Az ügynökségek által szervezett munka sok kezdő határátkelőnek ad megélhetést, más kérdés, hogy kiszámíthatóság szempontjából nem feltétlenül ideális helyzet ez. Ezt is példázza Chocco Channel posztja, amiben tényleg szinte minden megtörténik vele, ami lehetséges. Talán még annál több is.
Elindult a Határátkelő Instagram-oldala is, már ott is több százan vagyunk, gyere, kövess minket te is! Megéri, mert sok érdekes, exkluzív képet találhatsz!
„Azzal kezdem, hogy eredetileg nem akartam megírni ezt a beszámolót, mert sok szempontból hihetetlen, néhol morálisan több sebből vérzik, aztán arra jutottam, hogy talán valakinek hasznos lesz.
Tíz éve érkeztem Angliába egy ügynökségen keresztül az akkori férjemmel együtt, háromszáz fonttal és egy biztos állásígérettel a zsebemben. Megérkezésünk után kiderült, hogy nincs állás (bizonygatták, hogy várjunk majd lesz) és elszállásoltak minket vidéken egy házban két komlói emberrel összezárva. A lakbért majd a fizetésünkből vonták volna le.
Fontos adalék, hogy én Pesten mindig multiknál dolgoztam voltam PR-manager, vezettem ingatlanirodát, és sorolhatnám. A két komlói srác, akik bányászok voltak, már több mint egy hónapja vártak munkára zéró angoltudással.
Pontosabban annyit tudtak, hogy fucking, amit rendszeresen úgy ejtettek, hogy fááááking, így hát elneveztük őket fááákingéknak.
Ez egy falu volt, kb. háromszáz fős település, szóval pestiként kultúrsokk. A dolgot bonyolította, hogy ugyan értettem angolul, de az akcentusokkal nem tudtam megbirkózni, másrészt a beszéddel voltak gondjaim, ami azt eredményezte, hogy zsinórban bántottam meg (anélkül, hogy észrevettem volna) vadidegen angolokat ilyen mini beszélgetések közben.
Életem egyik legszebb és legőrültebb korszaka
Aztán egy verőfényes nap, a disznószagú faluban sétálva a férjemmel, megláttunk egy többszáz éves kandallót egy házban (az ablak tárva-nyitva volt lévén egy építkezés kellős közepén voltak).
Besétáltunk az udvarra, megnézni a kandallót belülről is, amikor megláttunk egy őszes hajú, kék szemű, alacsony, de hihetetlenül széles vállú pasit, aki éppen egy terepjáróba pakolgat mindenféle eszközöket, szóval a volt férjem (aki egyébként perfect beszél angolul) szóba elegyedett vele.
A pasi mesélt a kandalló történetéről és kiderült, hogy több háza van országszerte, merthogy ő házakat építtet, kiad és ebből él. Elmondtuk neki a mi történetünket és ő tíz perc alatt átlátta, hogy szerinte ez az egész valami hatalmas átverés.
Elkérte a számunkat, és aznap este felhívott azzal az őrült ötlettel, hogy költözzünk hozzá, mert ő most úgyis egyedül él, és nem kell lakbért fizetnünk, mi több, még ő fizet nekünk, amíg nem találunk munkat.
A volt férjem realista, neki minden es mindenki gyanús (ex-testőr) én pedig az idealista, kiválóan eléldegélek a kis buborékomban és mivel tetszett a ház es a pasi is szimpatikus volt, ketten rábeszéltük a férjemet, hogy költözzünk össze vele. Másnap már nála laktunk, ami az egyik legszebb és legőrültebb korszaka volt az életemnek.
A húsgyári kaland
Tőle tudtuk meg, hogy van egy húsgyár, ahova éppen felvétel van, és ha gondoljuk, próbáljuk meg. Elképzeltem, hogy Paradicsom Sal vagyok (Kerouac regényhős) és tragédia helyett a húsgyár egy kaland lesz, csak hozzáállás kérdése.
Végül is az volt, csak ezt akkor és ott nem úgy éltem meg. Mínusz tizennégy fokban pakoltam húsz kilós ládákat (ötvenöt kiló vagyok), aztán álltam egy hatalmas vödörszerű valamiben gumicsizmában, bokáig érő húsvérben és dobáltam ki a húsokat (amiket egyébként nem tudtam felismerni, mert nem tudok főzni).
Kis túlzástól eltekintve mindenki utált, én kaptam a legnehezebb feladatokat es főleg lengyelekkel dolgoztam, akik egy szót sem beszéltek angolul, viszont majdnem az összes már öt éve ott dolgozott.
Minden egyes nap gyomorgörccsel mentem be, és az első, amit miden érkezésemkor megláttam, azok az akasztott disznók voltak és a hentesek, akik nyakig véresen, fütyörészve vágták a húst és mindig elismerően füttyentettek a nőknek, akik boldogan flörtöltek velük.
Fehér köpenyben, fehér gumicsizmában, kék hajhálóban és három kesztyűben nyakig begombolkozva próbáltam túlélni az életet. Azt már az elején eldöntöttem, hogy indifferens, mi történik, soha nem fogok fájdalmat, vagy félelmet kimutatni, ami hihetetlen kihívás, mert én egy nyitott könyv vagyok, érzelmekkel élem az életet, mindenféle színjátszás nélkül.
Szalagozás. Hihetetlen gyorsan kellett valami húsokat egy dobozba dobálni, amit utána lefedtek, és természetesen vagy két tálat tettem egybe véletlenül, vagy két különböző húst dobtam egy tálba, rendszerint miattam állították le a szalagot és kezdték az egészet elölről. Fagy, és az emberség és az empátia tökéletes hiánya jellemezte a helyet.
Szünetekben soha nem ültem velük egy helyiségben, hanem mindig szeparálodtam, amit valamiért rossz néven vettek, de nem különösebben érdekelt. Szerencsés vagyok, mert nagyon ritka az, akinek érdekel a véleménye, az, hogy az emberek nagy általánosságban hogyan ítélnek meg, sosem foglalkoztatott.
Aztán átkerültem egy másik részlegre, ahol négy nap munka, négy nap szabadság volt, a nehézségi faktor hasonló, de mivel látták, hogy szellemi ember vagyok és nem fizikai, ezért emelgetés meg pakolgatás helyett a legtöbbször csak szalagoztam (az sem ment).
Volt egy idős bácsi, kb. hatvan éves lehetett és szegény elvágódott a lábában, és valami hústál volt a kezében, ami a földön landolt, szóval azonnal odafutottam segíteni neki, amire a kollégáim teljesen kikeltek magukból, merthogy szalagozás közben voltunk. Pesten sosem találkoztam ilyen emberekkel, mert abszolút más körökben forogtam, szóval nekem ez a hozzáállás új volt.
Kisétáltam és vissza se néztem
Mindennap zokogtam, amikor hazaértem, depresszió, de mindeközben az összes szabadidőmet angolozással töltöttem. Amellett, hogy a házigazdánkkal naponta karattyoltam, emellett könyveket illetve újságcikkeket fordítottam, amikor csak lehetett.
Aztán két hónap múlva kisétáltam a gyárból, a munka kellős közepén, és soha többet nem mentem vissza, és megkönnyebbültem. Még mielőtt ez megtörtént volna, már elköltöztünk a vendéglátónktól, ami lelkileg megviselt.
Pincérnő, takarító, konyhai kisegítő
Négy napon belül találtam munkát egy városban, ugyanígy négy napon belül szállást is találtam (visszagondolva fogalmam sincs, hogy hogy csináltam) és hétfőn már kezdhettem is mint pincérnő egy menő étteremben. Mindezt úgy, hogy életemben egyszer voltam pincérnő egy hétig, de ezt az önéletrajzomon öt hónapra módosítottam.
Az, hogy katasztrofális voltam mint pincérnő, az nem kifejezés. Tört a pohár, egyszer egy vendég fején landolt a leves, aztán volt, hogy rosszul vettem fel a rendelést, rossz asztalhoz mentem, nem értettem az akcentust, és amikor forgalom volt egyszerűen elöntött a pánik és rendszeresen elbújtam a konyhában és a mosogató srácokkal beszélgettem. Persze egy hónap után kirúgtak, ami még nekem is megkönnyebbülés volt.
Gyorsan találtam munkát, egy híres divatmárkánál (ruhák) voltam hajnali takarító. Rólam azt kell tudni, hogy egy klasszikus szellemi ember vagyok, főzni, takarítani, fizikális munkát végezni nem tudok, a praktikus dolgokhoz pedig végképp nem értek, szóval amikor a családnak és a barátoknak elmondtam, hogy takarítok, először kollektíve ledöbbentek, utána meg együtt röhögtünk, hogy jeeezus mi leszek legközelebb.
Kemény két hétig takarítottam, de a főnöknőm közölte, hogy a tükör rosszabbul néz ki miután hozzányúlok, mint előtte, úgyhogy új kaland után kellett néznem, így lettem mosogató egy katedrális konyháján.
Ez úgy nézett ki, hogy hat ír pasival mosogattam együtt, akik folyton segítettek és helyettem csináltak meg dolgokat és remek jókat beszélgettünk, se stressz, se felelősség szóval nagyon jól éreztem magam.
Nem sokkal később egy kisállateledel-gyártó gyárszerűségben találtam magam, ahol mindenféle állatoknak szánt rágcsálni valót csomagoltam. Reggel hatkor kezdtem, csakúgy mint a húsgyárban, és három körül végeztem, a kettő között pedig azon lamentáltam, hogy mégis mit vétettem, hogy ilyen helyekre kerülte.
A válasz az, hogy azért landoltam ilyen munkahelyeken, mert nem tanultam meg rendesen angolul - ezt szerencsére mára már bepótoltam.
Ápolóként
Időközben egy ügynökség felhívott, hogy lenne egy ápolói állás, agresszív autistákra kell vigyázni egy iskolában. Oooooo, mit nekem agresszió, és autizmus, kit érdekel, hogy semmi türelmem és érzékem a gyerekekhez, új kaland, így hát rögvest igent mondtam.
Ez egy iskola volt olyan diákoknak, akik autisták és viselkedés zavarokkal küzdenek. Ez utóbbi alatt azt kell érteni, hogy két és fél perc alatt dühkitörést kapnak a semmitől és ilyenkor megtámadnak embereket.
Az első napomon egy tizenöt éves srác próbált megdobni a székletével, de szerencsésen kivédtem, mielőtt a szarháború elkezdődött volna. Éreztem, hogy számomra ez az ideális munkahely (irónia), én a nyugodt, konfrontációt kerülő természetemmel tökéletes ember vagyok a pozícióra.
Család és barátok ismét röhögés, nem rajtam, hanem együtt a helyzet iróniáján. Egyébként nekem van a világon a legjobb családom es a legszuperebb barátaim, nélkülük nem tudtam volna végigcsinálni (az ex-férjem is rengeteget segített, amikor még nem ex volt, amiért a mai napig hálás vagyok neki).
Az iskolában a támadások rendszeresek voltak, volt olyan kollégám, akinek eltörték a bordáit, volt, aki monoklival mászkált hetekig, volt olyan, hogy ebéd közben berontott egy tinédzser a semmiből és egy széket vágott az ablakhoz, ami kitört, utána pedig leült ebédelni.
Egész ottlétem alatt azt láttam, hogy az egész nem áll másból, mint hogy miként védj ki támadásokat, és mivel nincs bennem kommandós DNS, és utálom az erőszak minden fajtáját, így felmondtam, de az ápolást, mint olyant, nem adtam fel, mert voltak benne jó dolgok is, mint például az, hogy sokat vittük őket kirándulni.
A mélypont
A következő ápolói állomás egy elmegyógyintézet volt, ahova, mint később kiderült, ki se közvetíthettek volna tapasztalat híján. A legelső napomon még arra sem volt időm, hogy elolvassam a kórtörténeteket, annyit tudtam, hogy itt mindenki súlyos pszichiátriai eset, de nem volt időm belemélyedni abba, hogy kinek mi a baja, mert egyből bedobtak a mélyvízbe.
A megérkezésem után fél órával az orrom előtt fojtogatta egy kollégámat egy nagydarab pasi, és én azt hittem, hogy viccel. Ez így hülyén hangzik, de nem tudtam elképzelni, hogy ilyen van, létezik, megtörténhet.
A kollégám lába nem ért már le a földre, a pasi meg csak üvöltött, és egyre magasabbra emelte fojtogatás közben. Senki más nem volt a folyosón (később kiderült, hogy egy hasonló komolyságú incidens történt ugyanabban az időben) megnyomtam a segélyhívót, de senki nem jött le.
Jó lenne azt hazudni, hogy odaugrottam és megmentettem a lányt, de a helyzet az, hogy csak álltam és folytak a könnyeim és egyszerűen sokkos állapotba kerültem. Nem tudom meddig tartott, de hirtelen a semmiből megjelent egy hatalmas darab pasi, aki ráordított a fojtogatóra (akiről később kiderült, hogy skizofrén), hogy engedje el a lányt, és hirtelen elengedte.
Ekkor a fojtogató elindult felém és ordítozott, fogalmam sincs, hogy mit, de a nagydarab pasi elém ugrott és leütötte. A fojtogatott lány végre megtalálta a kollégákat, és a fojtogató őrültet lefogták. Én még mindig mozdulatlanul álltam és nem tudtam megszólalni, sem mozogni csak folytak a könnyeim.
A pasi, aki megvédett, mondta, hogy igyunk egy teát, bevezetett egy irodába és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Kettesben voltunk. Megkérdeztem, hogy mióta dolgozik itt? Közölte, hogy ő egy ápolt és ezen a ponton elkezdtem magamhoz térni, elöntött a pánik, de nyugodt maradtam a felszínen és kedvesen megkérdeztem, hogy mégis miért van itt és reménykedtem, hogy nem valami darabolós gyilkos. Mondta, hogy ő szex addiktív és volt, hogy megtámadott nőket, de igazából nem akarta őket bántani, csak igy alakult, de elmondása szerint már javul az állapota és elmondta, hogy miket szed.
Huszonakárhány évet leéltem mindenféle erőszak nélkül, és úgy voltam vele, hogy ebből a szobából is sértetlenül fogok kisétálni, csak nem szabad félelmet mutatni.
Úgyhogy kedvesen eldiskuráltam vele a betegségéről, mondtam, hogy van ilyen, valójában senki nem normális, és ha dolgozik rajta, akkor gyógyulhat, mire mondta, hogy köszöni, hogy nem ítélem el, és hogy csinos vagyok.
Felálltam, és nagyon nyugodtan elmondtam, hogy én most nagyon nem érzem jól magam a fojtogatós dolog miatt, és hogy köszönöm, hogy megmentette a lányt.
Felállt, és kedves volt, de valahogy úgy éreztem, hogy elállja az utat és akkor feltettem az évszázad kérdését: „Ha megpróbálsz megerőszakolni, akkor még húsz évig itt maradsz, ha pedig minden rendben, akkor én most kisétálnék. Melyik opciót választod?”
Rám mosolygott, és annyit mondott, hogy tetszik neki, hogy határozott vagyok és egyenes, és soha nem bántana, és udvariasan kinyitotta az ajtót.
Azonnal megkerestem az igazgatót, vagy a supervisort azaz azt a személyt, aki ezt a kócerájt vezeti, hogy én most hazamegyek, de amig kiér értem a férjem, addig szeretnék egy védett helyen várakozni. Egyórányi kocsiútra voltam a házunktól, fogalmam sincs hol, ezért nem sétáltam ki azonnal.
Az igazgató bocsánatot kért, megnyugtatott, elmondta, hogy simán beperelhetem az ügynökséget, mert engem ide nem küldhettek volna ki, teáztunk és mondta, hogy semmi baj, elvisz egy nyugodtabb részlegbe.
Volt valami ebédlőszerű hely, ahol az összes őrült összegyűlt enni. Egy pasi melle kerültem, aki elefantizmusban szenvedett (csak az egyik lába volt elefántláb), ő Oxfordban végzett, és gyakorlatilag kívülről fújta a magyar festőket (is).
Aztán besétált a fojtogató az ápolókkal, nyilván begyógyszerezték és lenyugodott, de odaállt mögém és elkezdte simogatni a hajamat. Az ápolók azonnal kivették a kezéből a hajamat. Tényleg nem bántott, csak simogatta a hajam, nekem meg a villa kiesett a kezemből, mert nem akartam elhinni, hogy az az ember, aki kis híján egy órája megölt valakit, most itt eszik majd késsel, villával.
Ennyi számomra elég is volt, felálltam, és elfutottam. Ez egy hatalmas intézet volt, aminek az udvaran sok kis ház volt, mindegyikben valami elmebeteg lakott, de ők azok, akiket nem kell bezárni, hanem képesek önálló életre az intézeten belül, legalábbis logikusan én erre következtettem.
Koromsötét volt az udvaron, tél volt, este nyolc óra körül, mire bekopogtattam random egy ilyen ajtón, hogy ott várakozzak, amig megjön a férjem. Egy szimpatikus idősebb pasi nyitott ajtót, és kiszaladt belőlem minden, az összes félelmem, elmeséltem neki, hogy mi történt, és hogy nekem elegem van, mert itt mindenki pszichopata. Mondta, hogy szeretné, ha ezt a szót nem használnám még egyszer, üljek le, nézzem a tévét, de nem szeretné, ha többet megszólalnék.
Nem féltem, á dehogy. Végre megjött a férjem, a töksötétben nem találtam a kijáratot csak rohantam, rohantam, és amikor megláttam a nyakába ugrottam és percekig sírtam.
Ismét autista gyerekek
A következő munkahelyemet imádtam, autista gyerekekkel dolgoztam, akik azon kívül, hogy nem tudtak viselkedni, olyanok voltak, mint bármely más normális gyerek. Rengeteget játszottunk együtt, kölcsönösen szerettük egymást az összessel, de végül onnan is eljöttem, mert végre egy szuper állásajánlatot kaptam egy újságnál.
Iroda, végre elememben voltam, visszatértem a normális életbe, de mivel utáltam a főnökömet, felmondtam és még egyszer, utoljára elmentem elmebetegeket gondozni. Ez utóbbi életem legjobb döntése volt, mert ott ismertem meg a jelenlegi férjemet.
Gyors adalék: a volt férjemmel ekkor már meg volt beszélve, hogy elválunk, szóval a történet morálisan rendben van. A hely tele volt pszichopatákkal, nem részletezem, az utolsó napomon, amikor felmondtam, átugrottam a kerítésen, mert egy pszichopata üldözött és a táskám az épületben maradt, úgyhogy egy kővel próbáltam jelezni, a felettesemnek, hogy „hahó, itt vagyok", de olyan szerencsétlenül dobtam, hogy betörtem az ablakot.
A jelenlegi férjemmel összeköltöztünk, és mivel a szüleihez közel szerettünk volna lenni, így átköltöztünk egy másik városba. Ő visszatért a business világba ahol mindig is dolgozott, én pedig visszatértem az irodai életbe.
Egy világhírű pénzügyi multinál helyezkedtem el, de egy év múlva lejárt a szerződésem és nem akartam, hogy meghosszabbítsák. Sokat tanultam ott, és ott is csoda történt, amire mindig emlékezni fogok.
A következő állomás egy fejvadász cég volt, titulusom szerint „recruitment specialist”, ami azért vicces, mert azelőtt sosem voltam fejvadász, kb. elképzeléseim voltak csak a dolgokról. A legutóbbi munkahelyemen egy építészeti cégnél voltam project manager, roppant érdekes és tanulságos.
Vihar előtti csend
Rengeteget tanultam, amióta itt élek, most már folyékonyan beszélek angolul, lenyugodtam, ismét férjhez mentem és most még nem tudom, mi lesz a következő kaland, mert ez most a vihar előtti csend állapota, ami nálam nem tart sokáig.
Néha fárasztó mindig új munkahelyen kezdeni, de sosem unalmas, képtelen vagyok komolyan venni az életet. Ha valaki megkérdezi, hogy mit szeretek a munkámban, akkor a válaszom, az, hogy „azt, hogy bármikor felmondhatok”.
Anglia rengeteget adott nekem, szerelmet, válást, házasságot, a világ legszürreálisabb embereivel éltem együtt, megtanultam szocializálódni, kaptam még egy családot a meglévő mellé, mert az apósomék saját lányukként kezelnek.
Kaptam millió és egy lehetőséget arra, hogy megismerjem az életet, a kultúrát, szuper barátokat gyűjtöttem. Mire vagyok a legbüszkébb? Arra, hogy két hónapot dolgoztam egy húsgyárban és túléltem. Végicsinálnám ezt az egészet még egyszer? Kizárt.
Ha megint költözöm, akkor már csak angol nyelvterületre megyek. Az élet tényleg a legnagyobb kaland, és jó érzés, hogy a maximumon élhetem.”
HÍRMONDÓ
Közel 50 ezer magyar költözött tavaly Németországba
Rekordot döntött tavaly a Németországba más EU-tagországból bevándorlók száma, hiszen nem kevesebb, mint 685 ezer ember érkezett. Igaz, több mint 300 ezren el is hagyták az országot, de a különbség még így is jelentős. Az élen a román, a lengyel és a bolgár állampolgárok állnak a Migrációs és Menekültügyi Szövetségi Hivatal adatai szerint, a magyarok is a TOP5-ben vannak 48 ezer fővel. További részleteket itt találsz.
Több tízezres tüntetés Londonban a Brexit ellen
A becslések szerint 30-40 ezer fős tömeg a Hyde Park keleti szélén húzódó Park Lane sugárúttól a parlament westminsteri épületéig vonult, ahol a szervezők petíciót nyújtottak át, követelve, hogy a törvényhozás akadályozza meg a brit EU-tagság feladását, és a kormány ne aktiválja a kilépési folyamatot elindító mechanizmust, vagyis a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelyét. Az eseményről minden további tudnivalóért ide kattints!
A teljes káosz a legrémisztőbb
Mindkét nagy brit pártban nagy a bizonytalanság az Európai Unióból való kilépés miatt a BBC volt munkatársa szerint. Pallai Péter az InfoRádióban hangsúlyozta, hogy olyan helyzet még nem volt az Egyesült Királyságban, hogy mind a konzervatívok, mind a Munkáspárt egyszerre legyen kénytelen ilyen válsággal szembenézni. Továbbiakért ide kattints!
(Fotó: Thomas Bjørkan)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Az utolsó 100 komment: