Nem kell mindent újratervezni és eltörölni Magyarországon, hiszen az alapvetően egész jól működik, ugyanakkor változásokra azért szükség lenne. Körülbelül így tudnám összefoglalni Miklós posztjának lényegét, amit a Magyarország 2.0 pályázatra írt, így aztán a végén szokás szerint szavazhattok is rá, ha tetszett (no és a Facebook-oldalon is voksolhattok). Tegyetek így, ám előbb lássuk, min változtatna a szerző! (A sorozat eddigi részeit itt olvashatod el.)
Új életet kezdeni egy másik országban nehéz és küzdelmes folyamat mindenki számára. Pláne, ha gyerekkel vágunk neki. A Frankfurti mesék blog és a Határátkelő közös felhívása! Ha érdekel, itt olvashatsz további részleteket!
„Furcsa pályázat ez, kicsit nagyképű. Hogy majd mi megmondjuk a tutit. Pedig mennyire is tudhatja egy átlagos ember, mitől működik jól vagy rosszul egy ország? Miért is értene bármivel jobban hozzá az, aki látott már egy másikat belülről?
Ez egy szakma, amit pont úgy ki kell tanulni, mint a szőlőtermesztést vagy a légtechnikát. Adatok kellenek, tanulmányok, statisztikák, komplex stratégiák, választói visszajelzések. Amatőr hétköznapi megfigyelésekből nem lehet országot építeni.
Mégis írni akarok. Látens feltűnési viszketegségemen túl, rengeteget papoltam már arról, hogy lehetséges otthon változást elérni. Kudarc lenne, ha nem tudnék legalább tíz ötletet összeszedni, amit potenciális hazaköltözőként magammal vinnék.
Külső szemlélőként
Elsőnek talán azt küldeném haza, hogy Keep calm and carry on. Nyugi, nincs nagy gond. Nem kell mindent újratervezni, eltörölni alapokig, radikálisan megváltoztatni.
Magyarország egész jól működik. Van fejlődő gazdasága, többé-kevésbé működő igazságszolgáltatása, közbiztonsága, tiszta vize és még sok mindene, amit észre sem veszünk, de máshol egyáltalán nem nyilvánvaló.
Életszínvonal tekintetében az emberiség 90%-a szívesen cserélne az átlagos magyarral. A világ legerősebb szövetségeinek vagyunk tagja. Közel vagyunk a tűzhöz, a nagyobb nemzetek nem engedhetik meg maguknak, hogy igazán rosszra forduljanak a dolgok nálunk.
Lesznek hullámok, visszaesések, de biztos vagyok benne, hogy Magyarországon mindig biztonságban és relatíve jólétben élhetnek majd az emberek a világ többi részéhez képest. Ha mégsem, az nem rajtunk fog múlni.
Sokan temették már el ezt az országot, sok száz éve és most is. Utólag már tudjuk, hogy a legkisebb körömhegynyit sem volt soha senki képes megjósolni abból, ami valójában történt.
A történelem kereke egyszerűen gyorsabban fordul, mint ahogy esetlen, pillanatnyi helyzetből induló kivetítéseink azt követni tudják. Mindig megdöbbenek, hogy hányan élik meg a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évet kudarcként. Pedig csak tegye már a saját települése főterének akkori fotóját a mai mellé.
Ha valamit közelről nézünk, benne élünk, gyakran nem látszik a változás. Pont, mint ahogy az ember saját gyerekét látva összecsapja kezét rokonod, hogy mennyit nőtt, pedig szerinted a kölyök pont olyan, mint tegnap volt.
Hazautazva nekem mindig feltűnik, mennyi haladás történt az országban. Amikor rákérdezek, az otthoniak csak vállat vonnak, hogy ja, most hogy mondod, én észre se vettem.
Tessék kicsit lelkesedni tehát. A más, pozitívabb szemlélet fontos dolog, amit egy kinti hazavihet. Akár még az is lehet, hogy reálisabban látja az országot és lehetőségeit.
Látta, hogy mások a világban hogy élnek, és ami otthon fejfájást jelent, az máshol ugyanolyan rossz, vagy épp hasogató migrén. Hány beszélgetésem volt már, amikor a partner eljutott a „bezzeg Nyugaton” szólamig, én meg mondtam az ellenpéldát saját tapasztalatból.
Persze erre meg szoktam kapni, hogy csak költözzek haza, és majd meglátom. Na de mi van, ha te látod rosszul? Mi van, ha a jövő-menő válságok hamis optikája, a hírhedten panaszkodós magyar beszédkultúra valójában eltorzítja a valóságot?
A hozzáállás megváltoztatása nyilván a legnehezebb dolog, generációk váltása kell hozzá. Ezzel egy hazaköltöző leginkább azt tudja kezdeni, hogy hitelesen képviseli az alternatívát.
Nemzeti dolgaink
Láttam azt is, hogy itt mennyire mást jelent nemzetnek lenni. Voltam például az Albert Hallban a Proms záróestjén, ahol a spontán ünneplő tömeg valahogy egészen más benyomást keltett, mint otthon.
Egybe forrt közösségnek hatottak, valahogy úgy, mint egy focimeccsen egy szurkoló csapat. Nálunk meg a nemzeti ünnepek leginkább egy nyomasztó temetésre emlékeztetnek. Balsors, akit régen tép, verjen sors keze, ismerős?
Csoda, hogy depressziós nemzet vagyunk, ha mind a két ünnepélyes alkalmakra szánt énekünk jószerivel magába forduló busongás? A Szózat szövegét például, már elnézést, én személy szerint egy sértett kiskamasz durcijának tartom. Mi ez a nemzet süllyed el hülyeség? Meg hogy népek szemében gyászkönny? Lehet, hogy kétszáz éve ez volt a helyén való nemzeti pátosz, de ma már ez többszörösen elavult.
Rendes országnak kellene lennie legalább egy olyan dalának, úgynevezett indulójának, ami reményt ad, ami fellelkesít, ami emlékeztet arra, hogy együtt el tudunk érni valamit.
Legalább az egyik nemzeti énekünk legyen már ilyen, egye fene, ha nagyon ragaszkodtok, a dallam megtartható, hogy könnyebb legyen a váltás. Én pályázatot íratnék ki alternatív szövegekre. Nem kell sietni, fenntartjuk a teljes sikertelenség lehetőségét, jó legyen az eredmény, ne haveri. Ha mást nem, legalább elindít valami közös gondolkodást a szimbólumainkról.
Vagy vegyük például azokat a nyavalyás forradalmakat. Egy sem sikerült. Egy sem. Mégis mindig ezek a hangsúlyosak. Pedig október 23. nemcsak '56, hanem 1989 ünnepe is. Nem az elbukott forradalomra kéne emlékezni, hanem hogy idővel mégiscsak összejött, amit akkor akartunk.
1989 hihetetlenül óriási dolog, hiszen - a pár évnyi, háborúk közötti időszakot leszámítva - közel ötszáz év után visszakaptuk a teljes függetlenségünket. Vegyük már észre, hogy ez a jegyzett magyar történelem fele! Ez talán nem méltó arra, hogy örömteli módon hangsúlyos legyen?
Vagy azt tudtátok-e, hogy a kiegyezésről szóló törvényeket 1867. március 20-án iktatták be? És hogy a '48-as 12 pontból tízet megvalósított? És hogy utána közel ötven év béke, és a világon is példátlan gazdasági fellendülés következett? Például lényegében megszületett a főváros mai képe? Erről miért nem beszél senki az ünnepen?
Március tizenöt is arról kellene szóljon, hogy igen, először megpróbáltuk erővel, és amikor az nem ment, tárgyalásokkal, kompromisszumokkal, kivárással, összefogással végül mégis elértük a célkitűzéseket. És hogy fényes idők, azaz siker volt az eredménye. Mert vannak sikereink is, nem csak a balsors meg a bukás. Ezekre kéne inkább emlékezni.
Lerágott csontok
Vannak otthon sürgető praktikus problémák zsákszámra. Mindenkinek eszébe jut az ország vezetése, egészségügy, oktatás. Ezeket helyretenni politikai program kérdése, ami egy párt dolga. Nyilván ehhez is rengeteg külföldi mintát lehet átvenni, de ezt itt képtelenség lenne kitárgyalni. Így csak egy-egy dolgot írok, amit láttam ezekkel kapcsolatban.
Ami kintről hozható politikában, az az aktivitás. Igenis érezze már mindenki, hogy az ő kezében van az ország sorsa; közhely, hogy mennyivel inkább így van ez Nyugaton, közhely, mennyivel inkább magáénak érzi az országa ügyeit az itteni lakosság. A brexites lázban ezt minden itt élő sokszorosan tapasztalhatta.
Magyarországon pedig különösen nem engedhetné meg magának senki azt a luxust, hogy ne érdekelje a téma. Hányszor hallottam már, hogy nincs érdemes párt a szavazólapon. Persze, mert a kicsikre már korábban el kell kezdeni szavazni azzal, hogy segítünk összegyűjteni a kopogtatócéduláikat.
Azért sincs változás, mert a nagy pártok bízvást építhetnek a magyar állampolgár elképesztő passzívumára, amikor megalkotják a nekik kedvező választási törvényeket.
Nem igaz, hogy úgysem sikerül, nem igaz, hogy nem érdemes. Annyiféleképp lehet segíteni: röplapokat osztani, aláírást gyűjteni, eljárni ötletelni, pénzzel támogatni, adományt gyűjteni, tagságot vállalni. Vagy egyszerűen csak gondolkodni arról, hogy lehetne jobb, és ezt megbeszélni másokkal.
Egészségügy
Orvos családban nőttem fel, láttam, mivel jár a szakma otthon. Sokszor kellett segítenem a számítógépes programok felállításában, beadványok elkészítésében, adminisztrációban.
Angliában minden orvoshoz van rendszeresítve egy úgy nyolcfős slepp ezekre a feladatokra, az orvos így ideje 100%-ában azzal foglalkozhat, amiből a diplomáját kapta. Otthon meg rá van kényszerítve, hogy egy érettségivel is elvégezhető feladatokat csináljon.
Magyarországon nincs feltétlen krónikus orvoshiány, csak borzasztó pazarló módon bánnak az idejükkel. Angliában történetesen kevesebb orvos dolgozik egységnyi lakosságra vetítve, mint nálunk.
Oktatás
Szingapúr tehetséges ösztöndíjas diákokat küld ide tanulni. Kifizetik a teljes PhD költségét, cserébe szerződnek a diákkal, hogy tanulmányait befejezve otthon marad X évig, és kutatni fog. Visszamenve várja egy jól felszerelt labor, és saját diákok, akikkel vagy sikerül valamit csinálnia, vagy nem.
Az a felismerés van e mögött, hogy a világ tudáscentrumai is globalizálódnak. Egyre kevésbé van értelme kis országoknak (pláne egy olyan kicsinek, mint Magyarország) drága pénzen megpróbálni világszínvonalú oktatást nyújtani, mert nem fog sikerülni. Ez egy globális folyamat, egyszerűen nem lehet vele mit csinálni.
Valahol a magyar felsőoktatás leépítése mögött is ez a jogos felismerés van, de otthon a dolognak csak a feléig jutottak el. Egyúttal ugyanis az is trend, hogy egy ország gazdasági sikere egyre szorosabban kötődik a legmagasabb szintű innovációhoz.
Magyarország azért marad másodvonalbeli gazdaság, mert nincsenek kiugróan sikeres világcégei. Nem jó egyetemeket kell tehát csinálni, hanem a külföldön tanuló tehetségeinknek kell ígéretes életpályát nyújtani otthon.
A megoldás valami olyasmi lehetne, hogy az ország kiválaszt néhány területet, és szűkös erőforrásai koncentrációjával igyekszik abban a teljes vertikumot felállítani, abszolút mércével mérve is világszínvonalú lenni.
Jól szituált nálunk például a gyógyszeripar, ami óriási belépési költségekkel jár, de extrém hasznot tud hozni, és várhatóan nagyon jól fog muzsikálni a jövőben. Koncentrált kutatóintézetek kellenének, nyugati fizetésekkel, külföldi oktatókkal, kintről hazaszervezett PhD-kel, szorosan együttműködve a magyar cégekkel.
Borzasztó lutri lenne, rengeteg érdeket sértene („miért nem inkább a klasszika-filológia?”), de nem igazán látni másik utat arra, hogy az ország gazdaságilag a világ első vonalába kerüljön.
Ez az utolsó bekezdés túl messzire kalandozik. Ez a baj ezzel a pályázattal, hogy az egyszerűnek tűnő ötletek, mint „küldjünk diákokat külföldre, akik majd hazahozzák a tudást” mögött is rengeteg okos ember által kigondolt, hosszú távú, komplex stratégia áll. Pusztán egy-egy részletét megvalósítani meg nincs értelme.
Vidék-főváros szembenállás
A magyar vidéki városok szenvednek a diplomás munkahelyek hiányától, mert az erős cégek a legjobb infrastruktúrával rendelkező fővárosba szeretnek települni. De miért is nem költözik vidékre a legnagyobb munkáltató, az állam?
Itt, Angliában nem szokatlan, hogy a jogosítványod ügyében valami sosem hallott nevű tengerparti városkába kell levelezned. Tíz év alatt nem is emlékszem egyetlen Londonba küldött hivatalos levélre sem. De jártam hatalmas katonai fejlesztőközpontban is, valami kis faluban a walesi dombok között.
A vidéki diplomás munkanélküliségre a legjobb megoldás, ha a minisztériumok, hivatalok többsége vidékre megy, akiket nem érdekel az a pár százalék veszteség a logisztikán. Volt is erre kezdeményezés pár éve, aztán szépen elhalt a budapesti lobbin. Pedig az egyik legjobb ötlete volt a kormánynak.
Közlekedési morál
Otthon nyaralva a leginkább szembetűnő különbség a gyilkos autópályás levillogós morál, nemrég konkrétan több büntetőfékezős eset is körbejárt a sajtóban.
Hét éve vezetek itt, de még csak hasonlóval sem találkoztam. Ha valahogy a belső sávban sikerül béna kacsáznod, a mögötted jövő teherautónyi Land Rover először kicsit diszkréten megközelít, jelezve, hogy ő igazából nem bánná, ha mehetne, majd kicsit visszaesve szépen felveszi a ritmusod, konstatálva, hogy egy buta mazsolával hozta össze a sors.
Belülről előzni csak pár perc után, ha meggyőződött róla, hogy tényleg teljesen hülye vagy. Ha a vezető közben szét is robban az idegtől, nem villog, nem integet szinte a hátsó ülésedről.
Egy hónapja láttam egy belső sávos hetvenes emberkét, aki mögött már kilométeres ám roppant udvarias sor állt, mikor végre belenézett a visszapillantóba.
Ez se ideális, de még mindig jobb, mint a magyar, ahol egy civil rendőrautó egyetlen Budapest-Balaton menetben, simán szabályosan, biztonságos követési távolságok betartásával vezetve, legalább öt-hat életveszélyes helyzetbe kényszerítő idiótát tudna lekapcsolni. Nagyon szomorú, hogy ezt így hagyják megtörténni.
A kutyák…
Magyarországon emlékeim szerint a kertes házas lét első számú ősellensége - a flexszel holtversenyben - a szabadban tartott kutya. Itteni tartózkodásunk során évek alatt egyetlen nyüszítést sem hallottam, se nappal, se éjszaka.
Nincs kötelező hangszálműtét, csak a gazdi komoly bírságokkal felelős azért, hogy az állata ne zajongjon. Így aztán megoldják. Kegyetlenül bevezettetném otthon - aki kutyát akar tartani, intézze el, hogy az állat csendben legyen, nincs kifogás. Ha kell, egész estés hangfelvételekkel tudom igazolni, hogy a dolog lehetséges.
Liszt Ferenc nemzetközi
Rengeteg repülőtéren jártam már a világban, de a budapesti vezeti a negatív toplistát. A repülőtér minden országban az első benyomás. Ehhez képest hihetetlen országimázs-rombolás, szégyen és gyalázat, ami ott egy talpas turistát fogad.
Taxishiénák, nehezen értelmezhető jelölések, kötelező taxi vagy 200E busz lyukasztással és mogorva, nyelveket nem beszélő sofőrrel, szétrázó gyorsforgalmi, köki mélygarázs lerohadt lépcsőkkel.
Nem is értem, hogy az emberek miért nem szállnak vissza az első visszafelé tartó repülőre. Ha már évtizedek alatt nem sikerült megcsinálni a kötöttpályás kapcsolatot, legalább egy direkt beszállófolyosó legyen a buszhoz szemben a kijárattal, a járat meg ingyenes legyen a metróig.
Ez már több is lesz, mint tíz, küldetés teljesítve. Persze lehetne simán írni egy ellenkező irányú posztot is, hogy mit kéne az ittenieknek áthozni Magyarországról. Csapot mondtam már...?”
HÍRMONDÓ
Furcsán jutott a kormány a határátkelők adataihoz
Többen jelezték, hogy nem értik, hogyan kaphattak levelet Orbán Viktor miniszterelnöktől a kvótareferendum kapcsán, amikor meg sem adták a külföldi címüket. A megoldást a követségek körül kell keresni.
A külföldi munkaerő helyett a magyarokat kellene visszacsábítani?
Az LMP társelnöke megtalálta „azt a 250 ezer vendégmunkást, akiket a kormány be akar hozni Magyarországra, szerintem most Londonban vannak és magyarok, és őket kellene hazahoznunk”. Na, ja. Részletek itt.
Duplán fizethetnek egyes angliai magyarok?
Mielőtt bárki a szívéhez kapna, azokról van szó, akik magyar cégtől vannak kiküldetésben. Bár én meg lennék lepődve, ha nem születne megoldás a problémára, amiről itt olvashattok bővebben.
(Fotó: pixabay.com/charlemagne)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Az utolsó 100 komment: