Nem is olyan régen mutattuk be Mátét és Gergőt – előbbi Angliában él lengyel barátnőjével, utóbbi Olaszországban osztja meg életét toszkán párjával. Meséltek a mindennapjaikról, a kultúrák közötti hasonlóságokról és különbségekről – általában arról, milyen is egy vegyespáros egyik feleként az élet. (Akinek kimaradt a poszt, itt pótolhatja.) Most újabb két magyar férfi főszereplővel és párjaikkal folytatjuk, a kérdéseket ezúttal is a Frankfurti mesék blog gazdája, Gabuschka tette fel.

Te is egy vegyespáros egyik tagja vagy? Szívesen elmesélnéd a kellemes, meghökkentő, vicces vagy megfontolandó tapasztalataid? Ne habozz, írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

Olya és Ákos 

„A sorozat második részében Ákos és Attila mesél nekünk a nem mindennapi életükről. Mindketten rengeteget utaztak már a világban, így ismerkedtek meg ukrán és indonéz feleségeikkel. Lesz szó szokásokról, a nekünk már túlzásnak tűnő udvariasságról és hogy miként lehet a kulturális, nyelvi különbségeket a másik megviccelésére felhasználni.

1. Mesélj kicsit magatokról, hogy jobban megismerhessünk!

Ákos

Kaposi Ákosnak hívnak, Miskolcon születtem a múlt század vége felé valamikor (1973). 1991 óta folyamatosan valamilyen rendvédelmi szervnél dolgozom, először a Határőrségnél, majd a beolvasztását követően a Rendőrség kötelékén belül.

2004-től polgári válságkezelés missziókban tevékenykedem, elsősorban határrendészeti, integrált határőrizeti, illegális migrációval foglalkozó területeken. Első házasságomból van egy kislányom, Dorina.

Feleségem Kaposi Olga (1986, Olga Mosiak Yaroslavivna a becsületes neve). Ő Ukrajnában született és élt, nem messze Ivano Frankivszk városától – az egyik leginkább patrióta beállítottságú terület Ukrajnában.

Elsősorban on-line orosz/ukrán tanítással, pszichológiai segítséggel foglalkozik, valamint elsődleges hobbija a manikűrrel és make-uppal kapcsolatos mindenféle tevékenység végzése.

2011-ben – amikor épp a görög-török határon dolgoztam – szabadidőm egy jelentős részét a neten töltöttem (nem utolsósorban ismerkedés céljából).  A legnagyobb orosz nyelvű ismerkedős portálon – ahol rengeteg ukrán is keresgél - (mamba.ru) keresgéltem jövendőbelimet, amikor Olya rám írt.

(Az, hogy miért nem magyar lányt kerestem magam mellé, egy külön posztot megérne, röviden talán csak annyit, hogy nekem jobban bejön az ukránok párkapcsolattal kapcsolatos felfogása).

Innentől kezdve minden nap órákig chateltünk és eldöntöttük, hogy minél hamarabb találkozunk valahol. Ebből a valaholból egy hónap múlva egy odesszai kirándulás lett, kellemes napokat töltöttünk együtt, de nem igazán tudtuk mit hoz a jövő.

Miután visszatértem Magyarországra, szinte azonnal indultam Koszovóba dolgozni és megírtam Olyának, hogy mivel nem hiszek a távkapcsolatban, amennyiben komolyan tervezi velem, akkor itt az ideje világot látnia. :)

Rövid hezitálás után (5-7 perc) – mégis csak rólam van szó, nem lenne jó dolog elveszíteni - ki is költözött hozzám Koszovóba, ahol elkezdtük a közös életünket. Itt 3,5 évig tartózkodtunk (2011-2014), majd az ukrajnai események miatt átjelentkeztem, hogy ott dolgozhassak.

2014 májusától Ukrajnában vagyunk, szerencsére mindenhova jön velem, így végiglaktuk már az országot a háborús övezettől kezdve, tengerparti városon keresztül lyukadtunk ki mostani lakóhelyünkre, Csernyivcibe.

2016-ban összeházasodtunk – erről majd abban a részben írok részletesebben, ahol érdekes szituációkat elemzek.

Attila

A párom indonéz és Budapesten ismerkedtünk meg 2 éve, teljesen véletlenül. Ő a barátnőivel Európában utazgatott, amikor én pont Budapesten voltam látogatóban.

Az egyik barátnője írt rám egy utazási oldalon - információszerzés céljából - így rajta keresztül ismerkedtünk meg személyesen. Én már 6 éve Angliában éltem és milyen véletlen, két hónappal a megismerkedésünk előtt jöttem vissza egy délkelet-ázsiai körútról.

Kapcsolatunk városnézéssel, beszélgetésekkel kezdődött, majd közös vacsora és esti séta a Citadellán volt a folytatás... később ők tovább Ausztriába, én pedig vissza Angliába.

Aztán kezdődött a „távkapcsolat”... - emailek, whatsapp üzenetek, majd rendszeres hanghívások. Hamar kiderült, annak ellenére, hogy két teljesen más kultúra találkozott, mégis nagyon jól kijövünk egymással.

A teljesen általános utazás, filmek, zene topikok mellett rengeteg közös kapcsolódási pontot találtunk már a kezdetektől, ami szerintem részben lehet azért is volt, mert egyidősek vagyunk.

Érdekes volt hallani a „közös múltat”, hogy hogyan éltünk meg azonos eseményeket - egy időben, de két teljesen különböző helyen - és hogy a kulturális különbségek ellenére is mennyire hasonló a világszemléletünk vagy éppen jövőbeli elképzeléseink.

Long story short... bár volt későbbi személyes találkozás/látogatás is - nem csak plátói szerelem - hamar rá kellett jönnünk, hogy ha közös jövőt szeretnénk, akkor dönteni kell, hol kezdjük és hogyan stb.

Számba vettünk minden lehetőséget... Anglia, Magyarország, Indonézia és a mi esetünkben nem harmadik, hanem még negyedik országot is, és végül az előnyök és hátrányok mérlegelése után Indonéziát választottuk kezdésnek.

Hat hónap elteltével én léptem Angliából és egy évvel a találkozásunk után összeházasodtunk.

2. Fel tudsz idézni olyan szituációt (vicces, bosszantó, meghökkentő, stb..) amely a különböző származásotok miatt alakult ki? Amikor igazán nyilvánvalóvá vált számodra, hogy nem egy országból származtok?

Ákos

Az én történetem az esküvőnkhöz kapcsolódik, amit Ukrajnában tartottunk. (Köszönet a feleslegesen túlbonyolított magyar rendszernek. Mást ne mondjak, Ukrajnában a hivatalos díj, amit be kellett fizetnünk kb. 15! forint volt. Viszont ezt át kellett utalnunk, mert készpénzt nem fogadhattak el.)

Villámgyors esküvő

Tehát, megbeszéltük, hogy lesz esküvő! A hivatalos rész megszervezését feleségem édesanyja vállalta magára, aki szólt is nekünk csütörtökön délután, hogy akkor szombaton mennünk kell (150 km a várostól ahol lakunk), mert le van rendezve minden! Szerencsére az ékszerboltok este 9-ig nyitva, irány jegygyűrűt venni!

Másnap délután utazás, este pihi és szombaton mentünk összekötni az életünket. Közben szóltam egy barátomnak, hogy örülnék, ha eljönne az esküvőnkre másnap, de ő lenne a tanú is, meg persze a kocsiját felhasználnánk esküvői autóként, ha már úgyis azzal jön.

A szertartás időben elkezdődött, és bár értek valamit ukránul, nem mondhatnám, hogy teljesen képben voltam miről beszélnek. Mindenesetre a lényeges résznél, szólt nekem Olya, hogy most kell azt mondanom, hogy „Tak!” azaz, igen, szeretném, ha a feleségem lenne. Ilyen rábeszélésnek nem tudtam ellentmondani, így 2 perc múlva már házasként léptünk ki az ajtón.

Ami nekem nagyon tetszett – mint ukrán szokás -, hogy az ifjú pár az esküvő után meglátogat egy árvaházat és visz csokit, cukrot, ezt-azt az ott lakó gyerekeknek. Úgy gondolom ez egy nagyon szép gesztus... (de lehet, hogy ez csak ebben a városban a szokás. Én csak itt házasodtam, nekem pedig ezt mondták.)

Amit nehezen viselek az az utak rossz állapota és az ehhez kapcsolódó gondok. (hosszabb menetidők, szervízszámlák, rengeteg baleset, stb stb).

A kapor

És a legfőbb gondom... a kapor! Kiütésem van attól, hogy minden kajára, ha kell, ha nem, kaprot tesznek! Aki szeretne egy jól jövedelmező befektetést, az vegyen pár hold földet és kezdjen el kaprot termeszteni! Brutális felvevő piaca van ennek a szörnyedelemnek!

Kitörölhetetlen emlékű borzasztó kulináris pillanat az életemben az volt, amikor egyszer kaporral megszórva hozták ki a sushit... A mai napig sírva ébredek fel, ha ezzel álmodom.

Olya részéről

Neki inkább a magyar nyelvtannal vannak gondjai, nem a magyar szokásokkal. Bár azt nehezen értette meg, hogy miért eszünk mindent csípősen, a krumplis tésztát, mint ételt, a mai napig nem tudja elfogadni, mert az ember vagy krumplit eszik, vagy tésztát!

A mai napig szórakozunk vele a lányommal, hogy ha Magyarországon egy boltban vagyunk, hogy rákérdezünk, mit kell venni és valahogy a „bab” irányába tereljük a beszélgetést, mert ilyenkor a kevert magyar-angol-orosz-ukrán nyelvet használva, el kezdi kérdezgetni, hogy „faszol”? (ami a babot jelenti oroszul). Mi csak röhögünk, a többi vásárló meglepődve néz rá, hogy miért kérdezget ilyet?

Amire lassan sikerült végre rávennem, hogy Magyarországon nem csak akkor köszönünk, amikor bemegyünk valahova, hanem amikor távozunk is... (Ez Ukrajnában nem szokás... Néznek rám, mint az ufóra, hogy miért köszönök el...) De már annyira megszokta, hogy itt kint is háborog, ha nem köszönnek el tőle, amikor kilép egy üzletből.

Attila

Az első meghökkentő dolog, amivel találkoztam, az rögtön a megismerkedésünk napján történt. Én éppen évek óta küzdöttem a „dohányzom, de abba akarom hagyni” témával, és pont egy egyéves nemdohányzós periódust nemrég megszakítván pár hónapja próbálkoztam a cigaretta ismételt letevésével. (Azóta sikerült.)

Extrém udvariasság

Szóval nem volt nálam cigi, amikor először találkoztunk és a reggeli órákban kezdtük a városnézést. De később az egész napos gyaloglást és folyamatos társalgást követően már úgy éreztem, azért elszívnék egy szálat.

Az addig igazából fel sem tűnt, hogy ők nem dohányoznak! Később ezen gondolkodtam is picit, hogy miért is tűnt volna fel? Teljesen normális ugyanis, ha az ember nem dohányzik. Aztán meg ugye pluszban ázsiai nőkről volt szó!

Szóval mikor bementek a Hard Rock Caféba vásárolni, akkor az elnézésüket kérve gyorsan elszaladtam cigit venni. Persze nekik nem mondtam, hová megyek, aztán gyorsan vissza, de még nem cigiztem.

Amikor végeztek, sétáltunk tovább és egy árnyékos helyen kicsit megpihentünk. Ekkor az alkalmat kihasználván gyorsan elővettem a cigit és rágyújtottam. A kérdések vagy megjegyzések helyett mi történt?! Mind a hárman elkezdtek a táskájukban kotorászni és sorra kerültek elő a cigik, majd egymás után gyújtottak rá, mintha csak kötelező lenne szolidaritásból.

Aztán a nap további részében, amikor én cigiztem, akkor ők is, de csak akkor! Később megkérdeztem tőlük, hogy miért nem gyújtottak rá már jóval korábban. A válasz az volt, hogy „mert ők nem nagyon dohányoznak és nem akartak rágyújtani, mert azt hitték, én nem dohányzom", de amikor én dohányoztam akkor ők is! Hmmm…

Mindig tudtam, hogy az ázsiaiak nagyon tisztelettudóak és nem mintha én tiszteletlen lennék, de a tiszteletnek ez a szerintem kicsit eltúlzott formája azért meghökkentett!

Persze azóta már szembesültem jó pár szerintem hasonlóan eltúlzott dologgal és kezdem megszokni. Mint pl. az állandó hajbókolást a „Hello Mr.-el” kombinálva... bárhová is megyek, csak azért mert „külföldi” vagyok vagy azt, hogy a mai napig néha megállítanak akár az utcán  is egy közös fotó erejéig?! Nem csak engem persze. Amikor az egyik amerikai barátom meglátogatott, akkor vele ugyan ez volt! Totál nem tudjuk miért?!

Fűszerek

Vicces sztori is volt pár, de talán az egyik legviccesebb, amikor már az esküvő után a párom ismét Magyarországra látogatott. Szóval beültünk az egyik kedvenc „kockásterítős” éttermembe és gondoltam, rábírom, hogy egyen valami igazi jó magyar kaját!

Persze hiába a minden jóval teli étlap és a segítségem, ugyanúgy elég bizalmatlanul állt a dologhoz! (Mielőtt valaki azt hinné, azért mert muszlim, csak jelzem, hogy keresztény.)

Szóval végül gulyást rendelt, de csak egy csészényit kezdésnek, nehogy a tányér sok legyen. Meghozták a gulyást és elkezdte enni, majd kb. két kanál után megszólalt, hogy „van esetleg egy kis chili?”, haha!

Mondtam neki, hogy van valami hasonló kis szárított piros paprikánk nekünk is - mint náluk a chili - és erre rögtön felcsillant a szeme, mondván „tudnék-e kérni neki egy kicsit"?

Szóval szóltam a pincérnek és hozott egy kistányéron vagy tízet. Itt meg kell jegyeznem, hogy még nagyapám is csak egy késhegynyit rakott mindig a levesébe ebből a cuccból!

Erre a párom elkezdett beletörni vagy 6-8 egész darabot a csészényi gulyásba - és aztán elkezdte enni! Majd elégedetten nyugtázta, hogy „eddig is finom volt, de most már sokkal jobb” - és mind megette!

További Magyarországon való tartózkodása idejére persze el kellett mennünk egy ázsiai fűszereket forgalmazó üzletbe, ahol ugyan nem találta meg, amit keresett, de legalább vett egy üveg iszonyú erős, valami thaiföldi szószt, amit magával hordozott mindenhová és szinte bármit képes volt „ízesíteni” vele.

3. Hogy sikerült beilleszkednetek az új otthonotokban? Hogyan érzitek magatokat? Szeretnétek ott letelepedni, vagy esetleg később máshova utazni?

Ákos

A munkám miatt mi elég sokat utazgatunk és élünk különböző országokban, városokban. Amióta együtt vagyunk, már éltünk pár évet Koszovóban, most pedig Ukrajnát jártuk/járjuk be keresztül-kasul, kezdve egy tengerparti időzéssel, majd a háborús övezet után most már a Kárpátok keleti lejtőjénél, Csernyivciben élünk.

Koszovóban mindkettőnk számára kihívás volt az élet, alapvetően egy muzulmán ország – még ha a „lightosabb” verzióból is. Mi nagyon jól éreztük ott magunkat, problémánk soha nem adódott semmiből, visszatekintve azt hiszem, elmondhatom, hogy mindkettőnk számára egy nagy kaland volt. (Mondjuk a közlekedési morálon lenne mit javítani...)

Ukrajna az egyik kedvenc országom, így örömmel jöttem át ide dolgozni (korábban Odesszában éltem 4 évig) – persze annak, hogy ezt a munkát egy háborúnak „köszönhetjük”, kevésbé örülünk.

Mivel az ukrán emberek alapvetően kedvesek és segítőkészek, így beilleszkednem se volt nehéz. Párom rokonai nem nagyon beszélnek (már) oroszul, így kicsit érdekes társalgás folyik közöttünk, de azért a jó ukrán vodkának köszönhetően mindig eljön az a pillanat, amikor anyanyelvi szinten beszélgetünk az élet nagy kérdéseiről.

Most nagyon jól érezzük magunkat itt, pár évig még jó lenne itt maradni, majd áttelepülni valamelyik ázsiai országba a tengerpartra.

Attila

Hogy hogyan érzem magam az új otthonomban? Hmmm... Igazából jól! Attól függetlenül, hogy kicsit-nagyon más, mint Magyarország, de azért tök jól elvagyok. Igaz, lehet, hogy ez azért is van, mert ez már a harmadik ország, ahol élek a szülőhazámon kívül, hiszen az angliai 6 év előtt éltem az USA-ban is.

Úgy vagyok vele, hogy tökéletes hely nincsen, ezért alkalmazkodni kell ahhoz, amit választok. A legkönnyebb dolog a beilleszkedésben talán az időjárás megszokása volt. Az angliai 2 hét nyárnál, állandó szürkeségnél és esőnél, itt az örök nyár országában az időjárásra nincs panasz!

Az ételek sokszínűsége is valahogy jobban tetszik, mint az angol konyha remekei! Na és nem hátrány, hogy a tengerben úszni is lehet, nem csak a parton sétálva csodálni a 19 fokos vizet!

Az emberek kedvesek, barátságosak és mosolygósak. A nyelv könnyű, főleg magyarként! A külföldieket néha már túlzásokba esve tisztelik. Az infrastruktúra néhol még érezhetően rosszabb, mint Európában, de rohamosan fejlődik és pár területen már túl is szárnyalta a nyugatit.

Hihetetlennek fog hangzani, de Amerikához vagy Angliához képest is jobb körülmények között élek, pedig mind a két helyen a tengerpart közvetlen közelében laktam jó körülmények között... de az itteni alacsony ár - közel luxuskörnyezet combo eddig verhetetlen.

A legnehezebben viselhető dolog talán a kora reggeltől késő estig tartó napi többszöri hangos ima... nem csak az én tapasztalatom! Minden külföldi nehezen viseli.

Ők tudják és mosolyognak rajtunk, amikor a lakásválasztásnál elsődleges szempontként említjük a minél magasabb emeletet. Más lehetőség sajnos nincs, mert nem tudsz olyan helyre költözni, ami elég messze lenne a hangszóróktól, így egy lehetőség van... fölfelé!

Mi is a 41. emeleten lakunk, így jóval csendesebb, mint lentebb. Nem csak az ima, de az utcazaj sem hallható annyira. Ezen kívül még a szmog és a dugók, ami nagyon rossz! Sajnos ezzel nagyon nem lehet mit kezdeni. Ja és még egy utolsó dolog persze... az import dolgok hihetetlenül drágák!

De sebaj, összességében nem panaszkodom és amúgy az sem biztos, hogy itt maradunk! Mivel mindketten imádunk utazni és új dolgokat kipróbálni ezért még előttünk a világ! Konkrét terv még nincs, de már beszéltünk a lehetőségekről.”

HÍRMONDÓ

A kvótareferendumon is szívatják a határátkelőket

Mivel az október 2-i kvótanépszavazáson ugyanazok a szabályok érvényesek, amelyek a parlamenti választáson, előállhat az a furcsa helyzet, hogy Brüsszelből nehezebb lesz Brüsszelbe üzenni, mint mondjuk Erdélyből. A Magyarországgal szomszédos országokban élő kettős állampolgárok uganis levélben is voksolhatnak, ellenben a több százezer, magyarországi lakcímmel rendelkező, ám külföldön tanuló vagy dolgozó polgár csak a külképviseleteken. Ha érdekelnek további részletek is, ide kattints!

Nyugat-Magyarország kiürült

Míg korábban az volt a probléma, hogy nincs jól képzett szakember, ma már nincsen ember sem – betanított munkára, segédmunkára is nehezen lehet csak dolgozókat felvenni Vas és Győr-Moson-Sopron megyében. A teljes cikket itt találod.

Te is ingyen tanulhatsz Grönlandon

Noha Grönland a legnagyobb sziget a világon, nyolcvan százalékát jég borítja és alig 57 ezer ember él rajta. Viszont van saját egyeteme a fővárosban, Nuukban. És igen, akár mi, magyarok is mehetünk oda tanulni, méghozzá ingyen. Hogy hogyan, az itt kiderül.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!