Az amerikai Délről az embernek a hatalmas birtokok, a kissé nehéz, de nagyon ízletes ételek és persze a meleg jut eszébe (meg még egy csomó minden, de most hirtelen elég ennyi). Susan mai posztja után kicsit többet is látunk belőle, persze a felsorolás minden tétele megjelenik majd.

„A Határátkelő régi „törzsgárda tagjai” talán emlékeznek azokra a posztjaimra, amelyeket a nyugati parti kirándulásainkról írtam. Már régóta vágytam rá, hogy végre eljussak a keleti partra is, ami most megadatott.

Férjem rokonai szerveztek egy „reunion”-t, ami amerikai családok körében eléggé elterjedt szokás: az egymástól több száz vagy akár több ezer km-re élő családtagok időnként összejönnek, és vérmérséklet, családi hagyomány, pénztárca, anyós-após-meny-vő és egyéb rokoni kapcsolat minősége függvényében megpróbálnak pár kellemes órát, napot, vagy akár egy hetet eltölteni együtt, hogy aztán a következő pár évre legyen elegendő emlék, fotó, na meg beszédtéma arról, ki mennyit öregedett, hízott/fogyott, elvált, újraházasodott, stb., stb.

A tervezett program nemcsak férjem unokatestvéreinek meglátogatását jelentette Észak- ill. Dél-Karolinában, hanem bónuszként egy kellemesnek ígérkező óceánparti kikapcsolódást is, így természetesen kapva kaptam az alkalmon.

Persze nem tudtam megtagadni a természetem - a „travel bug” (aka „miért nem indulunk máris”) azonnal elkezdett mocorogni bennem, és kb. fél órával a jó hír után máris nekiláttam tervezgetni, mit is kéne megnéznünk, felfedeznünk a két déli államban az Atlanti-óceánnál.

Miután átszeltük a kontinenst röpke 4-5 óra alatt (persze ehhez repülőre kellett ülni :)), Észak-Karolina fővárosában, Raleigh-ben landultunk, hogy a hétvégét ott töltsük az egyik rokon családnál.

A dél-kaliforniai sűrűn lakott városokhoz, 6-8 sávos autópályákon araszoló forgalomhoz, és a nyár végére jellemzően sárgásbarnára száradt növényzethez szokott szememnek fantasztikus felüdülés volt látni a tágas tereket, nagy, és csodálatosan zöld tájat, erdőket, a gyér forgalmat…

Közhely, hogy az USA 50 állama, bár ugyanannak az országnak a részei, mégis mindegyik teljesen más, nemcsak földrajzilag, hanem kultúráját, szokásait, történelmét illetően is.

Focimeccs főiskolai módra

Ezt megismerendő, máris belevetettük magunkat a helyi életbe. :) Szombaton az észak-karolinai állami főiskola (University of North Carolina) amerikai focicsapata játszott Pittsburg csapatával, és mivel a rokonunk a főiskolán dolgozik, így egyértelmű volt, hogy a helyi csapat színeiben mi is ott drukkolunk majd a lelátón.

Egy ilyen főiskolai meccs (de talán általánosságban minden sporteseményről elmondható) az egész család számára egy szórakoztató program, még az olyan laikusnak is, mint én.

A csapatok pályára lépése előtt a zenekarok alapozták meg a hangulatot, és persze az elmaradhatatlan pompom-lányok (és -fiúk) is – dacolva a hőséggel és nagy páratartalommal - lelkesen ugráltak és buzdítottak mindenkit.

Az izgalmas meccs után volt alkalmunk egy kicsit körülnézni a nagyon hangulatos kis egyetemi városban, Chapel Hill-ben, sőt még arra is sort kerítettem, hogy találkozzam egy kedves magyar Facebook-ismerőssel, aki a családjával most költözött ebbe a városba. Milyen kicsi a világ, mindenhol magyarokba botlik az ember! :)

A városról és környékéről még azt érdemes tudni, hogy az ún. Research Triangle része, és a 2015-ös Nobel-díjat (biokémia) az egyetem egyik professzora kapta.

Az egyetem modern szárnya

És a régi épületek egyike…

Kisvárosi hangulat Chapel Hill-ben…

Helyi finomság –csirkés-sajtos szendvics (jelentem, tényleg nagyon finom! :)

Mint egy szanatóriumban

A hétvége hátralevő részében élveztük a család vendégszeretetét, legfőképpen pedig az idilli csöndet, és nyugalmat, ami olyan jellemző az elszórtan egymás mellett levő kis településekre. A hektárnyi vagy még nagyobb telkek és a sok-sok zöld látványa felért egy szanatóriumi pihenővel. :)

Persze én - praktikus énem felülkerekedett – azon gondolkodtam, hogyan győzi az ember a fűnyírást ekkora területen. A kérdésemre választ is kaptam másnap, amikor láttam, ahogy Mark, házigazdánk férje, felpattan a kis „traktorjára”, és röpke egy óra alatt le is tudta „férji kötelességét”. :)

Vendéglátónk családi háza

Délutáni idill az erkélyen

Utcakép

Ezzel a masinával még én is szívesen nyírnék füvet

Másnap jó pár órás vezetés állt előttünk. Kaliforniában megszoktuk, hogy nagyok a távolságok, így az észak-karolinai kiindulóponttól a dél-karolinai végállomásunkig levezetendő kb. 250 mérföld könnyű kis kocsikázás volt számunkra. :)

A térképre nézve, és a két államról olvasva döbbentem rá, hogy még a mi szemünkben „kicsinek” tűnő Észak- ill. Dél-Karolina is majdnem magyarországnyi területű (az előző valamivel nagyobb, az utóbbi valamivel kisebb).

A hadihajón

Első pihenőnk során a USS North Carolina nevű hadihajót jártuk be, amely ma múzeumhajóként pihen a kikötőben, de a II. világháború csendes-óceáni hadműveleteiben nagyon aktívan részt vett.

Amerika európai szemmel nézve rövid történelemmel rendelkezik, de – vagy éppen ezért - elmondható, hogy mindent, ami a történelmükkel kapcsolatos, nagy becsben tartanak.

A háborús emlékhelyek, legyen szó akár a függetlenségi, akár a polgárháborúról, nagyon jól karbantartott, remek kiállításokkal, idegenvezetős túrákkal ellátott, többnyire állami, vagy szövetségi felügyelet alá tartozó intézmények.

Legénységi kajüt – hát nem egy luxushajó, az biztos

Egy kis „luxus” mindenkinek jár… :)

Pawleys Island

A múlt után visszaugrottunk a jelenbe, és hamarosan megérkeztünk szálláshelyünkre Pawleys Island nevű kis szigetre, ahol a hét hátralevő részét terveztük tölteni a család többi tagjával. Az icipici sziget óceán felőli része gyakorlatilag a nyaralók számára bérelhető házakkal van tele, amelyek a parttól pár méterre sorakoznak.

A legnagyobb élmény számomra a meleg (!), kb. 26-28 C fokos Atlanti-óceán volt, amit megerőltető, kb. 20 másodperces gyaloglás után értünk el, kilépve a házból. :)

Az ország nyugati partján élők sajnos nem élvezik ezt a kegyet, a Csendes-óceán még a legmelegebb hónapokban sem több, mint 20-21 C fokos. Fantasztikus élmény volt minden reggel a hullámok hangjára ébredni, és megcsodálni a napfelkeltét (ami ugyancsak szokatlan volt számunkra, hiszen a nyugati parton mi mindig csak óceáni naplementéket látunk).

Látogatás egy ültetvényen

Egy déli állam meglátogatása nem lehet teljes 1. egy igazi ültetvény  meglátogatása 2. kulináris élvezetek nélkül. Az előbbire Charlestonban kerítettünk sort.

Az ültetvényekről olvasva-hallva, kettős érzelem volt bennem. Emlékeimben Tamás bátya kunyhójának nehéz sorsú rabszolgái, és kegyetlen rabszolgatartói élnek.

Most, amikor egy nagyon lelkes idegenvezető segítségével kicsit többet megtudtunk az akkori életről, és körbejártunk egy – ma már természetesen nem működő, csak múzeumként funkcionáló - ültetvényen, a kép árnyaltabbá vált bennem.

Dél-Karolinában a legtöbb helyen rizst és indigónövényt termesztettek. A rabszolgák rettentő nehéz körülmények között dolgoztak, harcolva nemcsak a nyáron szinte elviselhetetlen párás meleggel, hanem a mocsaras területeken gyakori hüllőkkel, szúnyogokkal, mérges kígyókkal. Az ültetvényesek manapság szinte elképzelhetetlen gazdagságra tettek szert.

Aztán a polgárháború ennek véget vetett. Dél-Karolinát szinte teljesen felégették az északiak, így eredeti épület az 1860-as évek előtti időkből szinte nem is maradt fent. Az általunk meglátogatott ültetvényen álló kúria egy jó része is leégett.

A 12 generáció óta (!) ugyanannak a családnak a birtokában lévő birtokot végigjárva viszont egy kis ízelítőt kaptunk arról, milyen is lehetett az élet akkor. Szinte magam előtt láttam Scarlet O’Hara-t, amint a hatalmas tölgy vagy magnóliafák alatt limonádét szürcsölget a barátnőivel, és flörtöl az aranyifjakkal. :)

Mialatt az idegenvezető lelkesen mesélt az akkori időkről, azon gondolkodtam, vajon a csoportban lévő fekete hölgy és férje mire gondolhattak. Hogyan élik meg a jelenüket és múltjukat a rabszolgák leszármazottai? Mennyire lehet túllépni a múlton, és az elért eredményekre koncentrálni?

Talán ez attól is függ, milyen indíttatást kap valaki a családban. Ha azt látja otthon, hogy nem feledve a múltat, de előre tekintve a jövőbe az ember keményen tanul és dolgozik, és eredményeket ér el, akkor talán a kollektív tudatban ott élő sebek nem fájnak már annyira.

Amerikában a faji kérdés még mindig egy borzasztóan komplex probléma, és nem tudom, vajon hány generációváltás szükséges még ahhoz, hogy a mostani feszültség valaha is megszűnjön.

Na, de a filozofálás után vissza a realitáshoz! Mi is lett ezekkel a hatalmas ültetvényekkel? Manapság sok helyen golfpályát vagy lakóparkot építenek rajtuk, és az olyan lelkes turisták, mint mi is élvezettel sétálhatnak a hatalmas parkokban.

Charleston

Egy kis déli gasztrokaland

Na, és hogy a kulináris élvezetekről is szó essék. :) Mindjárt fény derül a címben szereplő „fried butter” eredetére is. A déli konyha – akárcsak a déli kultúra – nem az aszkétizmusáról nevezetes. Akik tartanak a koleszterin-szintjük emelkedésétől, vagy attól, hogy a mérleg pár napon belül pár kilóval többet fog mutatni, azok kerüljék el ezt a vidéket. :)

De aki kicsit meg akar mártózni az itteni ízvilágban, és élvezni a sok-sok finomságot, az bátran vágjon neki a délvidék bármelyik államának! Megtapasztalva pár ételt-italt most már kezdem érteni, miért is van annyi túlsúlyos ember errefelé. :)

Az ételek fő alapanyaga a szalonna és a cukor. Nem feltétlenül párosítva, de vagy egyik, vagy másik NAGY mennyiségben. A másik jellemzője a déli konyhának, hogy imádnak mindent valamilyen zsiradékban megsütni.

Na, ennek apropóján született a családi vicc nálunk: lányom Paula Dean (híres szakács és tv-s személyiség) jellegzetes déli akcentusával jegyezte meg egyszer, hogy „now I’m going to make some fried butter, y’all” :).

Paula Dean eredetiben:

Természetesen megkóstoltuk a híres dél-karolinai shrimp and grits-t. A grits, ha jól gondolom, más néven és kisebb variációkkal, de sok nemzet konyhájának egyik alapétele, hiszen nem más, mint kukoricakása. Ezt itt sósan, tejjel vagy vízzel főzve eszik, és mindenfélével lehet kombinálni.

Fantasztikusan finom volt a shrimp-pel, és apróra vágott kolbász darabkákkal. A tenger gyümölcsei is nagy bőségben szerepelnek a menün mindenhol, aminek mi nagyon örültünk, lévén nagy pártolói mindennek, ami vízben él. :)

Shrimp and grits

Ebben az étteremben a borravalót mindenki a falra szögezi (ezt csak én állítom, de ezek tényleg mind valódi egydollárosok. Nem számoltuk össze, de pár ezer dollárnyi dekoráció van a falakon és a mennyezeten.).

Ennyi ingyenreklám után nem szaporítom tovább a szót. Aki teheti, egyszer látogasson el az amerikai délre, és biztosan állítom, nem fogja megbánni! Mi már most elhatároztuk, jövőre visszamegyünk. :)

Ui.: Most, ahogy ezeket a sorokat írom, épp a Matthew hurrikán nagy pusztításairól látom a híreket a médiában. Szomorú és félelmetes belegondolni, hogy nemrég még ott sétálgattunk Charleston utcáin, ahol most térdig érő víz hömpölyög, és a szél által kidöntött fák torlaszolják el az utakat. Remélhetőleg a károkat hamar fel tudják számolni, és helyreáll a normális élet pár napon belül.”

HÍRMONDÓ

Újabb lépés a szakadék felé

Társadalmi konzultációt kezd a jövő héten a skót kormány az újabb függetlenségi népszavazás lehetőségéről – közölte Nicola Sturgeon miniszterelnök. A feszültség borítékolható.

Készülődik az „új London”

Közben a német kormány a színfalak mögött komoly erőfeszítésekbe kezdett annak érdekében, hogy a jövőben London helyett Frankfurt legyen az EU új pénzügyi központja. Hogy mit terveznek, az itt derül ki.

Hihetetlenül kemény meccs lesz

Eddig azért nem történtek érdemi lépések Európában, mert mindenki a brit népszavazás eredményére várt, most meg azért, mert nem lehet tudni, hogyan tovább.

Egy érett város mellett és ellen

Hongkong pro és kontra, mindkét esetben magyar szemmel. Nagyon érdekes így látni egy várost!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.