerű hétvégi főzőcskéhez a jó alapanyag beszerzés is tisztes kiadást tud jelenteni.

Majdnem rabszolgatartás

A másik nehézséget a céges és munkáltatói kultúra elfogadása jelentette. Amint az ember aláírja a szerződését, a munkaadója úgy gondolja, hogy mivel tőle kapom a fizetésem, ő az Úr, a Parancsoló, aki rendelkezik minden perc időmmel. Némiképp rabszolgatartásnak mondható, de elvárt a napi minimum 12 óra munka, legalább heti 6 napban.

Továbbá az senkit nem érdekel, hogy előtte meg utána még órákat utazik az ember a városban, ahol amúgy olyan ocsmányan beállt mára a dugótól a forgalom, hogy képtelenség közlekedni, autók egymástól centikre állnak, 3 sávban hatsávnyi autó és mindenki a dudán ül. Éves szabadság az indonéz törvényeknek megfelelően havi 1 nap, amit sok helyen nem engednek egyben kivenni, csak havi leosztásokban.

Ez még nem számít dugónak

Összehasonlítva egy valamilyen nyugatabbra lévő - nem indiai - munkahellyel, azt tudom mondani, hogy amit az indonéz megcsinál 12 órában, azt máshol elvégzik alig 6 óra alatt.

Egyrészről a laza, nem kell sietni, ráér ez még mentalitásuk miatt tehető ezért felelőssé, más részről az sem segít a hatékony munkavégzésen, hogy egy nap elmennek négyszer imádkozni és háromszor enni.

Az igazi harmadik világ

Mint minden fejlődő országban, a vallás itt is előtérbe van helyezve. Turistaként eljutottam már pár helyre, de Indonézián kívül nem nagyon láttam olyan országot, ahol a személyi igazolványban a név után a vallás a legfontosabb, és kötelezően nagyobb betűkkel van belevezetve, mint a többi személyes adat.

Generálisan az országról elmondható, hogy tipikus fejlődő, avagy harmadik világbéli ország. Ha Magyarországgal hasonlítjuk össze, akkor azt mondanám, hogy legalább 30 évvel van lemaradva. Kosz van, büdös van, higiénia, mint olyan fogalom szinte ismeretlen, a csapvíz semmilyen formában nem iható. Tömegközlekedés nincs. Az emberek halálukig dolgoznak, általános oktatási szint nagyon alacsony. Általános iskola naponta pár óra, ahol írni és a vallás fontosságát tanulják.

Ternate 

Ismereteik nagyon alacsonyak, így tudatosan pusztítják önmagukat és környezetüket, nem mellesleg az őket körülvevő természetet. Ez utóbbi nagy kár, mert olyan természeti adottságokkal és csodákkal rendelkeznek, ami a világ egyik legszebb országává emelhetné a vagy 11 ezres szigetvilágot.

A magyar átlagember - ha szabad így fogalmaznom - az országból Balit ismeri, hiszen az a legismertebb turista látványosság. Mindemellett el kell mondani, hogy nagyon változatos kultúrával, természettel, és emberekkel rendelkező országról beszélünk.

Országon belül sok 10 nyelvjárás aktív, sok-sok népcsoport találkozik, az indonéz kifejezést a helyiek nem is nagyon használják, mert az egy olyan gyűjtőfogalom, mint például az a szó, hogy autó. Nem is csoda, hiszen egy akkora országról beszélünk, ami a mi szemünknek érzékletesen kifejezve Portugáliától Ukrajnáig tart.

Barátságos nép, de talán sajnos oktatási hiányosságukból adódóan, semmit nem szeretnek és nem fogadnak el, ami más vagy különböző. Így a külföldieket sem. Az ott élő külföldiek aránya nem éri el a fél százalékot.

Ausztrál szakemberekből találkozhatunk viszonylag sokkal és megkeseredett, életüket elrontott 60-70 évhez közeledő aggastyánokkal, akik saját hazájukban és kultúrájukban nem leltek feleségre, viszont meglévő pénzük Indonéziában vagyonokat ér, így ott könnyedén találnak maguknak utolsó fillérig hű helyi társat.

Az indonéziai magyarok

A magyar közösség kicsi, egy időben 50-100 ott élő honfitársunkról tudtunk. A tapasztalatok Amerika után viszont határozottan pozitívak. A személyiségek kiforrottabbak, más a korosztály, nem szerencsét próbálni jutottak oda emberek.

Akikkel találkoztam vagy dolgozni mentek, vagy már több 10 éve letelepedtek. Megtanulták a nyelvet, beilleszkedtek, családanyák és családapák, gyerekkel és teljesen normális élettel.

Viszonylag összetartó kis csapat, akikkel félévente-évente találkoztam, le tudtunk ülni beszélgetni, egymásról, lehetőségekről. Többször ajánlottak segítséget, és nem kellett attól félnem, hogy érdek vagy átverés lapul a háttérben.

Az ott eltöltött több, mint négy év alatt három munkahelyet koptattam el. Ahogy annak lennie kellett előrébb és előrébb lépve, folyamatosan tanulván valamit. A helyi kultúrából kifolyólag a dolgok sokkal lassabban haladtak előre, mint más országokban történtek volna, ezért is alakult úgy, hogy az eredetileg tervezett időnél jóval tovább maradtam.

Yogjakarta - Borobudur 

Ekkoriban átlagosan évente egyszer jártam haza. A család, és barátok hiányoztak nagyon. A hazai ízek, és gyerekkori emlékek is. Meg egy kicsit az európai civilizáció a helyi állapotok tükrében.

Valahol úgy negyedik betöltött évhez közeledvén fogalmazódott meg bennem, hogy szakmailag elértem, amit a szakmában és országban el lehet, a fejlődésem megállt, vagy talán el is indult visszafele, így ideje lesz keresni valamit. A folyamat nem volt gyors egyáltalán, de kialakult.

Eljátszottam a hazaköltözés gondolatával

Annyi szakmai alázat volt bennem, hogy egy ideig eljátszogattam a gondolattal, hogy milyen lenne hazaköltözni. Viszont az otthoni mentalitást elfelejtettem, így pár kellemetlen szájízt hagyó próbálkozás után le is tettem a dologról viszonylag gyorsan.

A legnagyobb bajom a hozzáállás, mondhatni szinte kórósan undorító mentalitás volt. Mondhatnám szakmai irigységnek is, csak az nagyképűen hangzik. Végighallgattam, hogy mint tudjuk, az amerikaiak segghülyék. Ugyan ez igaz az ázsiaiakra is, de a magyarok… a magyar színvonal az szenzációs, világhírű és példaértékű, nincs nála jobb - így közölték, hogy meg is értik, amiért haza akarok menni.

A gyomorforgató szöveget, a mindent áthálózó kapcsolatrendszer és politika tetőzte. Pedig komolyan fontolgattam a hazaköltözést, nem törődvén se azzal, hogy az szakmai visszalépés lett volna, sem pedig azzal, hogy az addig megkeresett vagy jövőben megkereshető fizetésem töredékére van / lenne / lett volna esély kicsiny hazánkban.

Indonéziából történő hosszas álláskeresés, hezitálás-huzavona és interjúk sora után talált rám jelenlegi munkaadóm. Arra az állásinterjúra már ők hívtak, nem volt szükség házalásra és megválaszolatlan online jelentkezésekre, mert szerencsére az ajánlásokkal és a tapasztalattal megváltozott a status quo is.

Irány a Közel-Kelet!

Így kerültem a Közel-Keletre. Most közelítek lassan a második itt töltött évemhez, és nagyon-nagyon szeretem!

Habár nem Szaúd-Arábiáról van szó, de az ország akkor sem egy könnyű műfaj. A kultúrájukat próbálják megőrizni, emiatt szigorúak. De lássuk be, hol nem azok? Civilizált hozzáállással hol nincs elvárva a helyi kultúra és emberek tisztelete?! Ez igazából teljesen normális. Ahogy Európában, Amerikában, Ázsiában is meg lehet tanulni beilleszkedni, úgy itt is.

Röviden és tömören: meleg van, nagyon szarul vezetnek - amit én nagyon szeretek, mert lehet rá reagálni -, zárkózottak, nagyjából mindenki külföldi, és viselkedni kell. Utcán csőrözés, középső új mutogatása és hasonló indulatok nem megengedettek.

Szakmailag meg leírhatatlan. Naponta újdonságokkal szembesülök, új dolgokat tanulok, érdekes és kellő kihívást nyújt, nem beszélve arról, hogy a legmodernebb csúcstechnológiával dolgozni nagyon motiváló.

Nincs meg az a luxus, az a fajta biztonságérzetem, mint mondjuk szüleimnek pályakezdésükkor, hogy ugyanonnan fogok nyugdíjba vonulni, ahol elkezdtem, de talán nem is ez a legfontosabb. No meg, a mai világban szerintem ez már szinte nem is létezik, vagy ha igen, akkor csak elvétve.

Újfajta élet

A másik újdonság az új hely és kultúra mellett az újfajta élet is. Munka mellett sok a szabadidőm. Kulturált és élhető munkabeosztással lehetőségem van vagy utazni, vagy akár havonta átlagosan 2-3 alkalommal hazamenni pár napra, néha többre.

A munkát el kell végezni, és szerencsére olyan hozzáállásban van részünk, hogy a főnökeink előre akarják mozdítani a helyzetet. Ők is tudják, hogy ha úgy adják az off napokat, hogy egyben van 4-5-6 nap azzal többet érnek el, mert így mi szabadon tudunk mozogni, és kellően motiváltak maradunk.

Persze ez azt is magába foglalja, hogy ilyenkor egyben kell lehúzni 5-6 sokszor 16 órás napot, de valamit valamiért. A szabadság az ezen felül jön, amit világjárással szeretek tölteni.

Például az utóbbi egy évben végre sikerült kicsit bejárnom Európát, ami minden utazónak alap, nekem meg szinte az maradt ki leginkább. Eleinte furcsa is volt a nagy rám szabadult hirtelen jólét, de végül is mindent összegezve, ezért dolgoztam végig az elmúlt éveket, ezért a munkáért, ezért az életformáért.

Magyarországon turistaként

Az a nagy büdös igazság, hogy Magyarország turistaként szerintem több, mint jó. A szomorú az egészben, hogy ez magyar fizetéssel, és sokszor hibás mentalitással vagy elérhetetlen, vagy nem érezhető. Afféle buborék életet kell élni, avagy kizárni, ami nem tetszik. Igaz, hogy úgy nem túl valóságszerű, de sokkal jobb.

Olyan dolgokra gondolok, hogy jó hazamenni és elmenni koncertekre, színházakba, vagy egy érdekes kiállításra, esetleg leugrani valami fesztiválra. Jók a hazai ízek, és még jobb nem úgy elmenni otthonról, hogy tele kell zsúfolni a 40 kilós bőröndöt nasival meg fagyasztott disznóságokkal, mondván nem tudom hány hónapig kell azzal kihúzni. Jó dolog azt érezni, hogy ha ahhoz van kedvem, akkor igazából 1-2 héten belül otthon tudok lenni egy újabb adag hazaiért.

Továbbá csomó helyre el lehet jutni, vagy épp el lehet bújni az országban. Kirándulások, sportolási lehetőségek, egyre elismertebbek a wellness szállodák, a borvidékek, nyílnak a jobbnál jobb éttermek szerte az országban. Barlangok, fesztiválok, mithagytamki…

Azzal, hogy sok év után újra ilyen gyakran járok haza, ismét kezd normalizálódni az otthoni szociális életem. A kapcsolatok, amik évek alatt a távolsággal megkoptak, kezdenek lassan rendbe jönni, új embereket ismerek meg, és ez mind-mind fontos része az életnek.

Hiába ismerünk meg új és új embereket minden egyes helyen, számomra fontosak a gyerekkori barátságok, és talán azokat az embereket hiányoltam leginkább az évek alatt.

Onnantól kezdve, hogy az ember ilyen és hasonló dolgokra megy haza, ezt látja, és csinálja, rögtön más arcát mutatja az ország.

Az otthoni lakásomban nincs tv. Nem érdekel ki kit lőtt le, nem érdekel, melyik politikus kivel mit csinál, mit ígérnek, vagy mit hazudnak, nem érdekel melyik nevenincs iskolázatlan celeb nem tud egy helyes mondatot elmondani alannyal és állítmánnyal.

Ha kíváncsi vagyok valamire, elolvasom, ahol gondolom, ha meg szeretnék nézni valamit, megnézem máshol. Rádió is kiesik, ma már ezernyi más helyről lehet zenét hallgatni.

Leszoktam a BKV-ről, akarom mondani BKK-ról, és jól érzem magam a dugóban. Nincs undorítóan büdös, nem hallgatom mások anyázását, nem taposnak és köpnek össze influenzaszezonban.

Egyrészről kellemes meleg van az autóban, másrészről, akár felrobbanok, akár nem, a dugóból nem fogok hamarabb kikeveredni, szóval akkor már legyen kényelmes, és hallgatok valami zenét…

Nyugalomra és békességre vágyom magam körül, ilyen környezet megteremtésére törekedtem otthon, így meg rögtön más minden. Az is fontos, hogy ismervén a sokat általánosított magyar mentalitást, jobb, ha az ember nem mutogat semmit, és nem viselkedik hivalkodóan kifelé semmivel és senkivel, úgy a bajból is kevesebb jut.

Nem tudom, hol és hogy leszek pár év múlva, hiszen ma már minden, és mindennek az ellenkezője is megeshet. Az is lehet, hogy még sokáig a jelen munkáltatómnak fogok dolgozni, de az is, hogy holnap kitesznek. Ez idővel úgyis kiderül, de úgy érzem, van egy csomó hely, amit még nem láttam a világból, tehát akad még dolgom rendesen.”

HÍRMONDÓ

Mire figyelj, ha külföldi kiküldetésben dolgozol?

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy más Európai Uniós tagállamba küldenek ki dolgozni munkavállalókat a munkáltatók. Mire figyeljünk ilyenkor, hol vannak a csapdák?

Laknak itt ukránok?

Már igen, méghozzá Jászfényszaru környékén, hiszen a helyi Samsung-gyárban dolgoznak. Új szakaszba lépett a magyar gazdaság?

Havanna, csoda és romok

A kubai főváros maga a befejezetlen, tökéletlen, ápolatlan nagyváros, és mindehhez még csodálatos is, miként ezek a képek is bizonyítják.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.