Nagyon érdekes végigkövetni, ahogyan egy-egy ember végigmegy a határátkelés különböző szakaszain. Az eheti ajánló két posztja is kötődik ehhez a témához, hiszen míg az egyik írás szerzője lassan egy éve lesz Luxemburgban, és éppen most éli meg a hazavágyódás időszakát, addig a második ajánlatom írója éppen öt éve él Londonban, és teljesen máshogy látja a helyzetét. Végül ajánlok egy írást a hátizsákos kalandozás veszélyeiről is.
Kezdjük hát azzal, milyennek látja helyzetét Luxemburgban Vera közel egy év elteltével! Ez már a határátkelésnek az a szakasza, amikor az ember elkezd hazavágyódni…
„Nekem idénre A Nyaralás az elmúlt tíz nap volt Budapesten, már június eleje óta vártam, de aztán egyszer ugye még voltunk otthon egy hónapja is. Persze telezsúfoltam programokkal az otthonlétet, meg igyekeztem mindenkivel eleget találkozni - nyilván nem sikerült, de nem is voltak illúzióim -, meg igyekeztem közben nem igyekezni.
Ennek hatására el is kezdtem arra vágyni, hogy egyszer úgy legyek otthon, hogy tényleg ráérek, mondjuk hetekig, és akkor nem gond, ha valakivel nem fér bele pont aznap találkozni, mert össze tudunk futni másfél héttel később is, és nem is csak egy órára, hanem akár háromra. Most értékelem csak igazán a fontos emberekkel egy városban élést.
Szar ez a kétlakiság, na. Mert mielőtt megyek, már számolok vissza, hogy mikor leszek már ott, és akkor az ittlét utolsó napjaiban nem értékelem eléggé azt, ami itt van, Budapesten meg ugyanez, az ottlét kb. felétől elkezd nyomasztani, hogy mindjárt kell visszajönni, és nem tudom, mikor megyek legközelebb, és búcsúzkodni kell, brrr.
Kell a fenének ez a macera, ilyenkor úgy érzem, nem éri meg itt lenni, inkább haza akarok menni. Aztán visszaszokom, itt a lakás, a város, a munka, direkt nem akarom írni, hogy a pénz, pedig hát de, itt van a pénz is, meg a terv, hogy elkezdem a jogsit... (...)
Egészen behergeltem magam, hogy én haza akarok menni innen pár év múlva. Merthogy Luxembourg nekem nem tudja megadni azt, amire igazán vágyom, hiába tud egy csomó olyasmit, amit otthon hiányoltam/nék. Meg hogy sokkal jobban hiányzik a családom, mint gondoltam az elején.
Asszem, a határátkelés új fázisába léptem. Ma beszélgettünk erről B.-vel, aki mondta, hogy nehogy hazamenjünk, ő azt semmiképp nem akarná, nem lenne (annyi) pénzünk, nem lenne (ilyen jó) munkánk, mindenki szegény, minden szar, itt sokkal jobb. Tudom, hogy igaza van, de mégis úgy érzem (most!), hogy a minden szar ellenére is nekem lehet, hogy jobb lenne otthon.
Illetve most, hogy írok erről, az is eszembe jut, hogy én korábban azt gondoltam a mostani (elme)állapotomhoz hasonlóan gondolkodó emberekről, akiknek semmi se jó, hogy miért nem saját magukban keresik a hibát ahelyett, hogy az országra kenik az elégedetlenségüket. Elképzelhető, hogy már megint meggondolatlanul ítélkeztem? (Kizárt dolog. De akkor bennem van a hiba? Na, az meg pláne! :P)
Egy hónap híján pont egy éve vagyok itt. Még nem tudom, meddig leszek, de remélem, hogy a most érzett boldogtalanság?, szomorúság?, csalódás?, fene tudja, mi, hamarosan elmúlik.”
A teljes posztot itt találjátok, szerintem nagyon érdemes elolvasni!
Hidd el, itt vagy
Amikor eltelik pár év, az ember jó esetben úgy érzi, befogadta a város, beilleszkedett és nincsenek benne kérdőjelek döntése helyességét illetően. Így érez most, öt évvel Londonba költözését követően az Életem morzsái blog szerzője.
„Oh, csípjetek meg, hihetetlen. Eljöttem otthonról olyan gondolatokkal, hogy majd lesz valahogy. Csak ne keljen visszamennem egy jó darabig. Semmi egyéb mást nem vártam, s ezek az évek egy csodálatos utazás részeivé váltak. A londoni életem részévé – hogyan telepedtem le és a teljesen ismeretlenben hogyan jöttek ismerősök és barátok.
Jó volt megélni mindent, minden egyes élményt, új ismeretséget. Plusz megismerni egy számomra hatalmas és elképesztő várost. Kellemes, sőt mámorító visszagondolni az első találkozásra a Big Bennel, a Trafalgar térrel, a Piccadilly Circussal, na és mikor először jártam Greenwichben is.
Számtalanszor el kellett magamnak mondanom, hogy igen, hidd el, itt vagy. Most. Ez nem egy álom, ez a város a lakhelyed.
Az első két évem tényleg azzal telt, hogy kezdtem felfogni, hogy megkaptam a lehetőséget. A lehetőséget, hogy a 20-as éveimet ebben a nemzetközi légkörben és pezsgő metropoliszban élhetem le.
Visszagondolva, a pozitív élmények jóval többségben voltak bármilyen negatív élménnyel szemben. Én magamról mindig is hittem, hogy a pezsgő személyiségemmel jót hoztam, egy pici kis színfoltja lehetek Londonnak. És ha én így álltam a városhoz, London is így állt hozzám. Befogadott.
A legszebb dolog, hogy London hagyja, hogy önmagam legyek. Megismerhettem magam, rájöhettem, hogy ki is vagyok valójában. Itt bárhogy szuper az ember. Nem számít, hogy 70 kilós, szemüveges, pink, hippi, rocker valaki, így szeretjük.
És nem ciki mosolyogni. Bárhogy, bármilyen színesen felöltözhetek, és fogaimat megcsillogtatva végigsétálhatok a Temze parton. Pont így leszek tökéletes. Ha holnap lilára festetném a hajam, szivárványszínre bekenném az arcom, azt is elfogadnák.
Nagyon köszönöm a városnak, hogy kiteljesedhettem elvárások nélkül. Itt szőkültem be és hagytam el a szemüveget is végleg.
Köszönöm továbbá, hogy megismerhettem az angol kultúrát. Rájöhettem, hogy a tea valóban finom tejjel, és hogy itt mindent olaj és zsír nélkül sütünk. Plusz olyan gyümölcsöket is volt szerencsém megismerni, amiről otthon nem is hallottam/kóstoltam még. Például mangó, papaya.
Köszönöm Londonnak, hogy munkát adott. Pénzt kereshetek, s utazásokra is futotta. (...) Köszönöm a városnak, hogy önállóságra nevelt, hogy az elmúlt évekért én lehetek a felelős. Végre. Az elmúlt 5 évért nincs bűnbak, nincs de…mert a szomszéd, a rokonság, x illető miatt történ így és így.”
A teljes írást itt találjátok, olvassátok el!
A hátizsákos kalandozás veszélyei
Hátizsákkal nekivágni a nagyvilágnak izgalmas kaland, és persze az ember hajlamos a pozitívumait látni, azért veszélyekkel is jár, amint ezt a maga bőrén tapasztalta meg a Femaleyeti blog szerzője is.
„Tíz hónapja utazom, és állíthatom, hogy eddig eléggé úgymond veszélytelen volt és kevésszer tudok visszagondolni arra, hogy megijedtem vagy igazán féltem. Igaz mindig résen vagyok. Ázsia veszélytelen, ha az ember a kitaposott ösvényen marad és vannak mindig emberek körülötte. Nagyon sok a backpacker egész DK-Ázsiában egész évben.
Amit viszont megtanultam az elmúlt héten ennek van egy hatalmas hátránya is. Nagyon sok a fiatal huszonvalahány éves backpacker, akik csoportokban utaznak. Ők forró nadrágban járnak meg a fél mellük kilóg a topból még templomokba is így mennek be.
Itt vannak ezek az ázsiai férfiak, nézik egész évben ezeket a ledéren öltözködő nyugati csajokat, aztán persze a csajokat nem érdekli, hogy felcsípjenek egy ázsiait. Ott maradnak ezek az ázsiai férfiak kiéhezve nyugati nőkre és megpróbálnak élősködni az egyedül utazó nyugati nőkön, ha esetleg útjukba téved egy. Mint ahogy én is… két nap egymás után…
Első eset
Egy nemzeti parkban motoroztam egyedül a semmi közepén. Láttam egy férfit az út szélén ült a motorján. Tisztán éreztem, hogy vár valakire és az a valaki nem a haverja. Belső hang egyből mondta, hogy ez a csávó gáz. Visszafordulni már nem tudtam úgyhogy elhajtottam mellette.
Megtanultam az utam során, hogy mindig magabiztosnak kell tűnni, bármi a szituáció, hiszen ezzel lehet csak megúszni dolgokat, ezért sem fordultam vissza, csak tovább hajtottam.
Aztán rá 1 percre elhajtott mellettem. Megálltam és előkaptam a térképet megnézve merre is van a legközelebbi civilizált rész. Erre jön ez a férfi a másik irányból, majd megáll a motorjával mellettem.
Mondja, rossz irányba megyek és menjek abba az irányba, amerre nincs semmi, mondván arra van egy falu. Én megköszöntem neki ezt mosolyogva, tettetve, hogy nem félek és nem is tudom, hogy ő egy szemét alak.
Erre ő jól megragadt engem, automatikusan sikítottam. Hála istennek megijedt és elhajtott, igaz még hátranézett többször, merre megyek. Vártam, hogy eltűnjön a látókörből és elindultam a másik irányba.
Ez természetesen nem vette el a kedvem az utazástól, viszont elvette a környéktől, úgyhogy úgy döntöttem, aznap este fogok is egy buszt és elmegyek északra pár száz kilométert. Így is történt. Új környék, tiszta lap.
Második eset
Béreltem egy biciklit másnap ezen az új helyen és ismét egy idő után letértem a megszokott ösvényről, hogy megcsodálhassam Vietnam fantasztikusan szép, turistáktól nem túlzsúfolt részét.
Biciklizek a falvak között, amikor elhajtott mellettem két vietnami férfi egy motoron. Rá 2 percre már követtek is. Nagyon megijedtem, amikor nagyon közel hajtottak és lelassított a motor mellettem.
Ezek is jól megragadtak ismét, automatikusan sikítottam. Erre ők megfordultak, viszont 20 méter után megálltak és nézték, merre megyek. Hessegettek a kezükkel, menjek tovább. Még most is csodálkozom magamon, hogy maradhattam ennyire hidegvérű az egész dolog alatt.
Azt hiszem, kényszerhelyzetben sok mindent tanulunk, és sok minden megy automatikusan. Persze egy tapodtat sem mozdultam. Az út tovább még annál is kihaltabb helyre vezetett.
Nem is gondolkodtam, hiszen sokkban voltam kicsit, úgyhogy nem is tudom, honnan jött az ötlet, de elővettem a telefonomat és ordítottam, hogy hívom a rendőrséget, erre hála végre ezek is megijedtek és elhúztak.
Két nap egymás után… (…)
Minden rosszban van valami jó
Én szeretem meglátni a rossz dolgokban a jót. Ebben is megláttam, hiszen rájöttem, erős vagyok, sőt, még erősebbé tettek ezek a tapasztalatok. Nemcsak, hogy erősnek kell lenni ezeket átélni, de fel is kell dolgozni egyedül, majd pedig megosztani édesanyámmal, majd pedig veletek.
Ismét erősödtem és az felbecsülhetetlen értékű az életemben. Biztos jó dolog, ha mindig van valaki az ember mellett, bár szerintem sokkal jobb, ha tudja, hogy amikor nincs ott senki, akkor is meg tud birkózni mindennel."
A teljes történetet itt olvashatod el, mit mondjak: tanulságos...
HÍRMONDÓ
Ukrajna lenne a megoldás a magyar elvándorlásra?
Hiába a politika húzódozása, egyre nyilvánvalóbb, hogy valahonnan pótolni kell a nyugatra vándorolt munkaerőt, és ha ez belülről nem megy (márpedig egyelőre úgy tűnik, nem megy), akkor kívülről kell. No de honnan? A választ itt olvashatod el.
Lebuktatnák a kamuzó politikusokat
Elég sok minden elhangzott az Egyesült Királyság uniós jövőjéről szóló júniusi referendum felvezetőkampányában, és sajnálatos módon az állítások egy részéről utólag kiderült, hogy nem csak hogy tényszerűen nem igazak, de még maguk a politikusok sem gondolták komolyan őket. Éppen ezért most egy civil szervezet komoly változásokra szólított fel, ha érdekelnek a javaslatok, ide kattints.
„Idős szüleim tartanak csak vissza”
„Én is készülök kimenni innen. Idős szüleim tartanak csak vissza, mert ők nyugdíjas lévén már nem tudnak dolgozni, így rám szorulnak, nem csak pénzbeli támogatásban, hanem a háznál lévő munkában is. És ha kimegyek, mi lesz velük, ha már nem bírják magukat? Meghalnak egy kórházi ágyon? Vagy bedugják őket egy otthonba, ahol ki tudja, hogy törődnek majd velük?” A levél további részét elolvashatod itt.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek