Gyakorlatilag véget ér a Magyarország 2.0 pályázat (remélem, senkinek az írása nem maradt ki, ha esetleg mégis, feltétlenül jelezzétek!), a mai poszt már félig ki is lóg belőle, annál is inkább, mert Péternek már jelent meg írása a sorozaton belül. Mégis, részben még ide tartozik, és érdekes kezdeményezés is. A végén m is lehet szavazni, de már versenyen kívül, inkább az érdekesség kedvéért.
„Mi az, amihez reális esélyünk van hozzányúlni? Ötleteim nekem is vannak, legalábbis amíg a libák élnek, ahogyan a klasszikus vicc szól. De vajon mi az, amihez nem kell hozzá pozíció, tőke, apparátus, hatalmi befolyás?
Mi az, amihez erkölcsi jogunk van hozzászólni, akár Magyarországon élünk, akár nem; szóval mi az, amihez az is joggal szólhat hozzá, aki jelenleg nem ott adózik, nem ott fizeti a társadalombiztosítást – sőt esetleg egyike azoknak, akiknek a külföldre költözése otthon a szakértelem-hiányt növeli?
Mi az, amihez kellő ismeretünk van hozzászólni, akkor is, ha nem követjük a magyarországi politikai, gazdasági és más híreket?
Mi az, ami valamennyi fenti feltételnek megfelel, ugyanakkor elegendően jelentős ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele? Sőt ha már lúd, legyen kövér: van-e a marionettnek olyan szála, amelynek meghatározó szerepe lehet a magyarországi eseményekben, az ország jövőjében, miközben a fentebbi három feltétel mindegyikének megfelel?
Nyilván kitalálható: ha nem úgy gondolnám, hogy van ilyen, akkor nem írnám ezt a posztot.
Ez a poszt nemcsak poszt, hanem egyben javaslat, együttműködési felhívás. Itt leírom a lényegét; a részleteit pedig feltettem a saját honlapomra.
Exhibicionista vagyok és elismerésre vágyó, mint minden igazi tanár és egyéb színészek, akiknek számára a munkájuk eredménye mások tudása, gondolkodása változásaiban jelenik meg; de most egyáltalán nem az érdekel elsősorban, hogy kinek fog tetszeni ez a poszt és hányan szavaznak rá a pályázat keretében.
Az érdekel elsősorban, hogy lehet-e ez a poszt, ez a javaslatom az egyike azoknak a kis irritáló szennyeződéseknek, amelyek köré a kagyló az igazgyöngyöt izzadja. Ha igen: melléállok a nevemmel (a nevemet és tényleges adataimat tartalmazó honlapommal) és mindennel, amit eddig az életemben létrehoztam.
Az alapgondolatok, amelyekből a kirakósjáték összeáll:
Az egész civilizációnk átalakul
A korábbi nemzedékektől átvehető ismeretek devalválódnak. Amikor régi pilóta-ismerősöm pilóta lett, a nagymamája azt mondta neki: „Aztán, kisunokám, csak lassan és alacsonyan repülj!” – amivel persze nyilván azt akarta kifejezni, hogy kisunokám, ne vagánykodj: első a biztonságod.
Még nincs meg a kultúrája annak, hogy ne a konkrét cselekvést, hanem az értékeket adjuk és vegyük át: ez teljes tanácstalanságban, értékvesztésben nyilvánul meg.
Népvándorlás
Közben új, megállíthatatlannak látszó népvándorlás zajlik, amely a jelenlegi kaotikus formájában kiszámíthatatlan zavart kelt, a befogadó számára veszélyes és a „vándor” számára sem hozza meg a remélt eredményt (biztonságot, jobb életet). Ez tovább növeli az értékek közti zavart.
Kultúraközi hatások
Ez ráadásul gátolja a pozitív kultúraközi hatásokat: az új népvándorlás gazdasági, kulturális és közbiztonsági kockázatait kivédeni törekvő korlátozások nyilván nem a szerencsevadászokat tartják vissza és a rossz szándékkal érkező sem fog visszafordulni azért, mert a befogadás hivatalos szabályai szigorodnak.
A szigorítások éppen a színvonalas kultúra-közvetítést nehezítik, mert akit már a szigorítások puszta előzetes híre is visszatart, az nem a segélyre ácsingózó család vagy az ügyeskedő életművész, hanem a bolgár matematikus, a román szociális munkás, a magyar pedagógus.
A walzung
Pedig pár nemzedéknyi idővel ezelőtt semmi céh tagja nem lehetett az, aki mögött nem állt nemzetközi tapasztalat. A vándorévek („walzung”) bizonyítványait be kellett mutatni ahhoz, hogy a céhlegény „letehesse a remeket”. Most meg lehet valaki közgazdász, informatikus, nyelvész vagy bármi anélkül, hogy kikukucskálna a világba?
Pedig nemcsak a másutt megszerzett szakmai tapasztalatokat hozná, hanem a munkakultúra, a vezetési stílus, és általánosságban: a kultúra teljes egészében az ilyen kitekintések révén többet fejlődhet, mint száz tanulmányúttal és ezer megírt vagy lefordított tanulmánnyal.
A társadalom, amely ettől elzárkózik, az elszigetelődik – azaz kiesik a vérkeringésből. A vérkeringésből kiesni pedig… az ismert, nem túl ízléses vicc poénjával szólva: nem kell amputálni, hiszen úgyis leesik magától.
Ne számítsunk a politikára…
A politikusok ezt nem fogják megoldani. Ahhoz, hogy valaki a politikai döntéshozatal felső szintjeire jusson, olyan utat kell végigjárnia, amelyhez elemző gondolkodás, a meglévő megoldási sémák gyors alkalmazásának képessége kell és az a képesség, hogy az adott pillanatnyi problémákat megoldja: ha ezzel új problémát időz elő, azt majd megoldja legközelebb.
Ráadásul az úgynevezett demokráciákban (amelyeknek persze alig van távoli közük a klasszikus ógörög demokráciához, amelyre az elnevezés utal vagy akár a „társadalmi szerződés” felvilágosodás-korabeli tételéhez) úgy működik a vezetők kiválasztódása, mint ha abból a színészből lenne színházigazgató, aki a legnagyobb tapsot kapja és az a menza-szakács lehetne az iskolai étterem-igazgató, akinek a menüjét a legtöbb iskolás szereti.
Nem kellene csodálkoznunk, ha ilyen esetben a színházból kabarészínpad lesz és az iskolai menzán rágógumi lesz a főfogás – és csak véletlen szerencse lehet, ha néha egy-egy olyan megszállott kerül a vezetői helyre, aki felkészült is, felelősséget is érez, és mindezek szolgálatába képes állítani a tapsot… amíg bele nem pusztul.
…se a gazdasági vezetőkre!
A gazdaság vezető szereplői sem fogják mindezt megoldani, mert csak együtt, összehangolva tehetnék: ha egyikük olyan többletterheket, többlet-feltételeket vállal, amelyet a többiek nem, akkor hiába reménykedik a távlati előnyben: azt a távlatot már nem fogja vezető gazdasági szereplőként megélni, mert a pillanatnyi hátrányok kivégzik.
A két fenti pontot látom a fő oknak az „új népvándorlás”-on kívül a két hatalmas alrendszer: az oktatás és az egészségügy jelenlegi állapota kulcsának. Mind a rövid távú politikai siker (azaz népszerűség, azaz szavazat), mind a rövid távú gazdasági siker (azaz azonnali profit) szempontjából veszít, mert a versenytársakkal szemben lemarad az, aki ezekbe a területekbe többet fektet, mint amennyi az adott pillanatban elkerülhetetlen.
A civilek
A társadalomért felelősséget érző „civilek” sok marionettszálhoz hozzáférhetnek. „Meghatározó” marionett-szál is sok lehet; de ha valamelyiküknek a megérintése akár csak gyanút kelt aktuális pillanatnyi politikai és/vagy gazdasági folyamatok befolyásolására, azt azonnal támadás éri, bármit is akar – mert a hierarchikus vezetési rendszerek nem ismerik az együttműködést, a nyer-nyer játékot: itt minden újonnan felbukkanó arc riválist jelent. Tehát csakis olyan terület jöhet szóba, amely „radar alatt” fejlődhet addig, amíg elegendően naggyá nem válik ahhoz, hogy már támadhatatlan legyen.
Egy területre koncentrálni
És csak egyetlen, szűk terület célozható meg, mert a „civil világnak” sem tőkéje, sem emberi és eszközbeli kapacitása (rendszerint: sem kitartása, türelme) nincs „nagy rendszerek” hosszabb távú működtetésére.
De ennek az egyetlen, szűk területnek elegendően összetettnek kell lennie ahhoz, hogy ne lehessen egy politikai vagy gazdasági légycsapóval egyből agyonvágni, hanem olyasmi kelljen a tönkretételéhez, ami a fentebbiek szerinti politikai és gazdasági vezetésből egyaránt hiányzik: együttműködés.
Szóval valahogyan az új népvándorlás, az oktatás és az egészségügy közös határterületén kell „fogást találni”.
Eddig két és fél oldal: ez volt a bevezetés. A hátralévő szűk másfél oldal a javaslatom.
Az oktatás ügye
Tanár vagyok: az oktatás az, amihez értek. (Pardon: ez az a terület, ahol a legkevésbé érzem hiányosnak a hozzáértésemet.)
Erről az oldalról indulok, mint a másik alapviccben, ahol a legalacsonyabb árajánlatot tevőtől megkérdezik, hogyan vállalhatja az alagutat ennyire olcsón. Hát kérem, nekiállok a fiammal a hegy egyik oldalán, a barátom nekiáll a fiával a túloldalon, aztán középütt találkozunk. És mi lesz, ha eltévesztik és nem találkoznak középen – hangzik a kérdés. Hát akkor legfeljebb két alagutat fúrunk…
Az oktatás oldaláról kezdem tehát, arrafelé jelezve a kapcsolódási felületeket, ahonnan a más területek együttműködői (remélem) érkeznek majd; és várom a találkozást a többi irányból érkező megközelítésekkel.
Szóval: indítsuk újra a walzungot, a szakmai vándorévek régi gyakorlatát: a kifejezetten tapasztalat- és kultúraközvetítő vándorlást.
A képzettek vándorlása, amelyet ma a politika, a gazdaság és a közvélemény is veszélyként érzékel, legyen izgalmas lehetőség: milyen ismeretet, ötletet, módszert, ismeretséget, ajánlatot, megrendelést, kapcsolatot, szellemi vagy anyagi tőkét hoz vagy küld haza az a szakember, aki „világot látni” indult hosszabb vagy rövidebb időre.
Hozzuk létre ennek a segítő hátterét azok számára, akik nem szerencsét próbálni (és főképpen nem ügyeskedni) indulnának, hanem tervezve, felkészülve vágnak neki a mindenki számára hasznos tapasztalatszerzésnek.
Ez tehát nem szakismeretekről szól, hanem tervezésről, kalkulációról, gyakorlati felkészülésről a lakóhely, az életmód, a napi élet változásai területén. A honlapomon „útbaIGAZító” címen teszek részletesebb javaslatot.
Hozzuk létre a „magántanulók iskoláját”, amely segítő háttér a tanulóknak és szüleiknek, családjuknak, korrepetáló tanáraiknak, a háttérben egy megfelelően biztonságos jogi alappal rendelkező iskolával, amely a szükséges más szolgáltatásokon felül az érvényes vizsgáztatást nyújtja.
Hozzuk létre ennek a felnőttképzési ágát, elsősorban azokra az oktatási és egészségügyi szakismeretekre koncentrálva, amelyek a Magyarországon „feleslegessé váló”, de a fogadó országokban is szívesen látott szakterületekhez tartoznak. (Például: felkészítés hazai végzettségek külföldi elfogadtatásának „különbözeti vizsgáira”.) A cél az, hogy egyes tantárgyak a velünk megállapodó intézményekben elfogadottak legyenek, kreditpontot érjenek.
És mindezek közösségi finanszírozásához (IndieGoGo, KickStarter, Virgin, Visegrádi Alap vagy akár Mideas, Norvég Alap – és féltucatnyit tudnék még mondani) pályázzunk – és kellően biztonságos szervezeti háttérrel lássunk munkához.
Az elsőként kidolgozott anyagokkal az erre alkalmas fórumokon (Udemy, Khan Academy, Coursera, WiZiQ, Kindle vagy akár WEBuni – és féltucatnyit tudnék még mondani) máris jelenjünk meg és tegyük, amennyire csak lehet, közismertté az anyagokat és a céljaikat.
Ha ezt megtesszük, az nemcsak kézzelfogható eredmény, hanem egy jobbító szemlélet, „működésmód”, sőt jobbító, együttműködő kultúra felmutatása. Működő és alkalmazható modell, a puszta létezésével is a lehetőséget bizonyító példa. Csattanós tromf azoknak, akik kórusban mondják, hogy „mit tehetnék én egyedül”.
Mindezekhez a magam részérő a személyes közreműködésemen felül az „Élethelyzethez Igazított Tanulás” módszertant és annak két egyetemi kutatócsoportját ajánlom fel oktatás- és tananyagfejlesztés-módszertani háttérként és egy közösségfejlesztő alapítványt tanácsadó, közreműködő, adott esetben (egyik) szervezeti háttérként.
Szívesen vállalom ennek az elindítását és – élemedett koromra tekintettel – hamarosan az átadását; de szívesen fogadok társakat az indításban. Van is sejtésem, hogy kiknek a megjelenésére számíthatok már a poszt megjelenése utáni órákban...
Tisztelettel javaslom, hogy a poszttal, annak stílusával, ideillő voltával kapcsolatos hozzászólások ide érkezzenek; a konkrét javaslattal kapcsolatban a honlapon külön fórumot hoztam létre.
Szabad egyetérteni és nem egyetérteni; szabad bekapcsolódni és nem bekapcsolódni; szabad létrehozni más kezdeményezéseket is. Szabad, de nem célszerű: cikiződni, rivalizálni, károgni.
Végezetül megismétlem a több posztomban idézett bölcs szabályt, amelyet néhai mentoromtól tanultam: a jó vitát arról lehet felismerni, hogy a hozzászólások a vita tárgyáról szólnak, nem pedig a többi hozzászólóról.
Lectori salutem – üdvözlöm az olvasót, aki eddig a befejező sorig eljutott!”
HÍRMONDÓ
Magyarok a brüsszeli no-go zónában
A magyar kormány szerint Brüsszel egyik kerülete, Molenbeek egyike azoknak a helyeknek, ahol a bevándorlók már annyira átvették a hatalmat, hogy a rendőrség sem meri betenni a lábát. Nézd meg!
Ha tíz éve megbecsültük volna őket, nem mennek el
„Ha tíz éve megbecsültük volna a szakácsokat, akkor most nem ment volna ki mindenki külföldre dolgozni, és nem keresnénk a szakembereket. Még aki csak fél szakember, az is irreális pénzt kér el a munkájáért, és így kell megoldanunk a napi munkánkat.” Jó reggelt!
Folyamatos az elvándorlás az országból
Ha már a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács első előrehaladási jelentése sem fest túl hízelgő képet az ország helyzetéről, akkor tényleg vannak gondok. A testület elnöke ugyanis Kövér László, az Országgyűlés elnöke. Nézzük, mit is mond a dokumentum!
(Fotó: pixabay.com/TheDigitalWay)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek