Volt egyszer egy úszó, aki azért nem tudta teljesíteni a korábban egyébként már teljesített távot, mert nem látta a túlpartot, a célt. Mert a cél szem előtt tartása ad erőt a magunk elé kitűzött feladat teljesítésére. Erről is szól Péter mai írása, no meg arról, hogy ne növesszünk kopoltyút a víz alatt, azaz ne fogadjuk el a helyzetünket, ha többre is képesek lennénk. (Korábbi posztjait, a Londonban, sej sorozat előző részeit itt találjátok.)

Londoni minialbérlet (Fotó: rightmove.co.uk) 

Ha víz alá kerültél, legalább ne növessz kopoltyút!

Kedves osztott lakásban lakó, a fürdőszoba szabad időszakait leső, magad által sodort cigarettát szívó, a félkész ételeidet hazai fűszerekkel javítgató, a sarki török boltban az árcédulákat tüzetesen összehasonlító, a lakótárs mosogatószeréből igazán csak egy cseppet használó, a kölcsönvett lábosát az eredeti helyére milliméter pontossággal visszatevő, a tervezett hazautazást megint elhalasztó, a mosott ruhát a szobádban szárító, azt a néhány megállónyi távolságot inkább legyalogló, fizetésnap előtt a bolt önkiszolgáló kasszájánál hosszasan aprópénzt dobáló, múzeumokat és színházakat csak kívülről látó, az otthoniakkal könnyed mosolyú virtuális beszélgetéseket folytató, fizetésnapon a bankszámládat mindig kis szorongással lekérdező, a városból csak a lakásod és a munkahelyed közti útvonalat ismerő, egymás haját szemmérték-alapon levágó, időnként az otthoni kerttel álmodó, hétvégén megint a szobádban pihenő, „nemsokára hazamegyek és létrehozom az otthoni vállalkozásomat”-tervezgető, az idegen nyelvet a nálad is rosszabbul beszélőktől elleső honfitársam!

Csak erre vigyázz: ha víz alá kerültél, legalább ne növessz kopoltyút: ne fogadd el ezt a helyzetet, ne erre rendezkedj be!

Moldova György egyik kis könyvében, egy „jótanács-gyűjteményben” olvastam ezt a mondatot, amelyet most alcímként is használok. Közben pedig azt látom, mintha az itt élők többsége változtathatatlan adottságnak tartaná a pillanatnyi helyzetét: az otthoninál alacsonyabb szintű munkát, a minimálbéres „társadalmi státuszt”, az ügyintézés aktuális zavarait, a kezdeti bizonytalanságot, vagy akár a saját nyelvi nehézségeit.

Többeket láttam „feladni”: hazautazni néhány hét után. Mindegyikük az adott helyzetét vetítette ki magában az egész jövőjére. Az adott helyzetére mondta azt, hogy nem akarja tovább így; és ezt úgy értelmezte, hogy nem akarja tovább itt. Mintha az „így” és az „itt” szükségképpen egyszer s mindenkorra ugyanaz lenne.

Többeket láttam belefásulni, és már örülni a „szerződéses” munkának, amikor a szakképzett asztalos lelkesen lohol a pékségben a zsemle-csomagoló éjszakai műszakban, a logisztikai mérnök és az otthon egykor sikeres dj a szemetesautókat vezeti éveken át, a majdnem-végzett szociális munkás pedig örül, hogy takarítóból éjszakai recepcióssá léptette elő a szálloda.

Ehhez lépest természetesen tündérmesének tűnik az (egykori) otthoni élet… még akkor is, ha tudjuk, hogy az az otthon, az az ország már nem az, nem ugyanolyan.

De akkor is abban nőttünk fel, az ottani nyelv az anyanyelvünk, az ittenit pedig kínlódva tanuljuk, sokkoló döbbenetként élve meg egy-egy angol szó tucatnyinál is több magyar jelentését.

(Csak egy példaként: „illiberal” (a dictzone.com alapján): antiliberális, bigott, fösvény, fukar, illiberális, kicsinyes, korlátolt, közönséges, műveletlen, nem szabadelvű, ordenáré, szabad emberhez nem méltó, szervilis, szolgai, szűk látókörű, szűkmarkú.)

Úgy érezzük, hogy ebben a földben soha nem tudunk gyökeret verni – miközben az otthoni gyökereink körül… hoppá: most olvasom, hogy már a termőföld is eltűnt!

Hajlamos az ember ilyenkor lelkileg elfáradni és azt hinni, hogy nincs tovább: hajlamos érzelmi alapon menekülésbe kezdeni. Ez az, ami ellen írtam ezt a bejegyzést.

Mivel pedig, felmérések szerint, az emberek túlnyomó többsége, ha több közlést kap egymásután, akkor az utolsóra emlékszik legjobban, ezért ennek a bejegyzésnek most vége: nem akarom, kedves Olvasó, hogy most elterelődjön a figyelmed ahelyett, hogy a kulcsmondatra emlékeznél: ha víz alá kerülsz, legalább ne növessz kopoltyút!

Augusztus 7.: Duplán dupla – vagy semmi

Az egyórai minimálbér 2016-ban Magyarországon 639 forint, az Egyesült Királyságban 7,20 font: ez 350-450 Ft/£ árfolyamon (vagyis az elmúlt hónapok legmagasabb és legalacsonyabb árfolyama kerekített szintjén számolva) 2.520-3.240 Ft: a magyarországi minimálbér négyszerese-ötszöröse: a legrosszabb átváltás esetében is a duplának is duplája.

Egy komoly elemzésben persze most meg kellene említeni azt is, hogy Magyarországon több százezernyi közmunkás hivatalos jövedelme van a minimálbér alatt, tehát ha összeszámolnánk, hogy mennyit keresnek azok, akik a rendelkezésükre álló lehetőségek szerint a nekik járó minimumot kapják, akkor ennyien „rontanák a statisztikát”; továbbá meg kellene említeni, hogy az Egyesült Királyságban az évi 11.000 font alatti (a legrosszabb átváltással: a havi 320.000 Ft alatti) jövedelmek adómentesek, és ami a magasabb jövedelmi kategóriákban az adózás után megmarad, abból is legfeljebb 20%-os forgalmi adóval vásárolhatunk… de legyünk nagyvonalúak: maradjunk a négyszeres szorzónál, a dupla duplájánál.

Vagy a semminél. Mert középút nincs.

Most kicsit fáj a derekam. Tegnap délben hívott fel az ügynökség, hogy be tudok-e menni egy délutáni műszakra a chips-gyárba. Nagyon sokan voltak az ottani rendszeres „agencys” dolgozók közül, akik lemondták a délutáni műszakot a remek időre való tekintettel: a nap órákra is kisütött és a hőmérséklet meghaladta a 25 fokot: itt ez augusztusi kánikulának számít. Ennek köszönhetem, hogy én is kaptam telefonhívást; és természetesen be tudtam menni, mert ez is 8 óra (levonva belőle a félóra szünetet).

Csak kipihenni nemigen tudtam magamat: pénteken 10 órányit dolgoztam egy raktárban (közben egy óra szünettel), ahol kamionok tartalmát kellett kipakolni.

De nem is akartam pihenni, hiszen ezen a héten összesen ezt a két hívást kaptam (miután csütörtökig még semmi munkám, azaz semmi jövedelmem nem volt).

A heti jövedelmem tehát végül (9+7,5)×7,20 = 118 font és 80 penny. Mennyi fog ebből a számlámra kerülni? Hahó, az előbb megírtam: a teljes összeg, azaz 118 font és 80 penny.

(Igaz, ehhez tartozik, hogy tőlem biztosítást se vonnak le. Különféle kategóriák vannak ebben: bevallom, nem értem őket igazán, de annyit látok, hogy 12% a legmagasabb, amennyit National Insurance címén levonhatnak.)

Ez eddig szép; de a szobám heti bérleti díja 90 font. A maradékból kell megélnem, élelemmel és háztartási cikkekkel, fodrásszal és ruhatisztítóval és a táskám leszakadt fülének a megjavíttatásával – persze új ruha-cipő és más beszerzés nélkül. Nem rossz: valamivel több, mint 4 font jut egy-egy napra. Volt már rosszabb is… és biztos, hogy lesz még rosszabb is.

A jogszabály előírja ugyanis, hogy mennyi a minimális órabér; de egyáltalán nem írja elő, hogy mennyi a minimális óra… Ugyanabban a raktárban, ahol most voltam, az előző héten már dolgoztam egyszer: akkor négy óra után (amikor egy kamion kipakolását befejeztük) közölték, hogy mehetek is haza…

Négyórai minimálbér 28,80: múlt heti bérként ennyi került a számlámra, mert azon a héten összesen ennyi munkát kaptam – persze a lakbérem 90 font volt arra a hétre is.

Ismétlem: ez a minimális órabér (25 évesek és idősebbek számára). Az átlagfizetés az Egyesült Királyságban több mint kétszerennyi, Londonban pedig ennél is magasabb. (Nem igazán tudományos forrás, de nyilván tény-adatokra támaszkodik ez a cikk.)

De számoljunk a továbbiakban csak a minimummal!

Tehát: ha valaki 25 éves vagy idősebb és az Egyesült Királyságban napi rendszerességgel minimálbérért dolgozik, mondjuk heti 5 napon át napi 8 órát fél-fél óra szünettel, annak a havi átlagjövedelme 1.170 font. (A hiteles adatok a brit kormány honlapján.)

Ebből átlagosan havi 51 font (az évre együttvéve 608 font) jövedelemadót fizet (az évi 11.000 font feletti összeg 20%-át). Mondjuk, hogy a „legdrágább” biztosítási kategóriába esik és 12%-ot levonnak emiatt: az havi 140,40. Marad 978,60. Ha az enyémhez hasonló szobát bérel, annak a havi díja 390 font.

Mondjuk, hogy elkölt 200 fontot közlekedésre: ennél többet nemigen lehet, csak ha naponta taxival megy munkába. (Ezek egyébként a magas, londoni árak. Más településeken olcsóbb az élet.)

Akkor is közel havi 400 fontja (140-180.000 forintja) marad a zsebében adózás, lakhatás és közlekedés után, egy olyan országban, ahol az élelmiszerárak körülbelül a magyarországi szinten vannak, a ruhanemű és a műszaki cikkek olcsóbbak (és jobb minőségűek).

Mondom: ha valaki az Egyesült Királyságban napi rendszerességgel dolgozik. De ezt elérni: nekem egy év alatt nem sikerült. A magam jövedelme az idei év első felében [igazi adatokat írok, mint ebben a poszt-sorozatban mindig] 3.043,20 volt, azaz havi átlagban 507,20: a fentebb kiszámolt minimumnak nem egész 45%-a. Ebben a félévben hét olyan hét volt, amikor a heti jövedelmem kevesebb volt a heti lakbéremnél, azaz minden egyes hónapra legalább egy ilyen hét is jutott.

Ilyen helyzetben egyébként nagyon nagy tartalékot is kell képezni, mert soha nem tudom előre, hogy mi lesz. Hitelt pedig nem kapok. Megpróbáltam: amíg nem tudok igazolni legalább havi ezer font rendszeres jövedelmet, addig még a helyi Provident sem áll szóba velem – márpedig épp az a gondom, hogy semmiféle rendszeres, kiszámítható jövedelmet nem tudok igazolni.

Ott lebeg a szemem előtt, hogy ha legalább kamion-kipakolásra napi rendszerességgel hívnának, akkor milyen szinten élhetnék; és naponta nyomaszt, hogy a jelenlegi tartalékom éppen egy hétre elég, napi egy fontnyi legolcsóbb kenyéren és két pint tejen élve és rettegve attól, hogy mit csinálok, ha a fogam fájni kezd, nagyobb betegségről nem is beszélve; és nem tudhatom, hogy a jövő heti/havi jövedelmem mennyi lesz: duplán dupla – vagy semmi.

Középút viszont nincs: vagy duplán dupla, vagy semmi sem. Nem mondhatom azt, hogy kérem szépen, én megelégszem a magyarországi jövedelemnek a „sima” duplájával, de tessenek engem hat óra után hazaereszteni, vagy legalább elnézni, hogy a magam életkorában az is eredmény, ha a lelkes és kicsattanó egészségű huszonévesekre méretezett hatórás normát én nyolc óra alatt teljesítem: legfeljebb azt a kamiont, amelyik rögtön tovább indulna, nem én pakolom ki; legfeljebb az udvarnak azt a részét, ahol a törmelék fellapátolását rám tetszettek bízni, akár az ebédidőm terhére, de a magam tempójában lapátolom.

Azt sem mondhatom, hogy itt egy társam: adják kettőnknek azt a feladatot, megelégszünk fele-fele fizetéssel, de hadd osszuk meg a munkát és ne kelljen holnap sebekkel borítva bejönnöm, mert nem tagadom: a hetedik-nyolcadik órában már nem tudom könnyedén elkapni a kamionról ledobált 10-12 kilós kartondobozt, hogy egy pillanat alatt szépen elvágólag a raklapra helyezzem, és már vissza is forduljak, mire repül a következő keménysarkú doboz.

Ha nem akarok a vékonyka, szépszemű indiai lányok előtt erejüket fitogtató fiatalemberekkel rivalizálni, akik izmaikat ugráltatva feldobják a teli ládákat a galériára, hanem én inkább felviszem azokat a lépcsőn: engem tartanak lassúnak.

Ha egy pillanatra megállok, hogy kiegyenesítsem a hátamat: rám szólnak akkor is, ha behozom ezt a pillanatot, amíg a többiek cigarettázni mennek, hiszen én úgysem dohányzom.

Ha a munkanap első negyedóráját azzal töltöm, hogy az udvaron helyet csinálok a szemeteskonténereknek, amelyeket a nap folyamán ki kell majd gurítanom, akkor ennek nemcsak az a hatása, hogy abban a negyedórában négy konténer „felgyűlik”, hanem az is, hogy utána viszont gyorsan és rendezetten kerülnek az udvarra – de ha véletlenül épp abban a negyedórában ellenőriznek, akkor elküldenek és az adott munkahely a továbbiakra „letilt”, hiába volt meg a korábbi napokban a feladat egészére kiszabott időben a feladat egésze.

És főképpen ezt nem mondhatom: ne tessenek azt elvárni, hogy „harcoljak a feladatokért”, és az arcomról a boldog öröm sugározzon. Egyetlenegyszer mondtam egy ügynökségen, hogy a kevésbé lelkesítő feladatokat is kész vagyok elvégezni – a regisztrált munkakeresők közé sem voltak hajlandóak felvenni.

„A mi megbízóink olyan munkavállalókat keresnek, akik minden munkafeladatot lelkesen végeznek el” – mondták szemrebbenés nélkül; ami azt jelenti, hogy hazug munkavállalókat keresnek, mert nem hiszem el, hogy bárkit is lelkesítene, ha nyolc órán át mondjuk egyforma olajos motorkerékpár-alkatrészeket kell tisztogatnia vagy a futószalag sebességével kell chipseszacskókat felkapnia és 3-4 szempont szerint ellenőrizve pontosan megszámolva dobozba tennie (2-3 zacskóval többet, mint amennyi könnyen belefér). [Természetesen itt is minden egyes példa valódi.]

Vagy csinálom, abban a tempóban, azon a módon, ahogyan a többi, vagy egyáltalán nem: még arányosan csökkentett bérért sem.

Duplán dupla – vagy semmi.

Felvállalom tehát a hátfájást, a reggel hat órai kezdést vagy este tizenegykor való befejezést, és a gyakran megalázó körülményeket: amikor munkakezdés előtt félórával már ott állunk sorban az udvaron, egyenként a biztonsági őr elé járulva, hogy meghallgassuk, hová vagyunk aznap beosztva (miután bemondtuk, no nem a nevünket, hanem az ő jegyzetfüzetében lévő sorszámunkat, amelyet persze meg kellett jegyeznünk); vagy amikor a közvetlen munkairányítók kurta tőmondatos utasításaira négykézláb szedjük össze a műhelyben a szemetet, mialatt ők az ő nyelvükön vidáman társalognak egymással és a velük egy nyelven kommunikáló munkatársakkal, akiknek – érdekes véletlen – mindig a jobb szerszám, a kedvezőbb munkabeosztás és nagyobb szünet jut…

És most figyelj, kedves Olvasóm, mert a külföldi újrakezdés legnagyobb veszélyére hívom fel a figyelmedet. Ne növessz kopoltyút! Mondtam már? Nem elégszer!

A jelenlegi munkahelyi helyzeteket úgy fogom fel, mintha filmet néznék: igen, ilyen is van, de én nem ez vagyok. Én nem ez vagyok! Vagyok, aki vagyok; és most éppen, ideiglenesen ezt csinálom, mert ez visz közelebb a terveimhez. De nem ez vagyok! Nem fogok ezzé válni!

Korábban olvastam, most nem találom a történetet az úszóról, aki feladta a tengerszoros vagy mi átúszását, mert a ködben nem látta a túlpartot – ezért nem volt lelkiereje végigúszni a távot, amelyet pedig más alkalommal már teljesített.

Én kitűztem magamnak a „túlpartot” és mindent megteszek azért, hogy egy pillanatra se tévesszem szem elől. Neked is ezt tanácsolom, ha nem tekinted tolakodásnak a kéretlen tanácsot.

Az egyik korábbi posztban, egy lazább stílusúnak szánt előszó-sorozat végén ezt így írtam: ne add fel – ami azon múlik, hogy van-e a mindennapok túlélésén és az életed adott pillanatain túlmutató célod, amelyre gondolni tudsz a szükségképpen bekövetkező megakadások, elbizonytalanodások idején.”

SZERK.KÖZL.:

Az alábbiakat Péter a konkrét, helyzetét firtató kérdésekre írta kommentként. Mivel fontosnak gondolom, és sok kérdésre választ ad a hozzászólása, ezért utólag beillesztem ide, a posztba is, hogy több olvasóhoz eljusson. Íme:

"Nem hiszem, hogy bárkit is a személyem és a londoni személyes tervem érdekelne, úgyhogy eddig magamról csak azt írtam, amiről úgy gondoltam, hogy tanulsága lehet. De most sokféle részlet szóba került. Úgyhogy hadd mutatkozzak be kicsit azoknak, akik különféle részletekre rákérdeztek.

Az életkorom nem is ötössel, hanem hatossal kezdődik: pontosan 67. A kilóim száma ugyanennyi. Elegendő-e ez a magyarázat arra, hogy miért nem húzom soká a fizikai munkakörökben (és hogy miért nem is szívesen vesznek fel)?

Márpedig szakmai képzettségem nincs: ha nem a magam szakterületén dolgozom, akkor csakis a legegyszerűbb segéd- vagy betanított munka jöhet számításba; ami persze nem gond, ha nem kell például olyan kézikocsit tologatnom-húzogatnom, amelyik engem tol arrébb vagy esetleg elesem vele (volt rá példa).

Az egészségem jó, de őszintén szólva nemigen merek kockáztatni és különösen megterhelő munkakört vállalni; márpedig, mit is tagadjam, a „megterhelő” munka határa számomra nem ott van, mint akinek az életkora a fele és a testsúlya a kétszerese az enyémnek (és esetleg nem hatvanhat évesen kezdett fizikai munkával foglalkozni). Azt hiszem, ehhez képest egyáltalán nem csinálom rosszul...

A magam szakterülete: középiskolai tanárként végeztem matematika-fizika szakon. Remek tantárgyak: minden korban, minden országban egyformák (középiskolás szinten legalábbis). A diplomámat elfogadták, megvan a QTS státuszom.

Szakmai gondom nincs: itt Londonban műszaki egyetemistát is korrepetáltam már matematikából (olyan anyagból, amelyik nálunk a középiskola második vagy harmadik osztályának anyaga): olyan elégedett volt, hogy köszönő üzenetet írt.

Angol nyelv: jól kommunikálok angolul – persze nem anyanyelvi szinten, de a matematikában és a pedagógiában magyarul és angolul is ugyanazokat a latin és ógörög szakszavakat használjuk, csak az angol nyelvtan egyszerűbb… Helyismeretem viszont nincs: nem ismerem az iskola működését, a tanári adminisztrációt és a viselkedési szabályokat. És az az igazság, hogy nem is akarom beleásni magam. (Amit most írok, abban nem várok egyetértést, csak megértést, tudomásulvételt.)

Helyettesítő tanárnak bármikor elmehetnék: hol ide, hol amoda osztanának be, kibírnám. De ennél nagyobbak a szakmai terveim. Otthon a 90-es évektől kezdve már nem a tantárgyaimmal, hanem magának a tanításnak a módszertanával foglalkoztam.

12 éve már a felsőoktatásban tanítottam a tanítás és főképpen a tananyagkészítés módszereit: összesen nyolc karon, leendő tanároknak, felnőttoktatóknak, szociális munkásoknak; volt két kar, ahol az egyetem oktatóinak. Az általam kifejlesztett módszertannak egyetemi tankönyvét írtam, a módszertannak két egyetemen működik kutatócsoportja.

Én itt az Egyesült Királyságban is a tanárképzésbe akarok bekerülni: nem érem be kevesebbel! (Igen, Moldova erre mondja, hogy vannak emberek, akiknek ha nincs pénzük lambériáztatni, akkor nem is meszeltetnek inkább. Maugham viszont ezt mondja: Fura dolog az élet; ha az ember csak a legjobbat hajlandó elfogadni, akkor azt nagyon gyakran meg is kapja.) Addig pedig nem akarom magam „beleásni” másba.

Miért itt és miért nem otthon?

Egyszerű: egy 2013-as új jogszabály annyira megnehezítette, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tette a foglalkoztatásomat otthoni állami vagy önkormányzati oktatásban. Egyik egyetem egy 18-hónapos tananyag-fejlesztési projektben, amelynek szakmai vezetője voltam, a projekt 15. hónapjának a végén volt kénytelen felmondani nekem. Még egy évig próbálkoztam a nem-állami oktatásban (például belső képzést folytató nagy cégeknél): nem kaptam megbízásokat akkor sem, amikor tisztán eredmény-alapú ajánlatot tettem.

Menekülni viszont csak előrefelé lehet: így kerültem ide; és leszek még tanárképző tanár az Egyesült Királyságban, mert nem érem be kevesebbel, nem növesztek kopoltyút és nem nyugszom bele a jelenlegi helyzetembe. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennék néha elkeseredve miatta. Nulláról újrakezdeni mindig keserves. De tudjátok: amikor a fiaim azt mondják, hogy büszkék rám azért, amit végigviszek… no, mondjatok valamit, ami ezzel felérhet!)

Befejezésül még egyszer: nem egyetértést várok, csak annak megértését és tudomásulvételét, hogy ez is lehet egy „élet-program”, a maga minden előnyével és hátrányával, perspektívájával és kockázatával. Annyit azért ugye kérhetek, hogy icipicit drukkoljatok nekem?"

HÍRMONDÓ

Ausztria rossz irányba halad?

Az osztrákok több mint kétharmada szerint igen, ráadásul a megkérdezettek közel fele előre hozná az egyébként két év múlva esedékes parlamenti választást is. Főleg a keleti országrészben élők elégedetlenek. Hogy mennyire, az kiderül itt.

Így lehetne Magyarország mini-Írország

A Kopint-Tárki vezérigazgatója szerint Írország a következő években felértékelődik, mert sok Európán kívüli, de már a kontinensen lévő befektető maradna az Európai Unióban, ha a britek kilépnek. Ezt Magyarország is kihasználhatná, de ehhez nagyon komoly döntéseket kellene meghozni Palócz Éva szerint. Hogy mik ezek, azt itt olvashatod el.

A britek szeretnék, ha maradnának a határátkelők

Tízből közel nyolc megkérdezett brit nem bánná, ha a szigetországban élő európai uniós állampolgárok az Egyesült Királyság EU-ból való várható kilépése után is Nagy-Britanniában maradnának. Ráadásul csak minden tizedik gondolja úgy, hogy jó lenne, ha kevesebb bevándorló érkezne az országba. Ez alól még a kilépésre szavazók sem kivételek. További részletek itt.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!