A cím alapján gyanús, hogy aki azt adta (én…), annak megártott a meleg, de erről szó sincs. Sokkal inkább egy egyhónapos amerikai nyaralás pár kiragadott emlékéről, amit szerencsére törzskommentelőnk, P. Elliot most megoszt velünk, jó szokás szerint sok fotóval megspékelve. Induljunk hát el!

UPDATE: Akit az éjszakai török puccs részletei érdekelnek, az itt olvashat róla részletesebben.

Ha te is szívesen megosztanád, milyen volt a nyaralásod, vannak jó képeid, esetleg pár jó sztori is, küldd el a hataratkeloKUKAChotmail.com címre, hogy a szokásoknak megfelelően idén is együtt kalandozhassunk a nagyvilágban!

Az úszómedencénk 

„Floridáról szóló poszt már volt több is, most kicsit én is beszámolnék arról, milyen volt a vakációnk. Egy hónapot töltöttünk el Floridában és egy-két déli államban, kicsit írnék két kedvencemről, Key Westről és St. Agustine-ról.

Amikor megérkeztünk Key Westre, hotelt kerestünk, megtaláltuk a kedvencünket (The Inn), de igencsak drágállottuk, felment az ára. Úgy döntöttünk, hogy na nem… igaz, hogy az úszómedencéje egy álom, de mit képzelnek.

Elmentünk egy másikba, a nővérem kedvenc hoteljébe, ott meg hozzátettek napi egy százast az itteni árhoz, pedig emez szebb. Erre visszamentünk az Inn-be és lefoglaltuk három éjjelre, vasárnap reggelig leszünk itt.

A szoba szép, kényelmes, maga a hotel is, a medencéje ugye fantasztikus, kókuszpálmák veszik körül, meg más növények, tényleg gyönyörű. Kinn csavarogtunk a városban, aztán bejöttünk medencézni, éjjel 11-ig van nyitva csakúgy, mint a bár.

Átjöttünk Miamin, gyönyörű város, elég régen jártam arra, egyszer még jó lenne visszamenni. A Key West felé vezető úton befelé a tenger zöldeskék, smaradg színű, nagyon sok a kicsi sziget, láttam teknőskórházat, ahol a sérült állatokat gyógyítják, állat szupermarketet, ezen mulattam a legtöbbet, vajon miket árulhatnak ott? Jó, kutya-macska-madáreleség. És még mi? Ha lesz időm, benézek visszafelé.

Az útról láttam a tengerben egy halászcsónakot, benne egy pasast, aki meztelenül horgászott (majd ad neki a rendőr csak lássa meg) vagy talán fürödni is készült, nem tudom. Ha azt, akkor nem tettem volna a helyében, nehogy egy hal valamivel összetévessze ott lent.

Parkolási mizéria

Ma egész nap a városban voltunk nézelődni. Pokoli meleg volt, nem is néztem a hőmérőt, de istenemre mondom, semmi pénzért nem laknék itt, nagyon a hőmérsékletváltozás, mióta utoljára itt láttam (ami már jó tíz éve volt).

Egyszerűen nem találtunk parkolót, minden betelt a központban, központon kívül, végül hosszas tanakodás után valahogy találtam egyet az óceánparton a parti őrség nagy hajójával szemben.

Teljesen biztos voltam benne, hogy innen aztán azonnal elviszik a kocsinkat, de jött egy férfi, beült a mellettünk álló autójába, kérdeztem tőle, lehet-e itt parkolni? Azt mondta, hogy igen. Kérdeztem tőle, hol kell megvenni a parkolójegyet, mert nem láttam se órát, se semmit, azt mondta, nem fizetős.

Ez nem a mi autónk...

Key Westen semmi sincs ingyen, nem is akartam hinni neki, de mivel máshol nem volt hely, azt latolgattuk, hogy ha mégis elvontatják, hova megyünk majd kiváltani, végül nem tehettünk mást, ott hagytuk. Tíz percre volt gyalog a központtól, nap közben is többször felmerült bennünk, hogy vajon a kocsink éppen mit csinálhat.

A Hemingway-ház

Rettentő sok ember mászkált az utcákon, turisták mindenhonnan. Megkerestük a Hemingway-házat, ahol már több mint 40 éve egyszer jártam, és még emlékeztem rá valamennyire.

A ház mai fogalmaink szerint nem nagy, de a kertje hatalmas, álomszép trópusi növények, úszómedence és macskák mindenhol, sőt macskaházak, mi több, van macskatemető is kis lapos földön fekvő kövekkel, belevésve az állatok neve. Sokat híres emberekről neveztek el, akadt Gábor Zsazsa nevű is.

A kertben van macskaitató, ami egy hosszúkás vályúszerű valami, egykoron egy bárban volt vizelde, az író a felesége bosszantására elhozta, körbecsempézte, tett felé egy korsót, abból folyt a víz. Eredetileg nem a macskáknak szánta, de azok odaszoktak inni, így végül az övék lett.

A ház berendezése persze régies, főleg spanyolos bútorokkal. Ki volt írva, hogy semmihez sem szabad hozzányúlni, de az antik ágyban egy fekete macska döglött, kinyúlva a ventilátor alatt pihegett. Időnként kinyúlt, megragadta az antik takarót és kipróbálta, milyen minőségű – neki nem szóltak érte.

A vezetett túrán főleg az író életét ismertették, elmesélték a négy házassága történetét is. Az elsőt (Hadley Richardson), szerelemből vette el, nagyon szerényen éltek, lett egy fia, Jack. Az ő lánya a két ismert színésznő, Margo és Mariel.

Hat év után elváltak, mert Ernest felcsípett egy gazdag nőt (Pauline Pfeifer), akit a válóper után egy héttel elvett feleségül, és persze szórta a pénzét. Mintha a könyveiben lett volna ilyesmiről szó, csak ott a nők szórták a főhős pénzét. Vele és alatt lett belőle híres író, befutott ember.

Tizenhárom év után őt is lecserélte (két fiuk született), gondolom, már nem volt szükség a pénzére. Belehabarodott egy újságírónő-félébe (Martha Gellhorn), akit a válóper után két héttel elvett feleségül.

Ez a házasság már az elejétől fogva sem volt jó. Lehúztak öt évet, aztán Ernest megint talált magának egy neki érdekesebbet. Mary Welsh is újságíró volt, de szeretett vadászni és halászni, végül vele 15 évet élt, egészen a haláláig.

Hemingway korán kelt, és egy kis toldalék manzárdszobában írogatott, mert akkor még friss volt a feje, délután ugyanis, ha más dolga nem volt, átballagott a kedvenc kocsmájába és leitta magát. Most nem említettk, de én emlékszem 40 évvel ezelőtt, hogy a kocsmájában ki volt téve a táblán, hogy egy teljes üveg whiskey-t lecsúsztatott naponta, aztán valahogy hazavitte a lába.

Hemingway kedvenc kocsmája, a Sloppy Joe's Bar

Egyszer egy interjúban említette is, hogy a 49 macskája mindig szétszaladt az alkohol szagára, de egyetlen egy macska volt, aki akkor is odabújt hozzá (talpnyaló, törtető cicácska lehetett, hasonló az íróhoz).

Hemingway úgy halt meg, hogy amikor kiderült, májsorvadása, rákja van, agyonlőtte magát a nagypapa híres vadászpuskájával, nem merte megvárni a véget. Nem is tudtam, hogy nem itt van eltemetve, hanem az idahói Ketchumban.

A túra után mászkáltunk még a kertben, aztán gondoltuk, megnézzük a kocsmát. Már nem emlékeztünk, hogy merre van, de mondtam a férjemnek, hogy nem hiszem, hogy ez a részeges alak nagyon messze járhatott el. Valóban nem, hamarosan rábukkantunk a helyre, ott meg is ebédeltünk, ittunk kólát (hehe). Meg akartam nézni a falat, ahol ki vannak téve a Hemingway-emlékek, de akkora tömeg volt, hogy nem fértem oda, végül csak távolról fotóztam.

Múzeumi csalódás és az autó

Ebéd után elmentünk egy múzeumba, ahol már szintén jártam valaha. Itt a tenger aljáról felhozott kincseket mutatják be (errefelé mindig is gyakori volt a hajótörés). Amikor legutóbb itt jártam, ékszereket, hihetetlen méretű smaragdokat, aranyrudakat, elsüllyedt spanyol hajókról származó ládányi ezüstpénzeket mutogattak.

Most egyszerűen nem ismertem rá, eltűntek az ékszerek, az ezüstholmi, az aranyrudat csak üveg alatt lehetett látni, holott régen be lehetett nyúlni egy vastag üvegdobozba, meg lehetett fogni (kivenni persze nem, úgy helyezték el), most már azt sem. Ágyúkat, ágyúgolyókat, jelentéktelen dolgokat mutogattak, fel is voltam háborodva, hogy mivé lett ez a valaha érdekes múzeum.

Utána elmentünk megkeresni a kocsinkat, jól el is tévedtünk. Kiderült, hogy nem tudjuk, miféle parkocska mellett álltunk meg, csak annyit, hogy óceánpart, ahol szemben ott áll a parti őrség hajója.

A nap iszonyúan égetett, végül odajött egy helyi lakos, és nagyon kifaggatott, hogy hogyan nézett ki a hajó (jó vicc, ki emlékszik rá?), mivel a parti őrségnek több hajója van itt is, ott is – végül valaki kiderítette, hogy ez csak az a hajó lehet, ami már nincs használatban, megmondták merre menjünk, nem is volt messze, csak éppen az ellenkező irányban, mint amerre mi kerestük.

Hatalmas megkönnyebbülésünkre a kocsi is ott volt, nem vitték el, büntetőcédula sem volt rajta. Ennek örömére elmentünk vacsorázni, aztán fürödtünk egyet a medencében.

Másnap új látnivalókat vártak, aztán vasárnap indultunk tovább, amit nem is bántam, mert pokoli meleg volt. Nem volt megfelelő ruhám, itt még a turisták is alig valamiben járnak, kis lebegő felsőrész, amit kis pánt tart, vagy teljes, térdig, esetleg bokáig érő, tényleg szellős ruha.

Miamiban rengeteg bár van, tele emberekkel, zene, ricsaj, vidámság. Van hangulata a borzasztó melegben is. Lehetett vagy 38 fok Celsiusban 80 százalékos páratartalom mellett, kérdeztem egy idevalósit, mikor van itt a legmelegebb. Azt mondta, hogy augusztusban, addig csak fokozódik. Jóságos Isten!

A kis Fehér Ház

Ismét az előző napi helyre vittük a kocsit, de most nagyon megjegyzetük, hogy hol van az a nyavalyás park, hiába volt térképünk, minden utcasarkon feljegyeztem, hogy merre fordultunk, hogy visszataláljunk.

A program a „kis Fehér Ház”, Harry Truman elnök nyári rezidenciája. Mondanom sem kell, hogy eltévedtünk, az utazási irodánál rosszul karikázták be, hogy hol keressük. Mikor nem találtuk, kérdezősködni kezdtünk, mire egy helyi lakos azt mondta, ez egy kis sziget, el sem lehet tévedni. Nem? Nem ismert minket, előző nap már bizonyítottunk ezen a téren… Végül azért csak megtaláltuk.

Szép nagy ház, gyönyörű kert, óriási mangófa, még zöldek voltak rajta a termések. Volt még egy furcsa fa, aminek a törzse és az ágai olyanok voltak, int a csokoládé, még sosem láttam ilyet.

Amikor Harry S. Truman először járt Key Westen annyira belehabarodott (valószínűleg akkor nem volt ennyire vad meleg), hogy úgy érezte, vissza kell térnie. Ha lehet, lakni is.

Idővel építtetett hát egy házat, amikor csak el tudott szabadulni a Fehér Házból, minden idejét itt töltötte. Igaz, egy elnöknek elméletben soha nincs szabadideje, márpedig ő különösen lelkiismeretes elnök volt, így aztán a munkatársait is magával hozta (nem hiszem, hogy ez olyan nagyon ellenükre volt), és innen dolgozott. A washingtoni Fehér Házat pedig tréfásan csak Nagy Fehér Börtönnek nevezte Key West után.

Harry Truman szeretett horgászni, úszni, kihasználni mindent, ami jó egy ilyen helyen. Megnéztük a házat, az 1940-es években bútorozták be, minden teljesen ép, sőt, úgy néz ki, hogy simán ellaknék benne, nem igazán érezném nagyon régiesnek.

Mutattak egy, a haditengerészet asztalosai által kifejezetten neki készített bridzsasztalt, még szivartartó is van rajt, természetesen tökéletesen felszerelve mindennel, ami egy komoly játékhoz kell. Az elnök minden este 11-ig játszott nagyon kevés pénzben, inkább csak a játék kedvéért, amikor a felesége nem volt ott.

Amikor jött, akkor előtte az asztalosok ráborítottak az asztalra egy borítást, ami tökéletes étkezőasztallá varázsolta, jöhetett rá a teáskanna, bár nem hiszem, hogy a felesége ne tudta volna, mire szolgál.

A férje egyébként is megjegyezte mások előtt, hogy ő jó férj. „Igen, drágám, hogyne, drágám, természetesen, drágám”, hehehe, így aztán nem is volt semmi probléma. A feleség évente négyszer, ha lejött, Harry Trumannal egyébként hatéves koruk óta ismerték egymást, együtt jártak iskolába.

Mutatták a hálószobákat, külön aludtak – itt jegyezte meg a túravezető, hogy a Fehér Házban is így van, ez a szabály, mert az elnököt bármikor fel kell ébreszteni, ha komoly dolog történt, és nem akarják felzavarni a First Ladyt. Ezt eddig minden feleség elfogadta, kivéve Fordét, aki kijelentette, hogy őt nem zavarja, ha bárki bejön a hálóba, és nem volt hajlandó külön aludni.

Trumannak voltak furcsa szokásai, például nem fogadott el senkitől ajándékot. Gyakran kellett ide-oda járkálni a két „Fehér Ház” között, mutatták az aktatáskáját, ami mindig ott volt az íróasztal mellett. Senki sem nyúlhatott hozzá, bárhova ment, a saját kezével vitte.

Mint kiderült, a táskában nem égbekiáltóan fontos iratok voltak, hanem 78 Mozart hanglemez, amiket kincsként őrzött és folyton hallgatott. Megmutatták a lemezeket is, külön tokban ott volt valamennyi a bridzsasztal melletti polcon. Egész komoly súlya lehetett. A házat a mai napig látogatják az elnökök és rokonaik, sokszor ott is alszanak.

A túra végén nagyon szerettem volna még a kertben mászkálni, de esőfelhők jöttek és a központtól nagyon-nagyon messze voltunk, ernyőnk, esőkabát a kocsiban, és semmi kedvem nem volt ronggyá ázni, így aztán siettünk.

Hemingway kocsmájában ettünk, mert előző nap nagyon jó zene és hangulat volt. Aztán korábban hazaértünk, medencéztünk, és bár eredetileg el akartunk menni megnézni a naplementét egy turisták által nagyon kedvelt pontról (ott ilyenkor élő zene, tánc, vidámság van), de akkor meleg volt, hogy bolondok lettünk volna elindulni.

St. Augustine – kirándulás és kalózhajó

Nekem kedvencem ez a Florida keleti partjainál elterülő város, először még nagyon fiatalon jártam itt. Itt láttam először pálmafát vadon, és az egyik ház előtt spárgát. Teljesen kiakadtam azon, hogy utóbbi a földben található meg kint, és nem cserépben, mint otthon. Kis jelentéktelen dolog, de rám valamiért nagy hatással volt.

St. Augustine szép, régies város az óceán partján. Első nap csak csavarogtunk, vásárolgattunk, úszkáltunk a medencében, a tengerre nem jutottunk ki csak másnap.

A hajókirándulás szép volt, jó volt, delfint láttunk, meg a kikötőben egy jókora, a Santa María mintájára építette fekete, halálfejes zászlós kalózhajót. Pont mellettünk horgonyzott, hihetetlenül ronda volt, mármint a felépítése. A tulaj, egy 40 körüli pasas viszont igen büszkén állt rajta, lengette a zászlót, humorosan fenyegetve a kirándulóhajó közönségét. Talán át kellett volna menni a hajóra az egész bandának, nyakon csípni a kalózt, elvenni a hajóját, és azon kirándulni, úgy lett volna stílusos.

Amikor a hajójegyet vettük, a negyven körüli eladónő megkérdezte, hogy Magyarországról jöttünk-e. Azt mondta, felismerte a nyelvet, ugyanis vagy 20 éve járt Budapesten, ahol megismerkedett egy másik amerikai turistával, aki vagy 3 év múlva feleségül kérte, az esküvőt Budapesten tartották, ugyanis visszamentek megismerkedésük színhelyére. És hogy milyen szép az a város, mennyire tetszett nekik.

Visszatérve a hajóhoz, ahhoz, hogy kijussunk a tengerre, át kellett menni egy híd alatt, amit a magas hajók esetében felhúztak, mulatságos volt, hogy rendes közlekedési lámpa volt felszerelve piros és zöld színekkel.

Utána a város sétálóutcáján mászkáltunk, kávéztunk, ettünk tiramisut, megnéztük a várost és ki voltunk nyúlva a melegtől. A hőmérő 40 Celsius fokot mutatott, ráadásul a levegő párás is volt, ami azért volt furcsa, mert még pár éve is, amikor itt jártam, száraz volt a levegő és nyár közepén sem volt ilyen forróság. Késő délután visszajöttünk a hotel medencéjébe helyrerázni magunkat, de jött egy váratlan vihar és kizavart bennünket.

Az aligátor

A másnap reggelt azzal kezdtem, hogy aligátort etettem. Az úgy történt, hogy reggelinél megkérdeztem a hotelben dolgozó kedves kis nőtől, hogy van-e itt a tóban aligátor és azt mondta, hogy van. Kérdeztem, hogy merre, azt mondta, megmutatja, mert mindjárt visz neki reggelit!

Kiderült, hogy a hotelfőnökség tudtával eteti a reggeliből megmaradt kenyérvégekkel, néha hozzátéve egy kis kolbászt is. Visszafutottam a szobába edzőcipőt húzni, mert a mérgeskígyó tábla óta nem létezik, hogy szandálban lépjek a fűre, magamhoz vettem néhány puffasztottrizs-kekszet, és elindultunk. A nő hozta a reggelit.

A tavat dupla kerítés zárja el a medencétől (plusz egy kígyóbiztos kis kerítés is), mi a dupla közé mentünk az etetőhelyre. Az állat már várt, fejét kidugva azonnal meg is indult kifelé a partra, de végül is csak a széléig jutott (lehet, hogy megijedt tőlem…), és az odadobott ennivalót kezdte fogyasztani.

Úgy viselkedett és evett, mint akinek ez jár. Az egyik keksz berepült majdnem a tó közepéig, előkerült a nagy aranyhal, elkezdte eszegetni, erre az aligátor otthagyott mindent, beúszott a kekszig, elzavarta a halat, majd a kekszet kihozta a fűre és megette.

Előkerült egy pokoli nagy teknősbéka, ő is részt kért, és akkora volt, hogy az aligátornak nem volt kedve kikezdeni vele, tehát hagyta, hadd egyen ő is. Sok kisebb hal is ugrált ki-be a vízből, ők a kisebb darabokat ették. Azt mondta a nő, hogy volt egy másik aligátor is, de azt már három hónapja nem látták, valószínűleg visszament az erdőbe vagy másik tavat talált magának.

Annyira aranyos volt az aligátor, ahogyan kinyújtott nyakkal, tátott szájjal várta, hogy jöjjön a manna, hogy este, amikor úszni mentem, vittem kenyeret és banánt, de csak az úszómedence kerítésétől dobáltam be, nem az etetőhelyen. Az aligátort nem is láttam, csak a teknősbéka jött, meg a halak.

Börtönben

Másnap kicsit jobb volt az idő, melegnek meleg, de száraz, így nagyon jól lehetett bírni. Mindjárt ki is használtuk és elmentünk megnézni a régi börtönt, ami már csak turistalátványosság, de ilyesmit még nemigen láttunk. Vezetett túra, az ajtóban egy börtöntölteléknek öltözött, piszkos csíkosruhás alak fogadott, és úgy vezetett végig, mintha elítélt lenne, mi pedig a látogatók.

Az épület nem nagyon régi, csak 1891 körül építették, egy gazdag ember adott rá pénzt, miután a régit lebontatta, mert az a luxushoteljével szemben állt, és sejtette, hogy a vendégeknek nem lesz valami épületes látványt a tengerpart helyett.

Azt viszont kikötötte, hogy az épület legyen szép, passzoljon a városképhez, fessék színesre (történetesen rózsaszínűre…). Az épület valóban illik a többi közé, kívülről csak a rácsok miatt látszik, hogy valami más lehet.

Belülről viszont egészen más. Szép kert, óriási fák, a bejáratnál (ami valaha egy tér lehetett) ott állt egy henger alakú, kúpos tetejű kalicka, ami arra szolgált, hogy a tűrhetetlen viselkedésű rabot 24 órára elzárják. Csak állni vagy ülni lehetett benne, fel volt akasztva, körülbelül a földtől egy tenyérnyire lógott.

Ezen idő alatt se enni, se inni nem kapott, a város lakossága összegyűlt a ketrec körül jobb látványosság híján, szidták vagy kinevették az elítéltet, megdobálták a ketrecet, persze olyan is előfordult, hogy ennivalót dobtak be. Ha az elítéltnek a szükség úgy hozta, azt mindenki szeme előtt kellett elvégezni, mert nem engedték ki a ketrecből.

A börtönben 76 elítélt fért el, és sosem volt üresedés. Az udvaron volt egy akasztófa, amit használtak is. A cellák négyszemélyesek voltak, négy vasból készült, falhoz erősített ágy volt bennük, köztük csak oldalazva lehetett azt a néhány lépést megtenni.

Matrac sehol, volt egy bili, aminek a tartalmát a rácsok között lehetett kiönteni a kertre, ahogy elnéztem, rendesen visszafolyhatott. Ablak nem volt, az az állat mehetett be, amelyik befért. Naponta háromszor ettek, reggel kukoricakása, délben, este bab, meg kávé, a túravezető „rab” azt mondta, kész szerencse, hogy nem volt ablak, szabadon járhatott a levegő… Női cella kevés volt, csak annyi különbség volt, hogy ők kaptak egy koszlott matracot, benne félcentis gyapottal.

A sötétzárkát is megmutatták, most láttam ilyet először, oda azt tették, akivel a kalickás büntetés után sem bírtak. Napi egy darab kenyér, egy bögre víz, bilit nem adtak, és az elítélt két hét múlva jöhetett ki.

A rabokat persze nem hagyták henyélni, reggeltől estig dolgoztak vasba verve a földeken, a nők a konyhán. Orvos csak akkor látta őket, ha akasztás volt, de hosszú éveket senki sem töltött a börtönben, arról gondoskodott a malária, a fertőzések.

Fürödni kéthetente (vagy havonta, már nem emlékszem) egyszer lehetett, megtöltöttek vízzel egy kádat és sorra fürdött benne minden elítélt vízcsere nélkül, a nők ugyanígy.

Az eső itt mindennapos, valószínű, hogy azért napi szinten megáztak rendesen, nem hiszem, hogy engedték, hogy az eső elől behúzódjanak munka közben bárhova.

Eszembe jutott, hogy vajon mit szóltak volna az elítéltek, ha tudták volna, hogy ma egy rabnak tévéje (sokaknak számítógépe is), tiszta ruhája, rendes ennivalója és rengeteg szabadideje van - és jogai! Itt legalábbis, azonkívül hihetetlenül nagy pofája is van, ha valami nem tetszik neki, már hívja is az ügyvédjét, aki lármát csap, és az elítélt jogaira hivatkozik. Régen itt a jogait abban a pillanatban elvesztette, amikor lecsukták. A rabnak nem volt joga.

Az egész börtön egyébként nagyon érdekes volt, minden eredeti, valószínűleg az akasztófa is.

A kincses múzeum és egy régi üzlet

Aztán elmentünk egy múzeumba, ahol nagyon sok régi dolgot halmoztak fel, elsüllyedt hajókról való kincseket, ezüst- és aranytömböket, -rudakat, ékköveket, használati tárgyakat, az 1500-as évekből származó üvegeket – olyan sok mindent, hogy egész nap elnézegettem volna.

Lehet, hogy ide még visszamegyek, csak azért nem tudtam kellően átnézni, mert a férjem azt mondta, elfáradt, gyengének érezte a lábait. Kiderítettem, hogy vízhiány, mert amikor beletöltöttem két palack vizet, el is múlt. Még bementünk egy másik túrára is, a város legnagyobb és legrégibb üzlete volt a cél, ami ma már szintén múzeum.

Mintha az ember egy régi 1800-as évekbeli üzletbe lépne, jó nagy volt, volt abban minden. A túravezető egy szinten beöltözött öregember volt, aki szerintem nem volt odavaló. Fel-alá rohangált az üzletben, hol itt mutatott valamit, hol ott, ahelyett, hogy szép sorban végigvettük volna a dolgokat.

Pedig nagyon érdekes volt, nekem a finom női zsebkendők, kendők tetszettek, az a rengeteg fajta bab, a konzervek, és a gyógyszerek, mindenféle gyanús folyadék. Utóbbiak főleg kis üvegekben voltak, akadt köztük valószínűleg használt is, a címke síró kisbabát mutatott, ez nyugtató volt. Elhittem, hogy tökéletes lehetett a hatása, mivel alkoholt is tartalmazott, olyasmi lehetett, mint a régi idők mákból főzött teái.

Volt egy raktár, én még életemben ennyi régi cuccot nem láttam. Még biciklik is voltak a legprimitívebb első változatok, mosógép (közte már villannyal működő!).

Amikor az üzlet tulajdonosa elhunyt, az egészet átvette valaki, aki múzeummá alakította, alighanem előre látta, micsoda turistalátványosság és üzlet lesz ez egykor.

Minden cucc eredeti, korabeli benne. Az ugrándozó öregember (még táncolt is egy gramofon zenéjére) azt is megmutatta, hogy melyik a kukoricamorzsoló gép, és azt is, hogy az üres csutkákat mire használták a farmerek. Ez volt a WC-papír. Körbevitte, hogy simítsuk végig, milyen puha, és tényleg az volt, olyan selymes tapintású, semmivel sem keményebb, mint egy mostani WC-papír – de azért nem szeretnék ilyet használni.

Aztán a következő nap már nem volt olyan embertelen meleg, így vezetett túrával körbejártuk a várost, mentünk néhány megállót, aztán leszálltunk, megnéztünk mindent – ez így ment egy darabig, aztán arra gondoltunk, lássuk egyben az egészet, menjünk végig leszállás nélkül. Jól rá is fáztunk, másfél órás út volt, a végére teljesen kitikkadtunk, az idegenvezetőből meg folyt a szó, pedig senki sem akart igazán már semmit.

Amikor egy olyan helyre értünk, ahol a vezető arról beszélt, hogy a következő állomás egy borászat, ahol nincs belépő, van viszont ingyen bor- (meg valami más alkohol-) kóstoló is, a kókadt utasok azonnal felélénkültek és a háromnegyed részük azonnal le is szállt. Mi nem, mert nem is kellett volna más, mint alkohol abban a melegben, de egyébként is, este sem nagyon iszunk.

Délután jöhetett a szokásos medencézés és alvás, no meg a labdarúgó Eb nézése. Elegünk lett a melegből, emiatt a városból is, másnap elindultunk Georgia felé, ahol sok mindent lehet látni, majd elmászkálunk pár napot ott is.”

HÍRMONDÓ

Te is lehetsz német katona

Legalábbis a német védelmi miniszter Berlinben bejelentette, hogy a jövőben a német és a francia kormány erőfeszítéseket tesz az unió védelmi felkészültségének kialakítására. Ursula von de Leyen a német hadsereg új feladatkörét ismertető úgynevezett Fehér könyv bemutatása alkalmából utalt arra is, hogy kormánya készen áll a német hadsereg megnyitására a többi uniós tagállamból jelentkező fiatalok (így a magyarok) előtt. Ha érdekelnek további részletek, azokat itt találod.

Nem lesz, aki trolibuszt vezessen

Budapesten hamarosan komoly gondot jelenthet, hogy egyszerűen nincs elég ember, aki elvezesse a járműveket, valamilyen oknál fogva a trolibuszvezetők között a legnagyobb hiány, legalábbis oda keresnek most embereket a legjobban. A cég szerint a hiányért elsősorban az elvándorlás okolható, és persze az is, hogy a munkavállalók egyre idősebbek. A további infókért ide kattints.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!