Gyorsan megpróbálom kifogni a szelet a fanyalgók vitorlájából: nyilván senki, a mai poszt szerzője, Péter sem gondolja azt, hogy írása eljut a brit kormányfőig, ugyanakkor nem is ez a lényeg, hanem a benne megfogalmazott gondolatok, melyek most éppen levél formában jutottak felszínre. Lássuk tehát, mit tartana fontosnak megosztani a brit miniszterelnökkel Péter, akit leginkább a Londonban, sej sorozatáról ismerhettek itt, aminek ez az írás is a része.

Új életet kezdeni egy másik országban nehéz és küzdelmes folyamat mindenki számára. Pláne, ha gyerekkel vágunk neki. A Frankfurti mesék blog és a Határátkelő közös felhívása! Ha érdekel, itt olvashatsz további részleteket! 

„Üzenet Theresa May miniszterelnök asszonynak

Tisztelt Miniszterelnök Asszony!

Azért üzenek önnek, hogy elmondjam: teljesen egyetértek a bevándorlással kapcsolatos aggodalmaival.

Az én szülőhazám Magyarország. Magyarország az Európai Unió keleti végvárainak egyike; a Portugáliától az Urálig tartó teljes Európában pedig középtájtól egy picivel Nyugat felé esik.

Középtájt vagyunk a ki- és bevándorlás szempontjából is. Sokan érkeznek hozzánk, és sokan távoznak közülünk.

Ami a távozást illeti: a mi számunkra az utazásnak egészen különleges jelentősége van. Diákkoromban több mint tíz hivatalos jóváhagyásra volt szükségem ahhoz, hogy egyszeri kiutazási engedélyt kapjak Csehszlovákiába.

Amikor pedig egy alkalommal egy jóbarátomat akartam meglátogatni Sopronban, az ország nyugati városában, akkor is többféle hatósági engedélyre volt szükségem a „határsávba” történő belépéshez és Székesfehérvárnál, a határtól több mint száz kilométernyire már határőrök szálltak fel a vonatra, és megnézték, hogy kik vagyunk azok, akik nyugat felé utaznak... egy olyan vonaton, amelyik egyébként nem ment külföldre: az országon belül volt a végállomása.

Az utazásnak egészen elképesztő jelentősége van számunkra, és ezért – remélem, megérti – nagyon érzékenyen reagálunk minden olyan lépésre, amelyik az utazási lehetőségeink újbóli korlátozását helyezi kilátásba.

Ugyanakkor el kell ismernem, hogy a bevándorlás a mi számunkra is egészen érdekes problémákat vet fel. Nagyon sok értékes ember, nagyszerű szakemberek érkeznek hozzánk, de kétségtelen, hogy jelentős számban jönnek olyanok is... hogyan fogalmazzak... szóval nem azok, akiket a legszívesebben hívnánk.

A kép egyik oldala tehát az, hogy Magyarországon vannak olyan régiók, ahol az orvosoknak talán már a többsége Romániából vagy Ukrajnából érkezett (miközben mellesleg a mi orvosaink közül számosan önöknél vannak, de ez most nem ide tartozik).

A közvetlen ismeretségi körömben is vannak „bevándorlók”: például Ewa, aki a magyar férjével a hazájában, Lengyelországban akart élni, de a szükségállapot idején (35 éve) átjöttek Magyarországra: most egy gyermekotthon pszichológusa; vagy Sayed, aki doktorálni jött Magyarországra Egyiptomból, aztán családot alapított: néhány éve főiskolai tanárként ment nyugdíjba.

Ha úgy vesszük: Kolozsvárott született édesapám is bevándorló: a Budapesti Műszaki Egyetemre járt, de az történt, hogy beleszerettek egymásba egy másik egyetemistával… ez volt az ok, amelynek én lettem az okozata...

Tudjuk azt is, hogy a bevándorlók Magyarországon jelentős értéket termelnek, és a döntő többségük legálisan dolgozik, adót fizet, társadalombiztosítási járulékot fizet. Gondolom, önt jobban érdeklik az Egyesült Királysága adatai, mint Magyarországéi; de nyilván ismeri is ezeket az adatokat.

Itt csak kettőt (egy általánost és egy, kifejezetten a mi régiónkból érkező bevándorlókra vonatkozót) idézek, egy londoni és egy milánói egyetem közös kutatásából, amelynek a számításai szerint 1995 és 2011 között a bevándorlók több mint 4 milliárd font többlettel járultak hozzá a brit gazdasághoz, összevetve a született britek összességében 591 milliárd fontnyi negatív hozzájárulásával. 2001 és 2011 között a 2004-ben az unióhoz csatlakozó kelet-európai országokból frissen érkezettek nettó pénzügyi hozzájárulása megközelítette az 5 milliárd fontot. (Az eredeti angol szöveget én magyarítottam, a hibák is engem terhelnek – Határátkelő)

Eközben azonban kétségtelenül van egy olyan réteg is, amelyik segélyekre és adományokra vár, amelyik szociális problémákat okoz, sőt, mondjuk ki kereken: közbiztonsági problémákat okoz néha.

Ezeknek az aránya alacsony a bevándorlók között, viszont ők sokkal feltűnőbbek, belőlük lesz újsághír: sajnos a kevésbé tájékozottak sok esetben az ő példájuk alapján általánosítanak; a politikusnak tehát, amennyiben a „közakaratot” akarja képviselni (akár tényleges személyes meggyőződésükből, akár szavazatszerzés érdekében), szükségképpen „bevándorlás-ellenesnek” kell lennie.

A gond az, hogy az országok döntő többsége ezen a helyzeten korlátozásokkal akar segíteni, a bevándorlás nehezítésével akar segíteni.

Mintha nem vennék észre azt, hogy a korlátozások a szerencsevadászt nem tartják vissza, a segélyre ácsingozót nem tartják vissza. A bűnözőt sem tartja vissza az, hogy a legális bevándorlás hivatalos ügymenete bonyolultabb lett. Ők szerencsét próbálnak. Ha nem sikerül: odébbállnak és másutt próbálnak szerencsét.

A korlátozások, a nehezítések azokat tartják vissza, akik felelős módon döntenének, akik terveznének, akik biztonságot akarnak. A román mérnököt, a bolgár matematikust, a lengyel közgazdászt, a magyar informatikust tartják vissza akár már azok a hírek is, amelyek óvatosságra intenek.

A pedagógus, szociális munkás, nevelési tanácsadó, vállalkozás-szervező és a többi tapasztalt szakember (aki pedig bevándorló-társai gördülékeny és hasznos beilleszkedését segíthetné) lesz az, aki nem fog a bizonytalanért, kiszámíthatatlanért mozdulni; a felelős családos ember, aki hosszabb távra tervez, ő az, aki nem kezd új karrier építésébe, ha azt egy kilátásba helyezett szigorítás derékba törheti.

Belőlük lesz kevesebb a szigorítások révén, nem az építőanyag-kereskedés mellett hajnalonként alkalmi munkára várókból, a turistaközpontokban az itt a piros, hol a piros londoni változatát játszó csoportokból vagy a helyi Citizens Advice Bureau-ban (tanácsadóirodában) nyökögő angolsággal segítségért kuncsorgó soktagú családokból.

Most, hogy így négyszemközt vagyunk, biztos vagyok abban, hogy mindketten pontosan tudjuk, hogy a bevándorlási szabályok bonyolulttá és kockázatossá tétele pontosan azokat vonzza, akiknek az élete amúgy is bonyolult és kockázatos.

Ahelyett, hogy inkább közösen törnénk a fejünket azon, hogy hogyan lehetne ezt az egész helyzetet megfordítani: hogyan lehetne előnyt kovácsolni ebből az újfajta népvándorlásból, ebből a kényszerűségből.

Hogyan lehetne kihasználni azt a helyzetet, hogy eltérő kultúrájú, eltérő gondolkodásmódú csoportok keverednek, és tanulhatnak egymástól?

Az interkulturális programok keretében végre alkalmunk van nemcsak azt megmutatni egymásnak, hogy hogyan táncolunk; hanem hogy hogyan elemzünk egy helyzetet, hogyan fogunk hozzá egy probléma megoldásához.

Mi lenne, ha a jelenlegi állapotokat zűrzavar és veszély helyett lehetőségnek tekintenénk?

Mi lenne, ha most, amikor az események amúgy is a helyzet teljes átgondolására kényszerítenek mindannyiunkat, nem toldozgatásban-foltozgatásban gondolkodnánk, hanem az új folyamatok új konzisztens működésmódját alakítanánk ki?

Végülis: az, hogy az áradatból árvíz lesz vagy erőmű, okos hosszútávú tervezés és építkezés kérdése: láttunk sok példát erre is, arra is, ugye?

Nem könnyű feladat. Az ön hazája és az enyém legutóbb akkor volt ugyanannak a kulturális régiónak a része, amikor Britanniában volt a Római Birodalom nyugati határa, az európai keleti határ pedig néhány kilométerre a budapesti lakásomtól… (Ez a lakás egyébként a Duna pesti oldalán, tehát már a „barbár övezetben” van.)

Nem lesz könnyű szót értenünk. Amikor a 90-es évek elején egy brit-magyar oktatási együttműködésben vehettem részt, hónapokig tartott, mire egyáltalán egymás kérdéseit megértettük. De most itt a ritka lehetőség arra, hogy a kényszerűségből előnyt kovácsoljunk, és ez megéri az erőfeszítést.

Én nem egy kormány álláspontját képviselem, nincs mögöttem társadalmi erő, nincs mögöttem tőke. Egy, a felnőttkori tanulással foglalkozó egyetemi kutatócsoport és egy közösségfejlesztő alapítvány van mögöttem. Így aztán valójában nemigen számítok arra, hogy ön válaszolni fog a mostani üzenetemre. Tulajdonképpen még azt se igazán hiszem, hogy megnézi.

Amiben reménykedem, az az, hogy elérkezik az idő, amikor nem ellenfélként nézünk egymásra, és – a mindennapok időnkénti lehangoló tapasztalatai ellenére – nem gondoljuk azt, hogy a másikunk ki akar használni bennünket és ezt csak elzárkózással, a fékek behúzásával lehet elkerülni.

Sikeresen menekülni csak előre lehet. Ragadjuk meg az alkalmat egy közös előremenekülésre!

Mi erről a véleménye?”

HÍRMONDÓ

Az EU „nagyon fájdalmassá teszi a Brexitet”

Ezt ígérte egy lapinterjúban a szlovák miniszterelnök, akinek hazája egyben az uniós tanács soros elnöke is. Robert Fico azt is hozzátette: az uniónak „gondja lesz arra is”, hogy Nagy-Britannia rosszabbul éljen az EU-n kívül. Mondott még mást is...

Németország az új Anglia

Noha az Egyesült Királyságban a lengyel vízvezetékszerelő kiemelkedő toposz lett az évek során, a helyzet az, hogy az utóbbi években már nem a szigetország volt a lengyel határátkelők legfőbb célországa. A jövőben pedig pláne nem így lesz. Hogy miként, azt itt olvashatod el.

(Fotó: tmay.co.uk)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!